ÚJDONSÁG! MiniQ 1:28 4WD Porsche - 22 900 Ft
AKCIÓ! KYOSHO Mini-Z AWD Alfa-Romeo Brera - 47 700 Ft
Italeri 1/48 MiG-21MF Fishbed - 6 690 Ft
Italeri 1/24 Hűtős félpótkocsi 11390 Ft
AKCIÓ! Kyosho Mini Z Nissan Fairlady 240Z - 10 600 Ft
Sokszor a legegyszerűbb játék a legszórakoztatóbb, gondoljanak csak a papírrepülőre. Minden háztartásban megtalálható az alapanyag, kis kreativitással fejleszthető, és ha véletlen megsérül, akkor könnyen, olcsón pótolható. Mindenkinek akad egy ismerőse, aki ismer egy másik típust, de a neten is rengeteg terv kering, és egészen meghökkentő dolgokat lehet pusztán papírból összehozni.
A múlt havi Jeep után nem gondoltam volna, hogy a japán cég elő tud állni még meredekebb géppel, de a Capo -féle Tatra, már csak a kerekek számában is rádupláz a Wranglerre. Nem is tudom, hogy nem tűnt fel, hiszen ezt gyártották hamarabb, és elég egy képet megnézni ahhoz, hogy lekűzdhetetlen birtoklási vágyat ébresszen a keleti blokk vívmányain nevelkedett férfiemberben.
Manapság minden napra jut valami drónos sztori. Vannak már külön drónos fail videók (tanulságosak), biztonsági szakértők feje fájdul meg a Fehér Háznak ütköző dróntól, és természetesen gyönyörű videók készülnek ezekkel a repülő szerkezetekkel, olyan, mint az elhagyatott Déli pályaudvarról forgatott.
És ha már ennyire terjednek a drónok, az emberek elkezdenek (joggal) aggódni. Van, aki attól fél, mi lesz, ha egy ilyen a nyakába esik (fájni fog, nagyon), nekirepül az autójának, házának (komoly kárt tud tenni egy ilyen gép), És van, aki attól fél, belemásznak a privát szférájába, olyasmit videóznak le, amit nem szeretne megosztani a fél világgal. Az első problémakörre nem nagyon van megoldás, sajnos nem csak tapasztalt pilóták kezébe kerülnek drónok, de ha csak jogosítvánnyal rendelkezők repülhetnének velük, balesetek akkor is történnének, mert a balesetek már csak ilyenek.
A privát szféra védelmére kínálják ezt a kütyüt, amit elég csak bedugni a falba, felprogramozni, aztán úgy megszakítja a drónok wifi kapcsolatát, hogy egy fia képkocka sem megy tovább. Jól hangzik? Elsőre biztosan. A wifi hálózatok pontos működését nem értem, van, aki szerint ez nem működhet, csak, ha a mi hálózatunkon keresztül csatlakozik a nethez (annyira meg senki nem lehet hülye, hogy a saját wifijét nyitva hagyja mindenki számára). Hogy illik-e, szabad-e, törvényes-e mások wifi adását blokkolni, zavarni, megint más kérdés. Engem az zavar, hogy a wifi kapcsolat birizgálásával nagyjából semmit nem érünk el. Ugyanis ezek a drónok wifin csak nézőképet továbbítanak az okoseszközök felé, a kamera képét a fedélzeti memóriakártyára rögzítik. Amennyire én tudom, a telefonnal/tablettel való kommunikációt hiába szakítjuk meg, a rögzítés tovább fog folyni, csak annyit érünk el, hogy nincs élő képe a drón kezelőjének, esetleg nem tudja mozgatni a kamerát, nem tud fehéregyensúlyt állítani, ilyenek.
Azt mondják a fejlesztők, hogy nyugodtan lehet használni a cuccot, mert a drónok irányítása más frekvencián zajlik, ha megzavarják a wifit, nem esnek le a sokrotoros izék az égből. Ahha, kivéve, ha valaki egy Parrot ARdrone-nal repül, azt ugyanis a telefonról irányítják. Ha ilyenkor leesik a gép, és kárt okoz, ki fizeti a révészt? Egyelőre úgy tűnik, hogy bizonyos esetekben csak a drónok használatának tiltása, nofly-zone-ok kialakítása lehet a megoldás, így ezeknek a koordinátáinak a megadásával a gyártók már eleve úgy programozhatják a cuccaikat, hogy repülőtér, a Fehér Ház és ki tudja még hány hely közelében fel se tudjon szállni a gép. Gyanítom, hogy a különösen fontos területek körül más, nem publikus módszereket is használnak a szakértők (talán a Fehér Ház kertjébe esett gép sem véletlenül pottyant le). Meg aztán létezik már drónvadász drón is, ez talán a leglovagiasabb megoldás:
Kedves drónszakértők, ti mit gondoltok erről az új eszközről, van értelme?
Klassz kis videó ez, amin a japánok RC-driftelnek. Tényleg, nem véletlen, hogy most boldog-boldogtalan osztja (mi is).
