Gyerekként a hátsó ülésről szemlélve eszméletlen király dolognak tűnt mentőzni: száguldani a lehúzódó autók között, miközben visít a sziréna, na meg a heroikus érzés, hogy valakinek az életéért toljuk. Aztán felnőve az ember rájön, hogy ez sem egészen rock ’n’ roll, hiszen napról-napra jönnek hírek balesetet szenvedett, kirabolt, vagy más módon hátráltatott kocsikról, így igazi tisztelet ébred mentősök iránt.

Repülni könnyű… Fogad a felirat a ToyLab weboldalán, és hát lehet, hogy bennem van a hiba, de azért annyira mégsem az. Eddig még nem volt a kezemben olyan játék-drone, amelyik tényleg akkor, és arra ment volna, amerre én akartam. A trimmekkel persze sokat lehet reszelni a stabilitáson, de mire megvan az ideális középút minden tengelyen, addigra lemerül az akku, és kezdhetjük elölről.

 Szeretném azt gondolni, hogy a játék élménye nem feltétlen nő arányosan az elköltött pénz mennyiségével. Persze, állati jó egy méregerős homokfutót hajtani a porban, ahogy a tized másodpercekért szűkebbre húzott íveknek is megvan a maga varázsa. Ez viszont nem jelenti azt, hogy egy jó versenyhez egy átlagos használtautó árát kéne elkölteni, sőt, néha elég csak a helyi roncstelepet meglátogatni. Angolszász kultúrkörben például népszerű autóstalálkozó-betétprogram a szelepfedél autózás.

Hogy nem hallottak róla? Én sem, pedig azt hittem, hogy modellezésben már nem tudnak újat mutatni. Amúgy már-már nevetségesen egyszerű dologról van szó: a vonatkozó autós közösség egy autó szelepfedeléből épít kisautókat, hogy aztán egy lejtős pályán versenyezzenek. Hogy miért pont a szelepfedél, az örök rejtély marad, bár jobban belegondolva nem tudom, hogy melyik alkatrész volna közelebb egy kasznihoz. Varga Gábor - vagy, ahogy a minis közösség ismeri, Gojo - mesélt az angol kisautó szelepfedele köré kinőtt szub-szubkultúráról.

Változatos megoldások a futóműre

Játszottunk már hajóval a blogon, de az egy láncfűrész motorral szerelt, hatalmas, és elég drága holmi volt. Mit tehet az ember, ha szerényebb költségvetéssel akarja megoldani a csónakázást? Például vesz egy ilyet:

Ha drón, akkor hadviselés. A többség számára legalábbis a katonai célokra alkalmazott, pilóta nélküli gépek ugranak be, pedig a békésebb felhasználás sem áll tőlük távol. Például itt a Hexakopter, a sokat sejtető MikroKopter nevű cégtől, ami egy GoPrót cipel magával.

Persze ez már bőven nem játék, sokkal inkább munkaeszköz. Profi, és rendkívül bonyolult szerszám filmforgatásokra, amivel akár egy sínen mozgatott kamerát, vagy kránt is helyettesíteni lehet. Ezekhez nem árt, ha huzamosabb ideig bírja odafönt, az 1,2 kilós gép pedig több mint fél órát is repülhet. Természetesen ez nagyban függ az akku kapacitásától, és a kamera súlyától is. Péter Hexakoptere olyan tíz-tizenkét percet bír egy 14,4 voltos, ötezer milliamperes lítium-polimer akkuval, miközben egy Hero 3-as kamerát szállít.

 Ha azt akarjuk érzékeltetni, hogy valami igazán nem bonyolult, akkor gyakran csak annyit mondunk, hogy nem rakétatudomány. Pedig jobban megnézve a rakéták működési elvének alapjait, egyszerűbb szerkezetről van szó, mint egy belsőégésű motor. Gondoljanak csak bele, nincsenek csuklók, dugattyúk, sem tengelyek. A nagy nyomással távozó gáz érvényesíti a hatás-ellenhatás törvényét, és a test megindul a kiáramlással ellentétes irányba.

Persze egész más a helyzet, amikor gyakorlati alapokra helyezzük a dolgot, mert ilyenkor rendkívül költségessé, és bonyolulttá válik. Viszont nem kell feltétlen két-három focistadion árát beleborítani, ha kilőnénk valamit. A holdra nem fog eljutni, tán még a tizedikig sem, de bárki összerakhatja otthon, a házkörül megtalálható lomokból.

