Lábbalhajtós pléh-járgány. Boldog, aki három évesen ilyennel csapathat.

Hosszú út vezet addig, hogy valakiből autós legyen. Ez a folyamat a lábbal lökős kerekes kiselefánttal (lóval, fókával, oroszlánnal, kutyával) kezdődik, a három-, majd kétkerekű biciklivel folytatódik, és végül, úgy a 18. életév környékén a jogosítvány megszerzésében csúcsosodik ki – ami persze korántsem a vég, ellenkezőleg, egy igazán új korszak kezdete.

Az OT-expo Totalcar standján kiállított ikonikus japán járművek modelljeinek dobozaiból ismét kettőt kinyitunk, megnézzük, mi is van az öntőkereteken.

Egy vallomással tartozom: nagyon szeretem a nyolcvanas éveket. Sok jó dolgot adott az az évtized. Ott volt Larry Bird és Magic Johnson harca, megjelent a Jedi visszatér, Alan Moore megírta a legjobb Batman-sztorit, a Gyilkos tréfát, és legfőképpen az autógyártás utolsó tíz éve volt, amikor még sikerült a klasszikus értékeket ötvözni a modern technikával. De ha már autókról van szó, az egyik legnagyobb dobás a négykerekűek között a Lego tervezőasztalán született meg.

De ne szaladjunk ennyire előre. Korábban, a kamionokhoz hasonlóan, a rendőrautókba sem lehetett a figurát beültetni, de maga dizájn csodás volt. Ott volt például a 420-as. Egyszerű, már-már együgyű forma, figurának hely nincs, viszont a fényhíd megoldása nagyon pofás. Ugyanez a modell ott volt az 1976-os rendőrségi készletben, a 370-esben is. Akkoriban a mai legóembereknek egyszerűbb formája létezett még csak, az élvonalat nagyra nőtt mumpszos eszkimók képviselték, lásd 256-os készlet. A nagy újítás előfutára 1978-ban jelent meg, többek között a 621-es modellben. Ha valódi autókról lenne szó, csak nevetnénk ezen, de a Lego világában meghatározó ugrást hozott ez az alkatrész. Most már elárulhatom: az alváz az.

A japánokat egy időben a miniatürizálás nagymestereiként emlegették. Korabeli Hahota magazinban megjelent kis vicc is megemlékezett róla: Japán gyerek kérdezi magyar barátját: Mi van a kezemben? - Hifitorony! - Igen, de mennyi?! (A Hahota egy havonta megjelenő, zsebfüzet méretű kis, humorosnak szánt magazin, amit manapság a humortalanság egyik mércéjeként szoktak emlegetni. Talán ezért sem tört ki senki nevetésben a fenti viccecskét olvasva. Bár szerintem, ha a Hahota egy mértékegység,  1 Hahota csak nagyon apró váltószáma lehet 1 Sas Józsefnek, de ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz.)

Természetesen motorkerékpárból is csináltak kisméretűt. Amikből természetesen csináltak kisméretű modellt is. A Totalcar OT Expo standjának témája miatt adta magát, hogy mutassunk pár régi japán motort, autót feldolgozó modellt is. Gyorsan átfutottam az Aoshima kínálatát, mert emlékeztem, hogy van pár beteg modelljük, meg makettjük is, ami egész jól illeszkedik a régi japán járműves stand-tematikához.

Nem túlzás azt állítanom, hogy az OT Expo az évem egyik fénypontja. Minden együtt van egy tökéletes hétvégéhez: tökéletes helyszín, gyönyörű és izgalmas autók, motorok, meg persze fergetegesen jó társaság. A különböző Totalcar közeli blogok olvasó és kommentelő közönségének jelentős része eljön, sok jó ismerőst köszönthetek ilyenkor. Ezt már nehéz fokozni, de idén sikerült: a kisautóblog is képviseli magát a Totalcar standon.

Az Alfa Romeo embléma gyönyörű, dombornyomott matricája.

Pár héttel ezelőtt két úriember jött be hozzám a boltba. Egyikük hóna alatt egy méretes doboz volt, nejlonba csomagolva. Gyorsan a tárgyra tértek: ugyan, mondjam már meg, mi kell ahhoz, hogy ez a kocsi megint működjön.

Vajon van az olvasóink között egyáltalán olyan, aki nem legózott/legózik? És a legós múlttal/jelennel bírók közül ki nem álmodozott róla, mennyire jó lenne, ha az aktuális járgánya rendesen mozogna, menne előre-hátra, jobbra-balra? Ráadásul mindezt távirányítással?