De nekem azonnal eszembe jutott, hogy volt már nálunk ennél vagányabb, japán, rc-driftelő videó. Megint megnéztem, és most is ugyanúgy hitetlenkedve nézem a kisfilmet. Ezek tényleg dilinyósok. A plasztiksofőr kormányoz, rángatja a kéziféket, mellette nagyszemű mangalány. Hibátlan.Ja, és csak most vettem észre: a shiftlight is fel-fel villan a műszerfal tetején. Szent őrültek.
Vannak olyan formák, amelyek egyszerűen beégnek a tudatunkba: a kólásüveg, az eredeti iPod, vagy pont a Jeep. Utóbbinak sok köze persze már nincs a katonai General Purpose Vehicle-höz, de még mindig elég jó terepjáró, mellesleg a modell maga is szépen elketyeg a modellciklusonként óvatosan ragozgatott formával. Márpedig a forma tényleg olyan, ami gyerekként egyszer megragadt, aztán húsz-harminc évvel később is jólesik ránézni. A kiálló sárvédők, a hangsúlyos ajtózsanérok, na meg a hűtőmaszk mind olyan elem, amelyektől azt érezzük: egy kemény járműnek így kell kinéznie.
Huszonnégy évvel a hátam mögött képmutatás lenne kijelentei, hogy régen minden jobb volt, de modellmotor-fronton határozottan jobban teljesített az ország. Néhány napja az aranykor egy tárgyi emléke akadt a kezembe, az MMI M 21 vagy más néven MOM. Láttam már ilyet, de a bennem élő elvetélt mérnök még mindig tud lelkesedni az apró dugattyú iránt.
A die-cast autók minden változatát imádjuk, készült is számtalan poszt a témában. A köznyelvbe már csak mint matchbox égtek be, az én gyerekkoromban pedig medzsóvá rövidült az elnevezés. Gyártó persze rengeteg van, az igazi rajongók szerint az legismertebb márka mostanra inkább az alsó ligában játszik, és nem az íróasztalok vágyott díszeit, hanem inkább játékokat gyártanak.
Két szempontból is a szívemhez nőtt a Himoto: egyrészt baromi élvezetes vele játszani, másrészt, ha szigorúan vesszük, ez volt az első tesztautóm. A méretekkel együtt talán a felelősség is kisebb, épp ezért bátran vágtam bele a motorcserébe. Na jó, ez nem teljesen igaz, az öcsém csinálta, amíg én Tunéziában tanultam, de ma végre sikerült kipróbálni. Azaz nem, de kezdjük az elejétől.
Kicsit rendhagyó lesz ez a poszt: a mostani kütyü se nem úszik, se nem gurul, de még csak nem is repül. Miért gondolom úgy, hogy mégis itt a helye? Egyrészt mert játék, másrészt pedig egyszerűen zseniális.
Stump Andris patkány Swift-sztorija jó apropó, hogy megénekeljem ezt a patkány Trabit. Ez is hasonló körülmények között készült, mint a Swift: garázsnak valószínűleg a közelében sem jártak vele, igaz, nem kellet az utcán farigcsálni, mindent meg lehetett oldani otthon, a meleg lakásban.
Amióta bővítettem a bolt kínálatát makettekkel, folyamatosan a makettes fórumokat bújom. Ez van, ha az ember munkának álcázza a hobbizást. Vagy tíz éven át minden nap maketteztem, de már jó ideje nem sokat foglalkoztam ilyesmivel. Mostanában viszont hullámokban tör rám a vágy, hogy megint ragasztgassak, festékkel kenjem ösze magam. Amíg viszont rendesen rászánom magam (meg időm is lesz), fejben makettezek, mások építéseit vizslatom. Gyönyörű munkákat látni külföldi és magyar oldalakon is, ebbe a Trabiba a YouTube-on botlottam bele.
Távirányítós kisautót tesztelni nem valami informatív dolog, érdekes, hogy mennyit bír az akksi, érdekes, hogy milyen gyors és fordulékony, de ezeket kábé fél perc alatt kipipálja az ember, aki már nem gyerek, és emiatt kelleténél már legalább kéttucattal többször kiesett a meglepetés-csipa a szeméből.
A Carrera tesztjárművei közül a legviccesebbet választottam, abban biztos vagyok. Super Mario, egy a tizenhathoz! Azt nem tudom, hogyan jött ki ez a méretarány, de ez alapján a Nintendo-hős az életben elég magas lehet, a gokartja pedig közel öt és fél méteres. Mario az ülőgumójától a feje búbjáig cirka 180 centi, ehhez jönnének még a lábak. Akárhogy is nézem, egy NBA-játékossal van dolgunk.
Aki, legnagyobb megrökönyödésemre a szemtengely-ferdülés tüneteit is magán hordozza. Mondjuk ki: bandzsa. Nem is akármennyire. Nem is minősíteném, de Isaura hozzá képest egyenes tekintetű volt.
Nem baj, így szeretjük, elvégre itt nem komoly modellezésről van szó, hanem a játékról. A technika is ehhez méltó, a rugózás gyakorlatilag a fúvatlan, elég puha gumik feladata, minden felfüggesztés fix. Hátsó differenciálmű? Érdekes, de az van, tehát ha az egyik kerék a levegőbe kerül, kegyetlenül ledifferál, vagyis onnantól se előre, se hátra. Nem baj, a gyerek odamegy, arrébb rakja és kész.