Sok ember - köztük én is – azért szereti a modelleket, mert amúgy elérhetetlen gépeket birtokolhat, még ha csak kicsiben is. Akár egy túraautó, vagy egy homokfutó, ott a technika, amelyet kedvünkre hangolhatunk, építgethetünk, és természetesen versenyezhetünk is vele. Nekem a kedvenc kategóriám a Short Course Truck, ez a valóságban is elég izgalmas. Több mint 600 lóerős, csővázas szörnyetegek, méteres rugóúttal versenyeznek, hol aszfalton, hol pedig homokon. Ez már rossz nem lehet, szóval igaz, hogy csak 1:10-ben, de van is egy itthon.

Azt hiszem, aki egy kicsit is vonzódik az autózáshoz, az nem ment el a Rush mellett. Kivételesen nem bánt el vele a forgalmazó, és Hajsza a győzelemért címmel került a magyar mozikba, ami egész jól passzol. Mégsem ez, hanem a harmadik trailer volt az, amely miatt nem lehetett kihagyni. Nézzék csak:

Ahogy 1:48-nál lassítva kipörög a kerék, és felcsendül Flux Paviliontól az I can’t stop, az minden mozijegyet megér. A dubstepet pedig lehet szeretni, vagy utálni, de ide mindennél jobban illik, kicsit talán kár is, hogy a filmből kimaradt.

Kraz. Már a névről is süt, hogy itt erőről van szó, mindent túlélő masszivitásról, és hegyláncokat közepes gázfröccsre legyőző technikáról. Ezt először tíz éve tapasztaltam meg, amikor egy bányatóban vittek egy kört egy 255-össel. Hihetetlen érzés, ahogy a fülkéig dágványban ázó teherautó erőlködés nélkül, sztoikus nyugalommal kiszakítja magát a sűrű masszából. Se előtte, se azóta nem éreztem ilyet járműben, és talán ez az egyetlen dolog, amiért sajnálom, hogy kimaradtam a sorkatonaságból.

Kevesen tudják, de a kremencsuki gyár nem teherautókkal kezdte, 1948 és ’56 között hídelemeket gyártottak, és az SZKP csak két évvel később határozott a nehézgépek építéséről. Az első modell a Kraz 222-es volt, aztán 1969-ben jött a számunkra is érdekes 255-ös modell, hogy aztán a cég egyik legnagyobb darabszámban eladott gépe legyen. A rendszerváltást is sikerült átvészelniük, végül a kilencvenes évek végén a Mega-Motors nevű cég vette meg a vállalatot, ahol elég jó kezekben van: a német-ukrán tulajdonú cég 2003-ban még Vietnámban is nyitott Kraz összeszerelő üzemet.

 Ha valaki RC-autózásra adja a fejét, alapvetően két irányba mehet, ha elhagyná a szilárd útburkolatot. Építhet gyors kocsit, homokfutót, short course truckot, monstert, esetleg olyat, ami több géposztály tulajdonságait ötvözi. Lehet csak csapatni délutánonként a haverokkal, esetleg beállni egy bajnokságba, és a gatyánkat is kopóalkatrészekre költeni, a lehetőségek határtalanok, ha száguldoznánk.

A másik irány azoké a gépeké, amelyek lassabbak, de akár a függőleges falon is felmennek. A kevésbé radikálisak akár az utolsó alkatrészükig is hasonlíthatnak egy valódi terepjáróra, míg a legelborultabb mászók – szakzsargonban crawlerek – már nem is emlékeztetnek autóra, inkább csak alvázak négy kerékkel. Egy ilyen RC áttételei nem engednek gyorsan menni, a diffik is többnyire zártak, esetleg nagyon sűrű zsírral tömöttek, vagyis felépítésüknél fogva alkalmatlanok a tempós haladásra.

Az RC-autózást a kreténségek tartják életben. Legalábbis az alacsonyabb szinteken, ahol ez nem egy első számú hobbi egészen biztos. Nincs ezzel baj, 20-30 ezer forintért élményautózásra RC-t venni eleve hülyeség. Ha pedig úgy sem lehet igazán jól meghajtani legjobb, ha van valami idióta képessége. Mondjuk gombnyomásra vizet spriccel, mint ez az offroad RC a Carrerától.