Nos, egy valaki ma gazdagabb lesz egy ilyen távirányítós LEGO autóval. Még csak nem is kell valami nagy dolgot véghez vinni érte. Se jeles bizonyítvány, se egy hónap fekete pont nélkül, még a szemetet sem kell levinni.

Ez a készlet lesz a nyeremény.

Egyetlen kérdésre kell helyes választ adni. Illetve kettő lesz a kérdés, hogy egy egész picit nehezebbé tegyem a dolgot. Mindkettőre egy jól meghatározott választ tudok csak elfogadni, a készlet pedig azé lesz, aki a leghamarabb ad mindkét kérdésre tökéletes választ.

Eredményt itt a blogon hirdetünk, egy kis türelmet fogok kérni az érintettektől, nem tudom, ismét gép előtt tudok-e lenni, mire megérkezik az első megfejtés -sürgős tavaszi Bogár kirajzáson való részvételem van, ki tudja meddig tart.

Na, ne húzzuk az időt. Aki figyelmesen megnézte a képeket az előző posztnál, az láthatta, milyen műszaki megoldást használ több versenyző is a LEGO TT-ben azért, hogy az autó szabadmagassága a lehető legnagyobb legyen. Az első kérdés az, mi ez a bizonyos  -igaz terepjáróknál is alkalmazott- megoldás? Egyetlen szó a válasz.

A második kérdés: melyik az a többcélú, eredetileg mezőgazdasági gép, amelyiknél ezt a futómű megoldást alkalmazzák évtizedek óta? A megfejtés egy márka és a típus, tehát két szó.

A matematikai dolgok iránt fogékonyak kedvéért: összesen három szó lesz a megfejtés, tehát három legyen a szavak száma, melyeket megfejtés gyanánt a kommentablakba beírtok. Ne legyen a szavak száma kettő, vagy kevesebb -de négy, öt, hat szó sem felel meg. Ha hétnél is több szót írtok ide megfejtés gyanánt, az tiszta időpocsékolás, mivel a feladvány megfejtéséhez pusztán csak három szóra van szükség.

Tervezők, építők és versenyzők egyben. Minden elismerésem az övék.

Éreztem én, hogy érdemes lesz elmenni a Duna Plázába, és kicsit közelebbről megnézni a magyar LEGO truck-trial krémjét. Volt szerencsém már igazi, böhöm nagy teherautókat is látni, mikor úgy másznak föl a siratófalra, mintha a gravitáció, mint olyan, nem is lenne rájuk érvényes. A különlegesen átépített teherautó kis gondolkodás után, a szennyvízcső átmérőjű kipufogóból felböffent egy kövér korompamacsot, majd a lökhárítójával több köbméter földet maga előtt tolva komótosan megmássza a a közel függőleges, laza talajú falat. Hátborzongató az ilyet közelről látni. Az, ahogy az irtózatos vastömeg nekilódul, és feltartóztathatatlanul halad előre, egészen lenyűgöző.

A LEGO TT ugyanez, csak kicsiben, korompamacs nélkül. Meg a vasak műanyagból vannak, de forgatónyomaték itt is van, rendesen: keményen gyűrik maguk alá az akadályokat a szigorú szabályok szerint épített gépek.

Ezt a kocka-pályát több autó is szétbontotta. Van bennük nyomaték.

A kis pódium felé haladva még megcsodálhattam a Gagarin-mozaikot, ami egyszerű, egyes LEGO-kockákból állt össze egy házfal méretű képpé. A kihelyezett LEGO játszóasztalok majdnem kísértésbe vittek, nem sok hiányzott, hogy én is az ovisok mellé üljek alkotni. De szerencsére, a szpíkernek hála, hallani lehetett, hogy már nagyban zajlik a triálozás.

A modelleket elnézve picit meglepődtem: ezek tényleg "nagyvasak". Ha valamelyik nézőnek esetleg nem is jött át, hogy micsoda technikai bravúr egyik-másik teherautó, annyi biztosan megmaradt nekik, hogy nagyok. Ez, mármint hogy egy modell nagy, a fene tudja miért, de sokszor fontosabb szempont egy modell, vagy játék megítélésekor, mint hogy milyen minőségű, milyen tudású. Nem mintha itt a minőség, vagy a tudás a mérethez képest háttérbe szorult volna.

