Dávid nem rég múlt egyéves, de már most erős vonzalmat érez minden iránt, ami önerejéből gurul. Ez legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy autók, vagy motorok felé mutogat, és közben hangosan brümmög. A forma, a típus, sőt, még a méretarány sem számít, a lényeg, hogy irányítható legyen, de legalábbis meg lehessen tapogatni, vagy ha motorról van szó, akkor rá lehessen ülni. Az őszinte gyermeki kacajánál pedig nincs szebb, ezért gyakran oda is adunk neki ezt-azt, viszont sem a Lego-gépek, sem a viszonylag komoly RC autók nem kompatibilisek még vele. Előbbiek az első határozottabb tologatásnál széthullanak, utóbbiak pedig még egy gyakorlott irányítóval sem a legbiztonságosabbak, hát még egy pici gyerekkel.
A megoldás a garázsban rejtőzött, a polc egyik elfeledett zugában. Nem sokat sikerült kideríteni erről a Tomy homokfutóról, de annyi biztos, hogy már 1990-ben is gyártották, és ezt a konkrét darabot az unokaöcsém kapta, valamikor 1994 körül, majd az öcsém örökölte pár év múlva. Játékautóról van szó, de meglepően komolyan felkészítették a koordinálatlan kezecskék okozta traumákra. A kaszni kemény ABS műanyag, aprólékosan kidolgozott, vagy kiálló alkatrészeket hírből sem ismer. Még az antenna is jó fél centi vastag spirálrugó, masszív műanyaghuzatban, arra az esetre, ha a csöppség ennél fogva akarná arrébb vinni. A kerekek ugyan nem csapágyazottak, de húsz év után is kotyogásmentesen futnak, és a differenciálmű is hibátlan. Két gyereket már kiszolgált, itt az ideje, hogy megfertőzzön egy harmadikat is.
Persze két évtized nem múlhat el nyomtalanul, a kétsebességes váltó második fokozata elég szaggatottan járt, és az autó a legkisebb terhelésre is elakad5. A másik probléma az, hogy a jobbra kitekert kormány nem tért vissza középállásba, de legalább lett alibi a kaszni megbontására. Bent ugyanolyan masszív minden, mint kívül, amire szükség is van, hiszen a célcsoport nem feltétlen engedi el a gombot, ha valami a kocsi útjába kerül. Annak ellenére, hogy a legkisebbeknek tervezték, rendes váltó került bele, az autó tetején lévő karral tudunk választani a két fokozat közül, az átlátszó hátsó részen pedig látszanak a mozgó fogaskerekek. Itt is volt a hiba, sajnos az egyesből letört öt fog. A pótlására nem sok reményt látok, esetleg teszek egy próbát a sarki gépműhelyben, addig is marad a gyorsabb fokozat. Eszetlen száguldásra nem kell gondolni, nagyjából annyira megy, mint a járással éppen csak ismerkedő, új tulajdonos.
A kormánymű a végállását érzékelő csúszka miatt nem akart működni, szerencsére nem kopott le, csak elkoszolódott a nyáklap. Ennyi idő alatt az előbbi sem lett volna meglepő. Egy fültisztítóval ezt is elhárítottuk, már csak a három bébi-elem hiányzott a játékhoz. Kipróbálás címén játszottunk is vele vagy egy órát, nem is annyira az élmény miatt, hanem nosztalgiából. Akárhonnan is nézzük, ez volt az első távirányítású autó, amit valaha kipróbáltunk. Ami a legmegdöbbentőbb az az, hogy húsz évvel a dobozból való kiemelés után még mindig megy, ráadásul hibátlanul. Ez leginkább azért nagy dolog, mert akinek gyereke van, az tudja, hogy a kicsik rendesen kipróbálják a technikát, ennyi év még egy komolyabb gépnek is becsületére válna. Lehet, hogy túlhasznált közhely, de ennyit számít, ha valamit tisztességesen összeraknak.