Super Mario különlegessége, hogy a kanyarokat látványos bedőléssel köríti, ahogy a kis videón is látszik. Nézzék csak, felműtöttem egy GoPrót a gokart orrára.
A doboz tanúsága szerint nemcsak Mario vezetheti a gépet, hanem Yoshi is. Nekem olyan egyfejű sárkánynak tűnik, de valójában dínó. Mindegy, vicces így is.
Hogy miért tetszett? Egyrészt azért, mert a lányomnak is tetszett, másrészt azért, mert pont annyit bír az akkisja, amennyit egy 6-7 éves gyerek eljátszik vele anélkül, hogy megunná. Az akkucsomag látszólag két cerkaakksi-méretű Li-ion cellából áll, vagyis elég picike a rendelkezésére álló üreghez képest. 7,4 voltos és 5,18 wattórás, ami talán nem sokat mond. Viszont nettó 20-30 percet biztosan kibír, sőt, inkább többet. A töltés kábé nyolcvan perc, ehhez külön adaptert kell a konnektorba dugni, erre egy stekkerrel csatlakozik az akkucsomag.
Ez igen tisztességes helytállás az akksitól, mivel a Mariokart nem kicsi, és nem is könnyű. A teljes hossza 34 centi, és nehezebb, mint 1,15 kiló, ami nem pillesúly. A hivatalos adat szerint 20 km/órával is elmegy, bár nem csekkoltam, teljesen reális. Olyan, mintha egy 16-szor ekkora kocsi 320-szal menne...
Talán a foglalkozásom miatt, vagy a gének játéka, nem tudom, de a lányom a mai napig nagyon szereti az autókat, szerencsére már a Barbie-kultúra és egyéb babázós dolgok is felütötték a fejüket otthon. Úgyhogy nálunk Mario a Barbie-kat taxizta a szoba egyik végéből a másikba. A prűdebb olvasók kedvéért nem egy meztelen Barbie-val fotóztam le, mert a többség az. Elárulom, hogy a mostanában menő, nagy muffin-baba pont ráilleszthető Mario fejére. Erről nincs fotó, képzelje el mindenki maga.
Egy dolog van, amire vigyázni kell. 20 km/óra rettentő sok egy szobában. Mi díszpárnákkal és egyéb védművekkel raktuk körbe a nappali bútorait, mert iszonyatos sebességgel tud nekicsapódni bárminek a gokart, de egy lábnak menés is szinte fáj. Igaz, ez csak az első félórában kínos, mert egy gyerek ennyi idő múlva úgy megtanulja kezelni, hogy csak na.
Az sem árt, ha nem túl sima a padló, amin használjuk. Egyébként a gáz egész finoman adagolható, nem a gagyi RC autók vagy padlógáz, vagy nulla. Itt a szerkesztőségi folyosó műanyagján például csak úgy lehetett elérni vele a végsebességét, hogy először szép lassan felgyorsítjuk valamennyire negyedgázon, és csak utána odahúzni neki a kakaót. Persze csak akkor, ha nem akarunk eleve driftelni, vagy gumit égetni. Na jó, ez túlzás, de pörögni.
A mi lakásunk lényegében egy hatalmas parkoló. Nem nagy etwas, akinek két gyermeke van, az tudja jól, hogy amíg kicsit fel nem cseperednek, addig lényegében csak ideig-óráig van rend, mely pillanatok alatt képes őskáosszá változni. Ez nálunk úgy néz ki, hogy középkori/fantasy-elemek keverednek mindenféle járművel. A nap bármely szakaszában képes hirtelen a lábunk alá ugrani bármi, hatványozottan érvényes ez este-éjszaka. Biztosak lehetünk benne, hogy miután rendet raktunk és az alvó gyerekek miatt óvatosan járunk-kelünk a lakásban, na akkor valamelyik sarokból a talpunk alá veti magát egy kivont kardú sárkánylovag, egy rücskös hátú dinoszaurusz vagy egy gombnyomásra villogó rendőrautó.
Hamar megtanulunk befelé üvölteni.
Mondjuk a rendőrautó külön fájdalmas, mert hangosan vijjog is, éjjel pedig elképesztően szívbe- és agyba markoló tud lenni a hangja. Illetve vijjogott, amíg le nem merült benne a három gombelem, ami a szirénát és a ledeket látta el delejjel. Ilyenkor ezeket elfelejtem pótolni és pár nap múlva már nem is emlékszik rá senki, hogy tudott ez szirénázni is.
Mondjuk az önmagában engem meggyőzött a Carrera-cuccok strapabíróságáról, hogy az említett pici kis rendőrautó szinte napra pontosan két éve került hozzánk. A fiam akkor még nem volt két éves, most pedig már pár napja elmúlt négy. A pöttöm kis pullback-Mini még viszont mindig működik. Igaz ugyan, hogy az egyenesfutás helyett Parabolica-ívben kanyarodik jobbra, igaz, hogy orrán már igencsak viharvert a festés, de ugyanolyan elánnal rohan neki a falnak, mint két évvel ezelőtt, a mechanikája nagyon strapabíró (pedig már ráléptem én is és régebben csak rátámaszkodva húzták fel a gyerekek), a karosszériája töretlen, egyedül a hátsó légterelőt dugta fel egyszer András az orrába, de azt kidobtuk, Minire nem kell. Ja, és a gumija nem fordul le a felniről soha, mert a felni köré van húzva, mögé is.