Ezekkel a túlméretezett íves elemekkel egyszerre mókás és fenyegető a Phantom Splash kiállása

 Úgy egy éve szántotta fel a netet az a remek vírusvideó, amelyben B. J. Baldwin a trophy truckjával autóztat egy ázsiai szépséget.

Látványos, igaz? A Baldwin Motorsport által felkészített versenygépet egy 800 lóerős szívómotor hajtja, és több, mint hetven centi rugóút nyeli el az akadályokat. Abból pedig akad elég, és főleg versenytempónál válik érthetővé, hogy miért is kell ilyen futómű.  Már régebben is ismertem ezt a szakágat, de amikor megnéztem a videót, elhatároztam, hogy egyszer ki fogok próbálni egy ilyet.

Jó dolog a LEGO Technic, de az igazi varázslat a klasszikus kockákban van, főleg, ha ennyire zseniális készletet dob ki a cég, mint ez a Mini Cooper. Elcsépelt szó, de ha valahova, akkor ide passzol: ikonikus. Miért is ne lenne az, hiszen a billundi cég játéka, és Sir Issigonis autója is markáns design-remeke a huszadik századnak. A kettő együtt viszont olyan meggyőzőre sikerült, hogy minden íróasztalon ott a helye.

Érdekes, hogy mindkettőjüket a pénzhiány szülte: a Mini egy mindenki számára elérhető autó akart leni, és a LEGO a csődtől menekült, amikor bevezette a műanyag kockákat a fa helyett. Amúgy látták már a LEGO történetét feldolgozó rövidfilmet? Nézzék meg, nem fogják sajnálni azt a negyed órát.

Valamikor az általános vége felé járhattam, talán hatodikban, amikor az egyik haveromtól kaptam egy arasznyi hosszú papírzacskót. A sárga tasaknak nem volt súlya, feltépve csak néhány színes hungarocell-lapka került elő. Sok ügyesség nem kellett hozzá, nagyjából három perc múlva már egy világháborús repülőt adtak ki a lemezek.

Ha az impulzusvásárlás betegség, akkor az unokaöcsém garantáltan klinikai eset. Akadt már néhány neccesen indokolható vétele, de a legutóbbit tényleg nem lehetett kihagyni. Vett egy quadrocoptert:

Azt hiszem eredetileg dezodorért ment, de a plusz tizenkétezres kiadás végül is indokolható, mert az alig tenyérnyi gép állati jól repül. A kütyü a Revell gyártmánya, amit eddig csak a makettjeiről ismertem, de valószínűleg én vagyok tájékozatlan. Nem tudom elképzelni, hogy ennél kevesebb anyagból kihozhatták volna, a fő szerkezeti elem a NYÁK-lap. Nem csak a chipeket ültették rá, de a négy vékony csápja tartja a motorokat is, középen az akkuval. A töltőcsonkot sem bonyolították túl, ez is az alváz egyik nyúlványa, és meglepően hosszú ideig kell rádugni az USB csatlakozóra: a 75 milliampert bő negyven perc alatt szívja fel az apró akku.

Talán nincs is nagyobb siker az életben annál, mint amikor a szenvedélyünk a munkánkká válik. Ha ez sikerül, akkor az ember többé nem dolgozik, hanem a szórakozásért fizetik. Paul Bischof is így járt, habár az ő mániájánál kevés dolog van messzebb a versenypályától: papírt hajtogat.

Kevés férfiasabb dolog lehet annál, mint teherszállító repülőt vezetni. Hányszor eljátszottam már a gondolattal, hogy érzékien előretolom a gázkart, és a levegőbe emelek pár száz tonnát. Igazából nem is tudom, hogy maga a technika, vagy a puszta méretek nyűgöznek-e le, de egy ilyen gép legalább annyira vágykeltő, mint egy komoly sportautó.

Dániában is látták a potenciált a dologban, ezért a LEGO kihozta a Cargo plane-t. A cég ritkán formáz meg licenszelt gépeket, a 42025-ös sem létező repülő, de nagyon aprólékosan kidolgozták, és került bele jó pár működő funkció is.