Méretes Unimog. Akkora, hogy a mögötte fetrengő kissrác is kis híján elférne rajta.

A LEGO építők alapvetően jófej, játékos emberek, de szigorúak. Csak sztenderd kockákból, elemekből szabad építkezni, mindegy milyen ágát műveli valaki a legózásnak. Tilos ragasztani, átalakítani, festeni. Amit nem tudsz megépíteni a rendelkezésre álló alkatrészekből, az nincs. A kreativitást pont annyira serkentik a korlátok, mint a határtalan lehetőségek.

Be kell valljam, nagyon régen legóztam utoljára (az a pár készlet, amit csak összeépítettem, mint például a billundi emlék, amit Legolandben vásároltam magamnak, nem számít igazi legózásnak), ezért a járgányok építéséhez felhasznált kockák nagy része teljesen új volt nekem. Szerintem egy ilyen legózásból kiesett embernek a lehetetlennel határos dolog lenne megpróbálni valami hasonlót összerakni, mint amiket itt láttam. Nem ismerem a kocka-választékot, ezért azt sem tudnám, hogy egy adott feladat megoldásához mit tudnék felhasználni. Talán nem is véletlen, hogy a résztvevők szemre egy nagyon bő tízessel fiatalabbak voltak nálam.

Ők valószínűleg sosem tették félre a Technik készleteiket, folyamatosan csiszolták a tudásukat. Mert ezeknek a komplex gépeknek a létrehozása nagyon komoly tudást igényel. Érteni, érezni kell az áttételezések mikéntjét, a futóművek építésének alapszabályait, mérlegelni, hogy milyen feladathoz melyik megoldást érdemes választani. Példaként érdemes rögtön a távirányítás módjáról beszélni. A truck-trial nem egy száguldozós sport, ezért mindhárom, LEGO által használt távirányító rendszert lehet alkalmazni. Van a klasszikus drótos rendszer, az infrás távirányítós, meg a rádió hullámokkal parancsokat továbbító cucc. Mindnek meg van az előnye és hátránya. A madzagosnál sem a rendszert üzemeltető elektronika, sem az elemek nem vesznek el helyet a modellben, viszont kerülgetni kell a drótokat, illetve érzékeny a rendszer a túlterhelésre -volt, akinek a legkellemetlenebb pillanatban oldott a védő hőkapcsoló, ilyenkor se előre, se hátra. Az infrás vevő kis beépítési helyet igényel, nincsenek kábelek, de elég közel kell hajolni a modellhez, a napsütés meg is zavarhatja a jeleket. A teljesítménye ennek a rendszernek sem optimális az ilyen jellegű igénybevételhez, de azért jól használható. A rádiótávirányító vevő-szervó-szabályzó egysége sajnos nagyon sok helyet foglal, de kevésbé korlátos a használata, és a teljesítmény szempontjából ez a legjobb.

Békésen egymás mellett az ellenfelek. Infrás, madzagos és rádiós rendszerek egy képen.

Egy teherautó sikeressége sok mindenen múlhat.  Az egyiknek az egyik, a másiknak a másik pálya fekszik jobban, de az sem utolsó szempont, hogy mennyire ügyesen sétál a sofőr: a pályákat időre kell teljesíteni, a stoppert a versenyző indítja a bírói pultnál, a kocsijához siet, majd elkezdi legyűrni az akadályokat. Aki a fényesre suvickolt márványpadlón bőrtalpú cipőben kell csoszogjon, mint egy gésa, az sajnos itt időt veszíthet -igaz, akinek rádiós a rendszere, már futtában elindíthatja a gépét.

Nagyon fontos, hogy a futóművek a lehető legjobban megfeleljenek az extrém terepnek. Differenciálmű nincs egyikben sem, minden keréken folyamatosan szükség van a hajtásra. A felfüggesztések extrém nagy szabadsággal rendelkeznek, óriási rugóutak kellenek, hogy az nehéz terepen minden kerék a lehető leggyakrabban érintkezzen a talajjal. Gumiválasztásra nem nagyon van lehetőség, pár sztenderd kerék használatos ebben a sportágban. De azért egy kis tuning itt elfér: volt, aki azért nem tudott rendesen felmászni a kaptatón, mert bár a nyomaték meg volt, a gumik tapadása is jó volt, de a felni egész egyszerűen elforgott az abroncsban. Az RC-sportban ilyen balesetek ellen pillanatragasztóval rögzítik a gumit a keréktárcsához, de itt, mint írtam, a ragasztás tilos. De a befőttesgumizás nem. Ezért a felni peremére egy befőttesgumit feszítenek, és erre húzzák a gumiabroncsot. Zseniális trükk, és működik is.