Szóval a Carrera-cuccok nálunk bizonyítottak.
Ezt azért hangsúlyozom így, előre, mert az RC Red Bull Buggy névre hallgató, 1:16-os méretarányú modell nem túl bizalomgerjesztő. Oké, a doboza szép, látszik benne jókora autó, ott van rá felírva a kívánságlista 40 perces menetidőn át a servotronic (khm) irányításig minden, de láttunk már ilyet. Kicsit talán túl harsány, sok színű az én ízlésvilágomnak, na meg nem is nagyon szeretem, amikor a gyerekjátékokat energiaital-matricába csomagolják, de mindegy, nem lesz nálunk sokáig, aztán majd autózunk valami mással. A 2.4 Ghz-es sáv garantálja, hogy nem fogjuk zavarni egymást senkivel és semmivel (másik RC autóval sem).
Addig is azonban alaposan tesztelünk. Ez azt jelenti, hogy minden nap egy lemerülésig használja a fiam a buggyt. Ez több, mint elég, a negyvenperces menetidőt tényleg tudja a gép, bár van úgy, hogy mi hamarabb kapitulálunk. Mert lakásba igazából nem való. Egyrészt nagy (1:16), másrészt tényleg meglehetősen gyors (szemre tudja a 20 km/órát), harmadrészt pedig odakint sokkal jobb móka csapatni a bütykös gumis rettenettel, mint odahaza a parkettán.
Már csak azért is, mert a buggy cseppálló, talán ezért is került az egész hajtáslánc a rugózott, hátsó tokba, ami járműtervezési szempontból nagyon rossz megoldás, cserébe nem ázik el, amikor átrongyolunk egy tócsán.
Igen, rongyolunk – és itt egyben elérünk a legnagyobb hibájáig –, mert nagyon mást nem is lehet. Felnőttként oké, kezelhetően hirtelen a gyorsítás-lassítás, de gyerekeknek nehéz lesz. Túl rövid úton jár a gázkar és nagyon hamar eléri a maximumát. A kicsi gyerekkéz hüvelykujja megbirkózik a feladattal, pláne, hogy jár a távirányítóhoz nyakbaakasztó, így annak (amúgy nem nagy) súlyát nem kell tartania, de túl direkt a gáz, ellenben a kormányzás elég langymeleg. Igaz, legalább lineáris, de ne várjunk precíz szervóvezérlést, jó eséllyel egy motorról fogasszíjjal lehajtott egységgel van dolgunk, van egy spétje, amit szokni kell és persze a műanyag futóműelemekben is van némi egészséges lógás. Terepen ez persze nem baj, csak nem volt hozzá elég jó idő, hogy odakint is kipróbáljuk rendesen.
Még ez sem lenne akkora gond, de üzemmód-szabályzója sincs, mint az olcsóbb modelleken, így nem tudjuk korlátozni a teljesítményét, ami pedig sokszor jól jön, pláne a tanulási fázisban, amíg a kisember ráérez a dolgokra. Éppen ezért nálunk ez komoly csattanásokkal és karambolokkal járt.
Valószínűleg azonban gondolhattak erre a Carreranál, mert a lökhárítókat meglehetősen masszívra tervezték, így az első két nap kőkemény roncsderbijét zokszó nélkül kibírta a gép. Még csak ki sem fehéredett a műanyag lökhárító a felfogatásnál (ez amúgy közvetlen előzménye a letörésnek), a gumik kopása sem túlzott, bár látni már a puhácska keveréken, hogy kopnak a bütykök.
Mivel a rugózást és a lengéscsillapítást is csak a rugókra bízták, így nem egyenletes talajon meglehetősen pattogós a gép, de azért aránylag kezelhető marad és tényleg alig másfél óra alatt feltöltődik ismét. Érdekessége még, hogy rendes differenciálműve van, így képes tisztességesen kanyarodni, ellenben ha bármelyik hátsó kerék a levegőbe kerül, akkor vége a dalnak és kézzel kell leszedni az akadályról.
Most már lassan egy hete lakik nálunk az RC Red Bull Buggy és ahogy egyre bátrabb és bátrabb manőverekbe, ugratásokba és nagy tempójú kaszkadőr mutatványokba van belekényszerítve, úgy kezdem én is megérteni, miért kérnek el érte 21 690 forintot.
Mert bírja, meglepő módon, de bírja. Játék ez, ne várjunk tőle többet.
A Ferrari 250 GTO az egyik legszebb és egyértelműen a legdrágább maranellói dög. Sokan odavannak érte, a popszakma is feldolgozta a férfiak GTO-iránti rajongását, de semmi nem bizonyítja jobban a világ GTO-k iránt érzett határtalan lelkesedését, mint hogy a 2013-ban az 5111 alvázszámú autó 52 millió dollárért kelt el. A legutolsó eladott GTO kicsit kevesebbért ment el, de azért az idén augusztusban leperkált 38,1 millió dollár sem arra utal, hogy lassan nullás beülővel, hitelre vihetjük haza a megunt 250 GTO-kat.