A világot a szent őrültek viszik előre, ez szinte alapvetés. Ugyan egyelőre nincs ötletem, hogy mivel szolgálhatja a közjót egy háromszáz felett száguldó RC autó, de a biztonság kedvéért már ez is létezik. Nic Case ötven éves korára felejtett el felnőni, de nem is baj, hogy inkább az álmait kergette. Több hivatalos sebességrekord után most 188 mérföldig sikerült kihajtani a találóan csak Bulletnek nevezett gépét, aminek a kaszniját a JCB DieselMaxról mintázta.

Meglepő módon nem űrtechnikával sikerült lyukat ütni a tér-időben: ahogy a felső kategóriás gépeknél általában, az alváz itt is szénszálas műanyagból készült, és a motor, a futómű, valamint az akkumulátorok is kaphatóak a halandók számára.

A hot-rodok menthetetlenül beépültek a popkultúrába. Legyen csillogó vagy leütött, méregdrága vagy a bontóból összekukázott, sokak fantáziáját indították már be. Ez persze nem meglepő, Amerikában a fillérekből eszelősen erősre tuningolható V8-asokat, és a tömegével fellelhető második világháború előtti kasznikat hamar megtalálták a helyi fiatalok. A többi pedig már történelem.

Nem szeretném legóval lesivatagosítani a blogot, de ezt a ziccert kár lett volna kihagyni. Néhány napja járta be a netet a Zeneakadémia parádésan megépített LEGO modellje, az építőt, Dóczy Balázst pedig személyesen is ismerem. Megkértem hát, hogy meséljen kicsit a dolog technikai hátteréről, a 20 000 kockáról, a beleölt hetekről, és az életvitelszerű legózásról.

Gyerekkoromban kezdtem legózni, aztán egy nagyobb szünet után négy évvel ezelőtt kezdtem újra, az unokatestvéreim miatt, akik a Zeneakadémia összerakásában is segítettek. Az első komoly munkám a Szent István Bazilika volt tavaly, bár azt még „csak” 4000 kockából hoztuk össze, nyolcvan óra alatt.

Dávid nem rég múlt egyéves, de már most erős vonzalmat érez minden iránt, ami önerejéből gurul. Ez legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy autók, vagy motorok felé mutogat, és közben hangosan brümmög. A forma, a típus, sőt, még a méretarány sem számít, a lényeg, hogy irányítható legyen, de legalábbis meg lehessen tapogatni, vagy ha motorról van szó, akkor rá lehessen ülni. Az őszinte gyermeki kacajánál pedig nincs szebb, ezért gyakran oda is adunk neki ezt-azt, viszont sem a Lego-gépek, sem a viszonylag komoly RC autók nem kompatibilisek még vele. Előbbiek az első határozottabb tologatásnál széthullanak, utóbbiak pedig még egy gyakorlott irányítóval sem a legbiztonságosabbak, hát még egy pici gyerekkel.

A megoldás a garázsban rejtőzött, a polc egyik elfeledett zugában. Nem sokat sikerült kideríteni erről a Tomy homokfutóról, de annyi biztos, hogy már 1990-ben is gyártották, és ezt a konkrét darabot az unokaöcsém kapta, valamikor 1994 körül, majd az öcsém örökölte pár év múlva. Játékautóról van szó, de meglepően komolyan felkészítették a koordinálatlan kezecskék okozta traumákra. A kaszni kemény ABS műanyag, aprólékosan kidolgozott, vagy kiálló alkatrészeket hírből sem ismer. Még az antenna is jó fél centi vastag spirálrugó, masszív műanyaghuzatban, arra az esetre, ha a csöppség ennél fogva akarná arrébb vinni. A kerekek ugyan nem csapágyazottak, de húsz év után is kotyogásmentesen futnak, és a differenciálmű is hibátlan. Két gyereket már kiszolgált, itt az ideje, hogy megfertőzzön egy harmadikat is.

Úgy tűnik, az emberek legózás utáni vágya egyre erősebb mostanában. De legalábbis szívesen nézzük, ahogy mások nagy zsetonokat költenek színes műanyag kockákra, hogy aztán eszement dolgokat valósítsanak meg belőlük. Gyanítom, a billundiak két kézzel költenek most marketingre, hiszen tavaly lejárt a szabadalom, most már bárki gyárthat legó-szerű játékot. A dolog önműködő, mi is egyre több legós témába botlunk.