Ügyes trükk a felnire húzott befőttesgumi. Így már nem forog el olyan könnyen a gumiabroncsban.

Lenyűgözően komplexek ezek a modellek, én bizony azt mondom, hogy ilyet senki nem fog tudni kapásból építeni. Ha nincs összeépítési útmutató egy ilyen összetett rendszerhez, ember legyen a talpán, aki összerakja a semmiből, akár csak az első tengelyét a nyolckerekes Rábának. Az az érdekes, hogy a srácok tisztán kútfőből alkotnak, nem használnak semmilyen számítógépes programot, amivel előre ki lehetne kísérletezni a dolgokat. Az építési idő erősen függ a bonyolultságtól, meg a zsákutcák számától, amibe az ember a fejlesztés során belefut. Aztán az sem kőbe vésett dolog, kinek mennyi ideig marad meg egy alkotása. Van, akinek már egy éve ugyanazt a formát adják ki a legókockái, van, akinek pár hét-hónap után transzformálódnak valami új gépbe.

Oldalanként(!) 1 motor hajtja a nyolckerekű Rábát. Csak ennek az egy kerékagynak a megalkotásába kihullana a maradék hajam.

Engem teljes mértékben lenyűgöztek a LEGO teherautók, a képeket rendezgetve is újra, meg újra hitetlenkedve ingattam a fejem. Nem valószínű, hogy én most hasonlóba fognék, de teljesen megértem azokat, akik színes kis műanyag biszbaszokat raknak egymás mellé, hogy a végén Unimogjuk legyen.

Egy biztos: aki nekem azt mondja, a LEGO gyerekjáték, lehülyézem. Kétszer.

Ja, el ne felejtsük: a kisautóblog gonosz, velejéig romlott. Valakit el akarunk indítani a lejtőn, hogy a jövőben időt, pénzt és fáradságot nem kímélve, alkotó truck-trialos legyen. Bár legutóbb egy másik készletről volt szó, úgy gondoltuk, a 8184-es jobban passzol az alkalomhoz. Ezt lehet holnap megnyerni.

Ez a készlet lesz a nyeremény.

Valamikor a nap folyamán (ami ugye nulla óra nulla perckor indul, és tart éjfélig) fel fogok tenni egy kérdést, ami kapcsolódik a mai posztunkhoz. Nem lesz bonyolult, de könnyű sem. Aki először adja meg a helyes, és teljes választ, nos, az kénytelen lesz egy ilyen 8184-es készletet átvenni tőlünk. Szóval, csak az válaszoljon, aki tényleg szeretne belebonyolódni a legózásba. Súlyosan addiktív dolog, én is elzárva tartom a nyeremény dobozát, nehogy egy őrült pillanatomban kibontsam, és összerakjam. Nagy a kísértés.

Streetsta a vásárlátogatásunk utolsó napjára időzítette a vasútmodellezésnek szentelt csarnok tanulmányozását - gondolom, akart valami ütős élményt még a végére. A terv bevált, a látványtól többször is ledobta az agyam az ékszíjat.

Pár napja felhívott az egyik ismerősöm, aki a hétvégén megrendezésre kerülő Lego Truck Trial versenyt szervezi. Maga a verseny egy betétprogram, sok más egyéb mellett, a keretet a világ (jelenleg) legnagyobb, pontosabban legtöbb elemből álló LEGO mozaikjának felállítása adja. Azért ebbe gondoljunk kicsit bele: Jurij Gagarin közel félmillió LEGO kockából. Kommunizmus és kapitalizmus ikonjai, ha találkoznak.

Szóval, LEGO TT. Ezek a srácok nagyon aktívak. Úgy értem, a világ minden pontján fellelhető LEGO TT őrültek csoportja, úgy általában nagyon sok munkát, időt és pénzt áldoznak hobbijukra. Ha engem kérdeztek,minden egyes fillért jól költöttek el. Persze, egy LEGO RC-autó építésénél kell kompromisszumokat kötni, hiszen egy kimondottan RC alvázhoz képest azért általában merevség, strapabírás, teljesítmény területén vannak lemaradások. No de. Az építés során olyan szabadsága van az alkotónak, amit csak a LEGO tud nyújtani. Minden részét a modellnek szabványos LEGO elemek felhasználásával létre lehet hozni. Alvázat, fülkét felépítményt, sőt néha még a terepet magát is, amin a kocsival ügyeskedünk.