A Revell kitet kibontva derül ki, hogy pontosan ezt, a 2014-ben, ismeretlennek eladott, 3851-es alvázszámú kocsit is megépíthetjük, adják hozzá a matricákat, de a Nick Mason, a Pink Floyd dobosa által 1977-ben vásárolt autót is megépíthetjük, ráadásul kétféle festésből választhatjuk ki a jobban tetszőt. A 3757 alvázszámú autó 1962-ben Le Mans-ban versenyzett, ennek a verziónak olasz rendszámtáblája, és természetesen rajtszáma is van, miután Masonhöz került, természetesen brit rendszámot kapott. Meg sem merném tippelni, mibe kerülhetne ma ez a rendszám, egy ilyen beszédes kombináció - 250 GTO – komoly összegekért cserél gazdát az autórajongó brit piacon.
Sok Revell-kit került a kezembe az utóbbi időben, a boltba az aktuális Revell-kínálat nagy részét berendeltem karácsonyra, és rendes autó- és modellbuziként egymás után bontogatom ki őket, irtó kíváncsi vagyok, melyik doboz mit rejt. Ez a GTO azért érdekes, mert ugye mindenki szép, csillogó-villogó, polcon ékkőként szikrázó autót épít egy ilyen különleges sportkocsiból, de igazából a tény, hogy az ember a világ legdrágább autójából büntetlenül csinálhat botrányosan leültetett patkányt, teszi igazán izgalmassá.
Ha valaki megépíti egy mindennapos munkába járásban, bevásárlásban lemattult, megkopott GTO-t, esetleg egy posztapokaliptikus gépet csinál, vagy a trendek szerint ültetett, tetőcsomagtartóján triciklivel száguldozó rat-look Ferkát készít, mindenképpen csináljon pár fotót és küldje el, hadd osszam meg az olvasókkal is!
A galériában részletfotókat találhatnak a készletről, érdemes nézegetni az alkatrészeket, a doboz tartalma ígéretes, sok ragasztgatással részletes makettet lehet építeni belőle.
Mától vasárnapig három helyszínen lehet még nevezni a Carrera hazai slot-car bajnokságára. A tét a döntőbe kerülés, ahonnan a legjobbak értékes nyereményekkel távozhatnak, a bajnoki cím birtokosa pedig a Németországban megrendezett világbajnokságon is rész vehet jövőre.
Egy igazi autóipari legendát így kell feldolgozni. Minőség és részletgazdagság rendben, kicsomagolás utáni első benyomások egy egzotikus gyártó modelljéről
Nem a doboza fogja eladni a japán EBBRO nevű gyártó Renault 4L kitjét, az már biztos. Nem valami látványos dizájn, alig van utalás, ami felkészítene arra, ami a fedél leemelése után vár ránk. Nem is a nyolc öntőkeret, meg a fémmaratott hűtőrács nyűgözött le. Hanem az alkatrészek minősége, az agyeldobós részletgazdagság. Meg a krómhatású vizes matricák. Én még ilyet soha nem láttam ezelőtt, ami krómfólia volt a kezemben, az mind öntapadós volt.
Amikor egyenként kiszedegettem a fóliából az öntőkereteket, értettem meg, miért is kerül ez az 1:24-es készlet nagyjából tizenkétezer forintba, pontos ára még nincs, annyira friss.Az EBBROnál nem forgácsolják szét magukat, nincs sok makett a kínálatban, de ha mind ilyen minőségű, ne is kapkodjanak, ez a jó módszer.
Minden kárpit, minden merevítő borda a helyén, kétféle felni, korai és műanyag hűtőrács, krómos és műanyag visszapillantó, nyitható ajtók, géptető, csomagtartó, csúsztatható(!) oldalablak. Meg a sok-sok apróság. Egészen elképesztő, és nincs semmi exclusive, meg professional edition felirat a dobozon, semmi csinnadratta, csak egy közel tökéletes makett. Hogy tényleg tökéletes-e, nem tudom, hiszen egyetlen részegységet sem állítottam össze, de nagyon csalódott lennék, ha nem hibamentesen állnának össze az alkatrészek.
Kattintsanak bármelyik képre, a galériában még több részletfotó található!
A legnagyobb tanulság: quadrocoptert, vagy ahogy a kínai oldalakon egyre gyakrabban látni a megnevezést, quadcoptert nem használ az ember védőkeret nélkül. Pláne, ha zsenge ifjak tartják kezükben a távirányítót, különösen, ha a reptetés még az összeszokás fázisában történik, még kiváltképebben, ha az események színtere egy emberekkel zsúfolt, egyben nem különösen tágas nappali.
Merthogy az a quadrocopter, amit hazavittem egy beavató szeánszra a Carrera pár hétig a Totalcarnál lakó tesztkollekciójából, leszedhető keretes típus. És sokkal szebb keret nélkül, úgy pont olyan a kinézete, mint a nagy drónoknak, majdnem leszedtem helyből. Négy, áramvonalas szár, a lény gyomra helyén egy kis kamera és az akksi, a szárak végén rotorok – ezek elöl narancssárgák, hátul feketék, hogy tudja az ember merre van a feje a kis háziállatnak.