Duncan McConchie / photo: Rohan Thomson

Hogy ügyes marketing, vagy valóban egy megszállott srác projektje-e a Bricktease, biztosra nem tudhatjuk, deén az utóbbira szavaznék. Már több mozifilm-jelenetet újraforgatott otthon a szobájában, szigorúan Lego figurák és kockák felhasználásával. Legkedvencebb videóm - természetesen - a Blues Brothers áruházi autósüldözéses-jelenetének remake-je. Maguk a járművek nem nyűgöznek le, születtek már ennél szebb Bluesmobilok is legóból, de Duncan úgy építette meg a kocsikat, hogy a kamera beléjük, rájuk férjen. De nem is ez a lényeg. Én a szilánkokra törő ablaktábláknál szedtem fel az államat a padlóról. Zse-ni-á-lis.

A LEGO mindig törekedett arra, hogy a készletekből építhető gépek minél jobban emlékeztessenek a valódiak működési elvére. Például, ha valaki exkavátort, vagy homlokrakodót épít, akkor használhat pneumatikus munkahengereket az emeléshez. Ezek ugyanazon az elven működnek, mint a valódi, hidraulikus alkatrészek, csak levegővel szabályozzák őket, nem olajjal. Naná, milyen nehéz is lenne kimosni a szőnyegből. Mivel a munkahenger tulajdonképpen egy dugattyú, ezért semmi akadálya annak, hogy motort építsenek belőle. Sok példa van rá a neten, akad, aki ötezres fordulaton járó pneu-motort készített legóból. Persze az öcsémnek sem kellett több, megépítette a maga verzióját:

Egy munkahenger, néhány fogaskerék, és egy szelep. Nézzék csak meg, a szelepvezérlő körhagyójánál azért van három fogaskerék, hogy a szelep-időzítést finoman be lehessen hangolni. A sárga tárcsába apró fémgolyók kerültek, így lett elég nehéz ahhoz, hogy lendkerék lehessen. Ha minden megvan, akkor már csak a levegőt kell szerezni valahonnan. A saját, készletben található aprócska pumpa nyilván nem elég, és logisztikai okokból a garázsban lévő kompresszort sem tudjuk felhozni. Találtunk viszont egy régi Lada-poroltót, ezt egy bicikli szeleppel, és egy búvár légzőautomata alkatrészeivel átalakítottuk, így már egy kézi pumpával is felkomprimálható benne a nyomás. Utána csak csatlakoztatni kell a LEGO szilikon csövet, és pöröghet is a gép. Ha öt bar nyomásra felfújjuk a palackot, akkor úgy egy percig jár a kis motor. A gyakorlati felhasználásra még nincs ötlet, de például egy biciklidinamót simán elforgatna.

Emlékszem, amikor úgy két éve a haverokkal tervezett balatoni hosszúhétvége előtt vásároltam a helyi Lidliben. Virsli, sör és szeletelt kenyér került a kocsiba, a szokásos csütörtöktől-vasárnapig mennyiségben, amikor elakadtam a játékpolcnál. Összességében soha nem érdekelt a helikopterezés, de az a konkrét Cartronic megfogott az apró fém alkatrészeivel. Hétezer forintért adták, egyszerűen nem lehetett otthagyni, főleg, hogy egyáltalán nem keltett bóvli benyomást. A távirányítója infrás volt, amit az erős napsütés könnyen összezavart, ezért szabadban esélytelen lett a játék, de a koaxiális rotorokkal kezdőként is könnyen terelgettük, és a baleseteket is bírta. Nagyjából egy hónapig játszottunk vele, felváltva az öcsémmel, aztán valahogy érdektelenné vált, és már csak heti egy-egy alkalommal került elő.

Régóta tartozom ezzel az autóval, de nem lustaságból nem írtam róla. Amikor kölcsönkaptam, még csak az RC világ felszínét kapargattam, a sima felületre szánt, avagy on-road kocsik nem is igazán érdekeltek. Számomra a távirányítású autó az rücskös gumikról, rugóútról, és a porról szólt, bár mindig lenyűgöztek azok, akik valószerűtlen tempóval terelték a sima pályás gépeiket. A legnagyobb baj ezzel a HPI Sprint 2-essel az volt, hogy számomra túl profi.