Úgy egy éve szántotta fel a netet az a remek vírusvideó, amelyben B. J. Baldwin a trophy truckjával autóztat egy ázsiai szépséget.
Látványos, igaz? A Baldwin Motorsport által felkészített versenygépet egy 800 lóerős szívómotor hajtja, és több, mint hetven centi rugóút nyeli el az akadályokat. Abból pedig akad elég, és főleg versenytempónál válik érthetővé, hogy miért is kell ilyen futómű. Már régebben is ismertem ezt a szakágat, de amikor megnéztem a videót, elhatároztam, hogy egyszer ki fogok próbálni egy ilyet.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sikerülni fog, de a hét elején végre meghajtottam egy igazi szörnyeteget. Gyulát úgy ismertem meg, hogy meg akarta venni az öcsém Revóját. Amikor leegyeztettük a részleteket, mondta, hogy, ha akarjuk, kihozza megmutatni az 1:5-ös méretarányú, egyedi Short Course Truckját. Maradtam volna otthon?
Nem lehetett nem felismerni a buszállomáson, hiszen a derekáig ért a hátsó lökösre támasztott narancssárga dög. Elég tiszteletet parancsoló autó, főleg a tizenhét centi átmérőjű kerekekkel. Ezek a donort gyártó cég triálgépéről, a Summitról származnak, arra találták ki, hogy a függőleges falon is fel lehessen velük menni. Furcsán is mutatnak ilyen széles, és főleg puha kerekek egy száguldásra szánt gépen, de csak ezeknek volt elég nagy az átmérője.
Persze még a beindítás előtt levettük a kasznit, látnom kellett, mi van alatta. Gyula kiszerelte a nagyobbik, 1:8-as Revo futóműveit, majd közéjük toldott egy teljesen egyedi könnyűfém alvázat. Ebben kapott aztán helyet az eredeti sebességváltó, a motor, és az elektronika is. Ez csak leírva hangzik ennyire egyszerűen, nézzék meg az építés képeit, rendesen ment üzemóra a marógépbe. Az alapokat adó autó négykerék-hajtású, de az építő hátsókerekest akart, mondván, ha már egy versenykategóriába sem fér bele, akkor legalább élvezetes legyen.
Elhihetik, hogy az lett. Félve vettem kezembe a távirányítót, főleg, mert láttam, hogy értő kezekben mire képes. A Mamba Monster fantázianevű szabályzó-motor páros olyan könnyedén forgatja el a két hátsó kereket, mintha műanyagból lennének, nem puha gumiból. Jól mutatja a gép erejét, hogy egy tisztességesen megcsúsztatott íven gumival keni fel az aszfaltot, és félgázról gyorsítva, még korrigálni kell, hogy egyenesben maradjon.
Természetesen nem kínoztam, nem akartam eltörni egy gyalogos lábát sem, na meg hét hónap munkáját vágtam volna haza, ha rontok. Egy-egy kanyarban azért megcsúsztattam, és akkor értettem meg, hogy miről szól ez a gép. Gyula szerint nem volt cél, hogy eszelősen gyors legyen, sokkal fontosabbnak tartotta, hogy élethűen mozogjon. És úgy is tesz, a közel nyolckilós autó hátulja gázra beül, kanyarban billen, és fékezésnél tótágast áll, pont olyan drámaian, mint az igazi. Egyáltalán nem hasonlít arra, mint amikor egy 1:10-es autó megerőszakolja a fizikát, és úgy megy, mintha animáció lenne. Lassúnak így sem lehet persze nevezni, az ötvenes tempóhoz nem kell húsz méter sem, az is csak a tapadás hiánya miatt.
A távirányító sem egyszerű technika, komoly telemetriával lehet figyelni az autót. Az iPod kijelzőjén követhető a motorfordulat, a sebesség, az akku töltöttsége, de még a motor hőmérséklete is. Itt látszik, hogy mennyire komoly építésről van szó, ugyanis hiába megnövelt súly, sem a motor, sem a szabályzó nem melegszik a gyári határértékek fölé.
Miután megkötötték az üzletet, elindultunk haza, pedig szívesen hajkurásztam volna még a gépet. Kész mondjuk még nincs, a következő terv a tárcsafék-rendszer beépítése. Nem lehetetlen, a konzolok és a féknyereg már kész is van, de bőven akad még leküzdendő probléma. Én egyelőre azzal vagyok elfoglalva, hogy hol lehetne szerezni egyet. Félelmeteseket lehetne csapatni a röplabda pályán.