A Carrera CRC X1 drón/quadcopter/muticiopter (az önnek tetszőt tessen szíves aláhúzni), szóval ez a négyrotoros repülő modell a nekem leginkább tetsző gép a Carrera kínálatából. A kicsi, fantázianevén Micro Quadcopter már annyira pici, hogy néha már túl ideges, szinte láthatatlanul apró, a nagyobb testvér, a CA XL meg rögtönzött próbámon kevésbé tűnt harmonikusnak, beltérbe túl nagy, kültérre meg még talán nem elég erős. Ez utóbbi kijelentést összefüggéseiben tessék értelmezni: mivel mérete alapján az udvaron játszanánk vele, azt hinnénk, hogy stabil, mint egy szikla, de inkább csak annyira, mint egy hungarocell szikla. Nem áll a levegőben, mint a cövek, de ha mozog, azt kicsit nyúlósan teszi.
Az X1 viszont nem igér túl sokat, de azt betartja. Senki nem számít arra, hogy majd kültérben vitézül helyt áll, ezért nincsenek túlzott elvárások vele szemben. És ezeknek meg is felel. Beltérben viszont már elég fürge, nem is foglal el túl sokat a légtérből, igazán jó pajtás az íróasztalok közti légikalózkodásban.
Mindez természetesen csak a dobozból való kicsomagolás után derül ki. Ami már önmagában érdekes processz volt, mert alig vártam, hogy egymás mellé tegyem a Toy Lab korábban tesztelt drónjával. Ugyanis gyanúsan hasonlóak a méreteik, és engem mindig izgat, ha a modellpiacon egymáshoz megszólalásig hasonlító termékeket látok: vajon tényleg akkora a hasonlóság, mint én azt érzem? A kínai gyárak egymást is koppintják? (Igen, a Carrera is Kínában gyártat, de ugye ahogy azt manapság mondani szokás, ami nem Kínában készült, az hamisítvány)
Az asztalra pakolva a Carrera készlet tartalmát, kiderül, van itt különbség rendesen: az X1-hez csak egy akksi jár, ugyanakkor a távba való hat ceruzaelem is ott csücsül zsugorfóliában (ez egy elhanyagolhatónak tűnő, de mégis óriási különbség, aki látott már a játékát a hiányzó elemek miatt kipróbálni nem tudó gyereket toporzékolni, tudja miről beszélek), más a távirányító mérete és a funkciók kiosztása, kapunk egy nyakpántot, amire a távirányítót akaszthatjuk. Ugyanakkor a modell tényleg majdnem pont akkora, mint a Toy Lab gépe, közel ugyanolyan töltőt kapunk, és ugyanúgy két-két tartalék rotort csomagoltak a dobozba.
A töltők közt annyira kicsi a különbség, hogy első blikkre simán azt mondanánk, egyformák, és a rotorlapátok közt is nehéz megtalálni a differenciát. A Carrera távirányító nagyságrendekkel komolyabbnak hat, de használat közben nem érezni különbséget, mindkettő 2,4 GHz-es frekvencián dolgozik, nyoma sincs gagyi infrás rendszernek. A Carrera bukfenc-funkciója kezdőknek ideális módon egy külön gombbal aktiválható, de a Toy Labé bármelyik irányba tud flikflakkot csinálni (ami adott esetben nyűg is tud lenni, mert minden nagy mozdulatnak bukfenc a vége)
A legfontosabb és legmeghatározóbb különbséget magukon a drónokon találni: a Carrera copter hungarocell-szerű, fix keretet kapott, a Toy Lab copteren vékony, műanyagból készült keret van. Ez, pont úgy, mint a hungarocell-keret, beltérben nagyon hasznos, de kültérben szélérzékenyebbé teszi a gépet. Éppen ezért haladóknak jól jöhet, ha le lehet pattintani, és az elektronikát egy pici burkolattal lefedni, igaz, így a rotorokat semmi sem védi. Ezt a hungarocell-szerű kerettel nem lehet megtenni, az úgy oda van csinálva, hogy nagyon. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a Toy Lab drónt összesen egyszer mertem kipróbálni keret nélkül, szóval nem egy nagy probléma, ha nem lehet lepattintani. A vékony, műanyag keret rugalmasabbnak is tűnik, igaz a Carrera-drónban sem tudtam kárt okozni, pedig esett le, nem is egyszer.
Ha viszont eldobja az ember a drónt, de úgy rendesen, törhet a rotorlapát. És itt kell erősen figyelni. Igaz, az elsők pirosak, a hátsók feketék, de a jobb és baloldali rotorokat nem szabad összecserélni, mert más a forgásirányuk. És nagyon fontos, hogy felhelyezéskor győződjünk meg róla, nem toltuk-e rá a tengelyre túlságosan, mert akkor szorulni fog, és rendesen kitrimmelni sem lehet.
Márpedig a trimmelés fontos. Ezt nem csak a kistestű kutyák gazdái mondják, minden RC-modellnél alap, hogy megtaláljuk a semlegesen viselkedő állapotot. Ez drónoknál azt jelenti, hogy tartott gázon lebegéskor nem „csúszhat” sem jobbra vagy balra, sem előre vagy hátra, és a tengelye körül sem foroghat a modell.