 

Nemzetközi szinten persze nagyban játszanak, de a magyar felhozatallal kapcsolatban sincs okunk szégyenkezni, sőt. Könnyfakasztóan szép teherautókat raktak össze a mi fiaink (talán lányaink is?), csapatnak velük mindenfelé, pár képen láthatjuk, a Hármashatár-hegyen nem csak siklóernyővel a mélybezuhanni lehet (bocs Angéla, bocs Tom), hanem plasztik-kamionjainkkal a bérceket megmászni is.

Akinek kedve támadt, lesse meg ezeket a lassú szörnyeket április 2-án, szombaton a Duna Plazában, 11-től 2-3 órán át megy a csapatás . Ja, egy apróság, mielőtt elfelejtem. A kisautóblog olvasói abban az igazán különleges helyzetben vannak, hogy egy kis ügyességgel és szerencsével maguk is elindulhatnak a lejtőn, aminek aljáról már csak egy saját építésű triál-géppel lehet kimászni. Ugyanis valamikor jövő héten beszámolunk az eseményről, mert természetesen minket is érdekel a dolog. A beszámolóban fel fogunk tenni egy kérdést, amire a leggyorsabban, legjobban válaszoló egy 8183-as LEGO készlettel lesz gazdagabb.

Nem, ne is puhatolózzatok, mi lesz a kérdés. Még én sem tudom, egy dolog tűnik valószínűnek, hogy a helyszínen látottakkal lesz kapcsolatban. De biztosnak ezt sem mondanám. Majd meglepem magunkat.

A szabályzófejű ember és a Ferrari 599XX.

Mint azt már korábban is említettem, Nürnberg nem csak a modellek és játékautók miatt lehet érdekes egy autóbuzinak. Itt igazi, alumíniumból, acélból és szénszálas kompozitból készült autókat is lehet látni. Két éve a Minichamps standján látott Audi IMSA GT autójáról mutattam pár képet. A tavalyi kiállításról még nem meséltem el mit lehetett látni, pedig az sem volt érdektelen. Most viszont megragadom az alkalmat, hogy az idei autós fénypontokkal együtt elmondjam, mit állított ki tavaly a Minichamps.

Idén nagyon készültem rá, hogy megint valami izgalmas, autótörténetileg is fontos gépet állítanak ki a Minichampsnél –mindig az azévi aktuálisan megénekelt modelljük eredetijét hozzák el a showra. Persze van más kiállító is, akinél találunk néznivaló járművet. Az egyik standon Valentino Rossi Ducatiját lehetett akár óvatosan meg is tapogatni.

Valentino ezzel a géppel karistolta az ideális ívet.

A verseny Ducati igazán csak egészen közelről válik borzasztóan izgalmassá, mikor az apró, utcai motorokon nem látható versenyalkatrészek is láthatóvá válnak. A kormány-lengéscsillapító, az első fékek és az első futómű elektronikus érzékelőinek gyorscsatlakozója mind olyan cucc, amit normál, utcai motoron nem lát az ember. És persze minden alkatrészen látszik, hogy űrtechnika minőségben készült. Nagyon kíváncsi vagyok, vajon milyen érzékelőnek a kábeleit lehetett az első teleszkóp aljánál látni (gyanítom, nem az ABS-é).

Koncz Jani szemfüles volt, és lefényképezte a kiscsajt, aki rögtön pózba vágta magát, ahogy meglátta a Ferrarit. A barátnője meg kattintott.

Aztán a Carrera standon is volt érdekesség. A Ferrari az 599XX autókat kifejezetten gazdag úriemberek versenyeztetésére használja –mindenki megveheti a saját autóját, amit ha kér, a gyár hoz-visz, és persze készít fel minden versenyre. A pilótának csak annyi ebben az esetben a dolga, hogy egyrészt fizet, mint a katonatiszt, másrészt beül a kocsiba, és padlóig nyomja a gázt. Persze szponzormatricákat ne is keressünk, itt a gazdiknak van elég pénzük, hogy kifizessék a költségeket saját zsebből. Viszont a gyár egyetlen 599XX-et megtartott magának, amivel prominens vendégeknek biztosít lehetőséget a versenyzésre. Ezt az egyetlen gyári példányt hozták el a Carrera standra. Titkon (nem is annyira titkon) reménykedtünk Janival, hogy majd kinyittathatjuk mindenét a kocsinak, és jó sok képpel örvendeztethetjük meg a sok magyar Ferrari rajongót. A remény hal meg utoljára, de mondták az illetékesek, hogy esélyünk sincs rá, minden marha titkos, semmit sem szabad megnézni, fényképezni. Persze olyan könnyen nem lehet minket lerázni, tudtuk, kedd este jönnek a kocsiért Maranellóból –gondoltuk majd az olasz szakembereket környékezzük meg.

