Két szempontból is a szívemhez nőtt a Himoto: egyrészt baromi élvezetes vele játszani, másrészt, ha szigorúan vesszük, ez volt az első tesztautóm. A méretekkel együtt talán a felelősség is kisebb, épp ezért bátran vágtam bele a motorcserébe. Na jó, ez nem teljesen igaz, az öcsém csinálta, amíg én Tunéziában tanultam, de ma végre sikerült kipróbálni. Azaz nem, de kezdjük az elejétől.
Sosem voltam híve az irányíthatatlanul gyors modellautóknak, márpedig egy 500 watt környéki kefe nélküli motor már úgy ráncigál egy 1:10-es autót, mint hülyegyerek a játékmackót. Pont azt szerettem a Destrier EP-ben, hogy finom gázkezeléssel hosszú íveket lehetett rajzolni a porba, vagy precízen szlalomozni a PET palackok között. Épp csak picivel vágytam többre, mint a gyári kefés motor ereje, de az is csábított, hogy lítium-polimer akkuval lényegesen többet csapathatok.
Ennyi racionális megfontolás után sikerült beszerezni egy Turnigy Trackstar szettet, a hozzá való szabályzóval, és – ki nem találnák – 500 watt feletti teljesítménnyel. Az elsőként felállított elképzeléssel azért mentünk szembe ilyen látványosan, mert ez a készlet volt elérhető áron, ráadásul ezt a teljesítményt csak 11,1 voltról hajtva adja le, 7,4-ről sokkal barátságosabbnak kell lennie.
Abból a szempontból is szerencsénk volt a motorral, hogy Esztergomban vehette át az öcsém, szóval már csak a beszerelés volt hátra. Sok dráma persze itt sem történt, elég volt komótosan lebontani a hátsó futóművet, kitekerni a régi motor két csavarját, majd lemelegíteni a régi szabályzót, amelyet a könnyűfém felvázra ragasztottak.
Az új motor megérdemli a friss fogaskerekeket, ezért Sipos Úr boltjából két új pinion-spúr kombó érkezett. A kisebbik, pinion kerékből azért kellett kettő, mert nem tudtuk, hogy a motor melyikkel működik majd jobban, hiszen az sem jó, ha túl sokat forog, de az sem, ha erőlködik. A két fogaskerék közti távolság beállítása kritikus, ezt a jól bevált papíros módszerrel érdemes megoldani. Mielőtt fixálnánk a motort a konzolon, finom papírt szorítunk a két fogaskerék közé, és rögzítés után kihúzzuk, így garantáltan nem lesz sem túl nagy, sem túl kicsi a hézag. Néhány próbakör után az öcsém végül a 23-fogas, kisebbik kereket hagyta benne. A nagyobb tempóhoz komolyabb szervó is kell, ezért három kilós helyére egy 4,6-os került.
És mennyire szuper lett! Én sajnos csak videón láttam, de nem véletlen nevezte el anyukám doxának, annyira finoman, és halkan jár. A 7,4 voltos lítium-polimer akku még várat magára, addig a hagyományos nikkel-kadmiumokról fut. Az eddigi harminc-harmincötös tempó helyett akár ötvennel is megy, de a lényeg nem ez, hanem a sokkal szélesebb tartományban és finomabban kihasználható erő. Persze, ahol van a háznál 11,1 voltos, háromcellás lítium-polimer akku, ott előbb-utóbb be is kerül az autóba. Ezzel a 3300-as KV-értékű motor majdnem 35000-et forog.
Sajnos élőben erről is lemaradtam, de a videók, és a szemtanúk beszámolói alapján botrányosan gyors lett az autó, bár az nem derült ki, hogy mennyire. Nagyjából félgázig egész finoman lehet vele gyorsítani, de ott annyira megindul, hogy nem lehet az úton tartani. Mindegy, hogy aszfaltról, vagy homokról van szó, egyszerűen elforog a négy kerék, a levegő belekap a hátsókerekeire ágaskodó kocsi alá, és elszáll, de tényleg úgy, mint a győzelmi zászló. Szemmel követhetetlenül gyors lett, de tempóval nem nőtt, inkább csökkent az élvezeti érték. Egy-két katapult-szerű állórajt még vicces is, de ez az alváz nem bírja kezelni az erőt, arról nem beszélve, hogy a hajtáslánc sem viseli jól hosszútávon a gyilkolást.
Tudtam, hogy az öcsémet ez ritkán tántorítja el, épp ezért megkértem, hogy ha lehet, akkor csak kicsit zúzza le a kocsit. Mindenki más békésen játszott volna tovább a gyengébb akkukkal, de ő inkább áthidalta a problémát: addig ültette az alvázat, hogy egy vonalzó sem fért be alá, majd felszerelte rá egy túrakocsi jóval kisebb slick gumis kerekeit. Szerencsétlen gép úgy nézett ki, hogy a Stance Nation megirigyelte volna, de a cél szentesíti az eszközt. Ezek a kerekek még kevésbé fogták az utat, de driftelni könnyedén lehetett vele, és egyáltalán nem is akart felborulni.
Aztán hazaértem, és ki akartam próbálni. Szinte remegve vittem ki a ház elé a kocsit, de némi ideges remegésnél nem futotta többre az első gázadásnál. Aztán a másodikra, meg a harmadikra sem. Mint később kiderült, a neodímium állómágnest két kis fémpalást tartja a tengelyen, ezek elengedtek. Vagyis a mágnes forog a tengely körül, csak maga a tengely áll. Megoldás erre is van, csak az ünnepek alatt nem fért bele a hőálló ragasztó beszerzése.
Már a Facebookon is megtalálod a Kisautóblogot! Kattints és kövesd, hogy ne maradj le semmiről, ami nem fér el a blogon.