Ezt az állapotot úgy tudjuk beállítani, hogy a kis botkormányokhoz tartozó trim-gombokkal addig játszunk, míg teljesen egyensúlyba nem kerül a gép. Erre ugye maximum hét percünk van, hiszen ennyi a teljesen feltöltött akksi játékideje. Hogy idáig eljussunk, legalább egy órára be kell dugjuk az USB-töltőt egy csatlakozóba.
Hét perc játékidő nem tűnik soknak. De. És ez egy mindkét mutatóujjat tudálékosan a magasba tartó de: egy repülő tárggyal a levegőben játszani, úgy hogy közben azon izgulunk, hogy nehogy összetörjük, véletlenül se aprítsuk salátává a fikuszt, és Bodri szőrét se csomózzuk össze a pici, sivító rotorlapátokkal, elég komoly odafigyelést igényel. Rendesen leszívja az ember agyát, ennyi koncentráció után jól esik egy kis pihi, és a technika is meghálálja, ha nem folyamatosan pörög nagy fordulaton.
Három dimenzióban mozogni egy ilyen géppel nem könnyű, folyamatosan változik a jobbra-balra, meg az előre-hátra, hiszen eleinte magunkhoz képest számoljuk ezeket, és amint szembe fordultunk magunkkal, a jobb máris bal, ráadásul nem csak forduláskor, de az oldalazó mozgáskor is figyelni kell az irányokra. Mivel ennyire összetett a dolog, a Carrera joggal írja a termékekre, hogy nyolc éves kor felett ajánlott. Igaz, nem fogok meglepődni, ha egy hatéves tereli hibátlanul a kis házidrónját, láttam én már kiskölköt, aki gyakorlatilag eltűnt a sokcsatornás távirányító mögött, és a felnőtt kézre méretezett doboz megtartása nagyobb feladat volt neki, mint a műrepülő modellel a szabályos gyakorlat bemutatása.
Azzal kezdtem, szerintem ez a Carrera-kínálat legjobb darabja és ide is kanyarodok vissza. Tény, hogy kültérben a kisebb drónok szélérzékenyebbek lehetnek, mint a nagyok. Csak hát ahhoz, hogy a szél kitérítő erejét kimozogja egy komolyabb modell, nagyobb teljesítményre van szükség, nagyon komoly elektronikára, és bizony az a model, amelyik ezt meg tudja oldani, már bőven a profik százezres nagyságrendű árkategóriájába esnek. Viszont egy nagyobb tömegű modell saját magában ésa környezetében is több kárt tud okozni, hiszen nagyobb a mozgási energiája, nagyobb rotorlapátok hasítják a levegőt.
Tapasztalataim szerint egy kisebb helikopterrel, vagy drónnal sokkal költséghatékonyabban lehet játszani (14490 forintos ára egész baráti), méretük miatt jobban viselik a lezuhanásokat, ráadásul ezzel a 17,5 centis drónnal tényleg el lehet lavírozni a szobában. Már ha nincs a közelben Papp Tibi, akinek olyan füle van, hogy csak ujjaival a hallójárataiban volt képes a drón visító zaját elviselni. A hozzá hasonló képességekkel megáldott családtagok és éles hallású háziállatok is kimondottan örülni fognak, hogy csak hét perc a játékidő. De ebben a hét percben az egész lakás akadálypálya, felszállunk a padlóról, majd megpróbálunk a dohányzóasztalon landolni, átlebegni a szék lábai közt, megkerülni a fotelt – ez mind olyan feladat, ami csak kimondva egyszerű, megcsinálni, pláne szépen, tízpontosan kivitelezni bitang nehéz. És ez ebben a játékban a szép.
A Carrera hozzánk érkezett szállítmányából a legkisebb négyrotoros drónt kaptam ki tesztelésre, azt, amelyet szigorúan beltéri használatra ajánlanak. Kint a legkisebb szél is elfújná, az egész cucc 6,5 x 6,5 centis, maguk a rotorok 28 mm-es átmérőjűek. A kis drón iszonyatosan könnyű, jó, 11 grammos. Érdemes rá vigyázni, bár roppant ütésálló, viszont a leglehetetlenebb helyekre is képes beesni. Gondolom karácsonykor lesz pár gyerek, aki a szent este hátralévő részét sírással tölti majd, miután az új, 17490 forintos játéka a hatmázsás szekrénysor mögött landolt. Úgyhogy csak ügyesen!
A gyártó a dobozon jelzi, hogy kezdőknek való. Egy ilyen négyrotoros izénél például elég nehéz meghatározni, hogy merre van az előre és a hátra, így a gyengébbek kedvéért a két „első” rotor fekete, a „hátsók” meg pirosak. Továbbá elöl kék, hátul zöld ledek világítanak.
Ezúttal is három helyszínen próbálhatunk bejutni az idei Carrera bajnokság döntőjébe, amelyből a győztes jövő tavasszal a világbajnokságon próbálhatja ki, hogy mit tud a nemzetközi élmezőnyben. Pénteken, szombaton és vasárnap a Duna Plázában, valamint a budaörsi és az M3 Városkapuban működő Régió Játék üzletben is ki lehet próbálni a Carrera versenypályáit. A regisztráló versenyzők közül a legjobbak számára december 14-én rendezik a döntőt. További részleteket itt találhat.