Giovanni elkezdi tolni, szépen lassan.

Nos, a két morcos Ferrari alkalmazott, a maranellói Stan és Pan nem mutatkozott túl együttműködőnek. Sok kedvük még akkor sem nagyon lett volna a dologhoz, ha nem lett volna eleve tilos a körbefotózás. Ugyanis láthatóan bajban voltak. Eleinte csak azt lehetett látni, hogy marhára vakarják a fejüket, majd a helyi karbantartóktól kunyerálnak mindenféle szerszámot. Mint kiderült, valamiért ki volt szerelve a kocsi kormánya, pontosabban a helyén volt, de hiába tekergették, a kerekek nem fordultak. Ezért levették a kormány közepét, mert csavarokat kellett betenni-meghúzni a kormányagyban. Persze, mint egy rossz paparazzo, folyton próbáltam a hónuk alatt-lábuk között valamit lekapni a kocsi belsejéből. Ezekből a fényképekből tudom, hogy az ajtókárpit egy szépen formázott karbonlemez, az ajtónyitó meg leginkább egy vécélehúzóra hasonlít. Az viszont meglepett, hogy a csilli-villi kormány közepén található, ágaskodó pacival díszített szénszálas fedél alatt pár szedett-vedett kábel, meg csatlakozó van.

Érdekes megoldások rejtőznek a burkolatok alatt.

Jót mulattunk azon, hogy látszott, a minimál magasságú pódiumról palló nélkül le sem lehetett tolni a kocsit, hacsak nem akarta valaki kockáztatni, hogy a méregdrága spojlereket megreccsenti. Ezért a karbantartóktól mindenféle forgácslapokat, meg hullámkartont kértek, hogy legalább provizórikusan tudjanak valamiféle gurító rámpát biztosítani a manőverhez. Mi meg ott dokumentáltunk Janival, hátha valakinek mégiscsak sikerülne kárt tenni a kocsiban. Azt a cifra olasz káromkodást mindenképpen szerettem volna megörökíteni. De aztán minden gond nélkül összejött a fiúknak.

Rámpa hullámkartonból és bútorlapból. De működött, pedig azt hittem, a hullámkarton meg fog rogyni, és akkor majd lesz hangos vaffankúlózás. De a papír nagyon erős anyag.

A Minichampsnél sem volt akkora szerencsénk, mint tavaly, illetve tavalyelőtt, mikor az Audit sikerült igen aprólékosan körbefényképezni. Azért igyekeztem a Rothmans Porschét a lehető legtöbb, érdekes részletében megörökíteni. Ilyen gépet nem minden nap lát az ember. A 20-30-40 évvel ezelőtti versenyautók közelről nézegetve nem valami szépek. Új korukban sem voltak olyan precízen kidolgozva, mint a mai űrsiklók, de ugye ezeket az autókat használták is, és ez meg is látszik rajtuk.

Ki gondolta volna, hogy én ezt a kocsit valaha is ennyire közelről bambulhatom.

Igyekeztem lefényképezni pár ilyen részletet, hogy egy kicsit kárörvendhessek, hogy nem is olyan nagy szám egy ilyen autó. Persze tudom én, hogy ez a Porsche akkora szám, hogy azt igazából felfogni sem nagyon fogom tudni soha. De egy kicsit mégis jobb, ha azt látod egy ikonról, hogy neki is pattanásos a bőre, meg egy kicsit csámpás is. De hiába találtam igénytelennek tűnő részleteket, ennek a kocsinak a nézegetése közben folyton az jutott eszembe: ez egy vadászrepülő. Valószerűtlen formák, arányok, a pilótafülkében minden matt fekete, szegecselt alumínium alkatrészek, csövek, vezetékek mindenfelé. Mint ha csak egy régi Phantomot, vagy MiG-et látnék. Egy igazi célszerszám az egész gép. Most is, mikor sokadszorra nézem át a képeket, lenyűgöz a hangulata.

Tökéletes a vadászgép hangulat. Látszik, hogy volt használva.

A tavalyi Minichamps autó egész más volt. Ott aztán keresgélhettem volna szánalmasnak tűnő megoldásokat. Forma-1-ben nem (sem) vagyok nagyon otthon, aki jobban érti a dolgokat, majd elmeséli, ez pontosan melyik verziója a Schumacher tavalyi autójának. Ezen a gépen természetesen minden labor-minőségű, hiperprecíz, tökéletes alkatrészekből áll össze. Ugye a nép felé ez a kocsi egy Mercedes (bár ha jól sejtem valójában a Brawn GP előző évi autója, csak átfestve), még a fényezése is az Ezüstnyilakra utal.

Nekem azonban nem az ezüstszínűre fényezett alkatrészek, meg az ezüstszínű szövetekkel erősített kompozit cuccok tetszettek igazán, hanem a pilóta ülése. Ami minden autóban kék, fekete, vagy piros. De ez ugye egy Mercedes, ahol a kockás huzatú versenyüléseknek hagyománya van. Hát persze, hogy ezt a hipermodern kagylóülést is olyan szövettel húzták be, mint az ötven-hatvan évvel ezelőtti versenyautók ülőalkalmatosságait.

Teljesen lenyűgözött a kockás üléshuzat. Gondolom nem volt egyszerű olyan anyagot találni, ami nem csak kockás, de a vonatkozó FIA előírásoknak is megfelel.

Ezzel a Forma-1-es géppel is szerencsém volt, pont akkor csoszogtam el a stand előtt az utolsó előtti napon, amikor trélerre pakolták. Ennek köszönhetően egész közeli képeket csinálhattam a cockpitról, de mivel a szárnykúp is le volt szerelve, olyan részeket is lekaphattam, amiket kevesen láthatnak. Mert ugye, hányam mondhatják el magukról, látták, hogy néz ki egy F-1 autó orrkúpja belülről, vagy a kormánymű milyen színű alkatrészekből áll össze.

Hoppá! Ilyet sem lát az ember mindennap, én meg tapintható közelségből fotózom. Egy játékkiállításon.

Ráadásul még azt is megfigyelhettem, milyen trélerrel szállítanak egy ilyen autót. Nos, kívülről csak annyi lehet gyanús, hogy háromtengelyes Ducato, hátul kis kerekekkel, tréler felépítménnyel, meg ponyvával. Leginkább ez utóbbi az, ami miatt megakadhat az ember szeme egy ilyen egyáltalán nem feltűnő kisteherautón. Egyébként nem valószínű, hogy az ember kiszúrná az autobahnon.
A jövő évi kiállítással kapcsolatban pedig el lehet kezdeni a találgatásokat, milyen igazán különleges autókat-motorokat hoznak el a modellgyártók Nürnbergbe. Mi mindenesetre ott leszünk, és lefényképezzük őket.

Nemcsak térben, de időben is hosszú út vezetett el a hétéves koromban, a mandulaműtétem után kisírt első Matchboxomtól (sárga Lamborghini Miura) az idei nürnbergi játékvásár modellmennyországáig. Ezt csak azért mondom, hogy lássuk, a remény hal meg utoljára. Az az elkeseredetten könyörgő kisfiú álmában se gondolta volna, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb modellektől roskadozó polcok között bóklászik majd vén fejjel, szinte delíriumban lebegve egy átautózott, átbeszélgetett éjszaka után (Mitsubishi Sigma V6 automata, Streetsta istállójából).

Vásárdekoráció.Baloldalt szívünk csücske, a játékautó

Ha komoly ember látszatát akarnám kelteni, idézhetném a híres Presser-dalt, hogy „Mikor hiába, már nem futsz utána, eléd hozza sorsod a célt”, de az igazság az, hogy a bennem játszó gyermek éppúgy sóvárog ma is a kis fémautók iránt, mint annakidején, amikor a miskolci főutca játékboltjában nyújtózkodtam a szinte elérhetetlen magasságban trónoló forgatható állvány felé.

És lám, a hosszú út végén csak megérkeztem oda, ahol végre annyi modellt láthattam (és még mennyi minden mást!), amennyit még soha. Azt hittem, megcsömörlök majd a rám zúduló látványözöntől – de nem, harmadik nap is épp olyan tátott szájjal néztem a kínálatot, mint az első percekben. Voltak modellek, amiket legszívesebben minden nap megsimogatnék a tekintetemmel – például a tűzpiros, Mercedes SEL AMG-t (Minichamps), aminek már rég itt kellene parkolnia a monitorom fölött – ha nem kerülne 35 ezer forintba.