Úgy tűnik, a tízes évek a repülő játékok aranykora az RC-világban. Nekem a helikopter a mai napig űrtechnika, pedig az már nagyon 2011, aki pedig követi ezeket a trendeket, annak biztosan feltűnt, hogy idén a quadrocopter a menő. A Carrera egyszerre mindjárt négyféle négyrotorossal szórta meg a szerkesztőség RC-szekcióját. Az egyik kamerázni tud, a másik szaltózni; van, amelyik kisebb, mint az öklöm, van, amelyiknek egy rotorja is nagyobb nála. Szóval overload van, kérem, pörög a lakossági drónpiac.
Elrajtolt, és mától három hétig tart a Carrera slotcar versenyének, a Carrera Challenge Tournak a selejtezője. Az első futamokat ma tartották, de a következőkre is csak hétvégéig kell várni. Szombaton és vasárnap 10 és 18 óra között három helyszínen próbálhatod ki magad – bárki nevezhet, a részvétel ingyenes.
A programsorozatban a gyerekek és felnőttek egyaránt kipróbálhatják a három helyszínen kiállított slot car-pályákat. A selejtezőfutamok december 7-ig tartanak, akik pedig a selejtezőkben részidejükkel kvalifikálnak, benevezhetnek a Carrera Challenge Tour magyarországi döntőjére. Innen kerül majd ki az ország legjobb slot car versenyzője. A tét pedig óriási: az a pilóta, aki a Carrera Challenge Tour Magyar Bajnokságot a felnőtt korosztályban megnyeri, 2015 tavaszán részt vehet a németországi világbajnokságon.
A selejtezők időpontjai és helyszínei a következők:
2014. November 14-15-16
2014. November 21-22-23
2014. November 28-29-30
2014. December 5-6-7
Helyszínek és idősávok:
Carrera Játszótér (Duna Plaza, 1138 Budapest, Váci út 178. - II. emelet)
P: 14:00 - 18:00
SZ, V: 10:00 - 18:00
REGIO OUTLET, Budaörs
P: 16:00 - 20:00
SZ, V: 10:00 - 18:00
REGIO Játék M3, Városkapu
P: 16:00 - 20:00
SZ, V: 10:00 - 18:00
Döntő:
2014. december 14.
Carrera Játszótér (Duna Plaza, 1138 Budapest, Váci út 178. - II. emelet)
Az a baj a legóval, hogy drága. Ennél persze árnyaltabb a kép, de nyilván azért kerül sokba, mert jó. Mit jó, igazából szuper, amelynek egy dolog a kulcsa: a precizitás. Gondoljanak csak bele, az 1965-ben legyártott kockákat minden probléma nélkül illeszthetjük egy 2014-es készletből származóhoz.
Az egyik bogaras Facebook csoportban futottam bele ebbe a kis videóba, amiben RC Bogarak driftelnek. A monitor bámulásába becsatlakozott Assur, a hírszerkesztőnk is. Mivel én szinte semmit sem tudtam eddig az RC autózásról, őszinte érdeklődéssel hallgattam a szakmai kommentárját.
Szakmai, mivel régebben ő maga is versenyzett. Az első meglepetés számomra az volt, hogy ezeket a műanyag házakat belülről festik. Kimaszkolják a bódét, és a legsötétebb színtől az átlátszó részekig fokozatosan haladnak. Mindent lehetőleg három rétegben kell festeni, hogy szép legyen, elegendő száradási idővel és pontos ragasztásokkal. Sok idő és sok türelem kell. Ha esetleg mégse sikerülne tökéletesen a festés, matricázással könnyen elfedhetőek a félresikerült részek.
Az ideális kaszni az RC versenyzéshez csepp alakú lenne, mivel ezek a vékony műanyagok az élek mentén szeretnek repedni. A Bogár tehát jó alapnak tűnik nekem laikusnak. A két videóban szereplő példány egyébként léghűtéses Volkswagen rajongóként is elismerésre méltó munka. A kék egy késői „elefánttalp” lámpás modell, a piros egy perec hátsóablakos, azaz a legrégebbi. Bár a kiindulási alap valószínűleg közös, a különbségek jól látszanak: a motorháztető alakja, a rendszámtábla világítás és a hátsó lámpák. Sőt, a kék világítása is erősebb a pirosnál, ahogy a valóságban is lenne, mert az öregebb 6, a fiatalabb 12 voltos.
Hogy a Bogár ház melyik cég gyártmánya, az nem derül ki a videóból, de a Tamiya biztosan csinál ilyet.
Az idei nyár nélküli nyár egyetlen előnye az volt, hogy a szokásosnál is több időt töltöttünk a legós-vödör mellett. Az igazi az, amikor az ember saját kútfőből dolgozik, és készül egy KRAZ, esetleg egy Piaggio Ape. Viszont, ha kifogyunk az ötletekből, az sem szégyen, ha mások terveiből építkezünk. Ezeket a leírásokat moc-nak nevezik, nagyon hasonlítanak a dán gyártó rajzaihoz, csak lelkes magánemberek készítik és terjesztik őket.