1:18-as Mercedes SEL AMG (Minichamps)

Mindez persze magánügy – talán csak azt akartam ilyen nyakatekerten kifejezni, hogy a modellek világa csodálatos és lelkesítő, és hogy egy roppant műgonddal és elhivatottsággal megfogalmazott harmincas évekbeli traktor alapos megszemlélése éppúgy képes komoly adrenalinfröccsöt kiváltani az emberi szervezetben, mint mondjuk az ejtőernyőzés, vagy a raftingolás. Hülye-e vagyok? Talán igen. De számít ez, ha nem ártok vele senkinek?

A kiterjedt és sokszínű modell- és makettuniverzumban nekem a die cast, azaz a készre szerelt, fémkarosszériás modellek a kedvenceim. Részben azért, mert a rajongásom egy ilyen Matchboxszal kezdődött, részben azért, mert a makettépítéshez nem vagyok sem elég ügyes, sem elég türelmes. Türelmem egyáltalán nincs a ragasztóval, festékkel, ecsettel való piszmogáshoz, és ügyességem is maximum a közepes szintű – ami tehát nem megy, ne erőltessük. Készítsék el a modelleket, akik nagyon ügyesek, én meg majd megfelelő összeg leszurkolása után műélvezem a munkájuk gyümölcseit.

1:87-től 1:12-ig mindenféle méretarány, az ősidőktől napjainkig minden korszak és évjárat, Amerika, Európa és Japán, úthengerek és F1-es torpedók, elnagyolt olcsóságok, és lehengerlően precíz, méregdrága műtárgyak – azt se tudtam, hova kapjam a fejemet a 2011-es Spielwarenmessén. A die cast részleg volt az én (út)vesztőhelyem, csak itt fordult elő (meg a vasúti részlegben, de ott is a kisautók miatt), hogy többször lemaradtam Zoli barátomtól. A kínálatról csak annyit: a Veterán Expón mindig van egy modellárus terület is, egészen sok finomsággal: na azt szorozzák meg méretre és választékra úgy ötezerrel. A legszívesebben azt tanácsolnám, hogy hagyjuk a sok dumát, nézzék meg a bőséges és remélhetőleg informatív képgalériát, és érezze mindenki olyan jól magát, mint mi, de úgyse bírom ki, hogy ne lelkesedjek még egy kicsit.

Skoda-típusok az összes létező változatban és színben - a cseh Abrex kollekciója

Az én kedvenc méretem az 1:18, ezeknek a 30 centi körüli autóknak már van tömege, kitöltik a teret, vonzzák a tekintetet, és a mintául szolgáló típus legapróbb részletei is pontosan megjeleníthetők rajtuk. Az elnagyolt, némiképp bumfordi, alsó árkategóriás Bburagókat, Maistókat, Wellyket minden hibájuk ellenére azért is lehet szeretni, mert elérhetők, megfizethetők, és ha nem két centiről vizslatjuk őket, tulajdonképpen egészen jól visszaadják az eredetit. Mindaddig, amíg melléjük nem teszünk egy 30-40 ezres Norevet, vagy Minichamps-et (vagy akár a felsorolt márkák míves darabjait), amelyek a precizitásukkal őrjítenek meg. Ezek nem EMLÉKEZTETNEK a mintául szolgáló autóra, hanem UGYANOLYANOK, csak kicsiben. Mérnöki pontossággal kimért arányok, precíz kidolgozás, minőségi összhatás – a nyáron majd bemutatok néhányat közelebbről is.

Átfagyott rendőrök a Premium ClassiXXs 1:12-es Porsche kabriójában

És még ezeknél is van feljebb, jóval feljebb – a kézművesmunkával, nagyon kis szériában épülő, megszállottak által szoborolt, és más megszállottak által megvásárolt ékszerek világa. Bár készülnek autómodellek Swarowski kristályborítással is, de az ékszerszerűséget ne így értsék. A kompromisszumok nélküli megvalósításról beszélek, annak a vágynak a kiéléséről, ami ott rejtőzik mindannyiunkban, legfeljebb nem tud mindig felszínre kerülni: csinálni valami tökéleteset, amitől leesik az emberek álla, és különös tűz gyullad a hozzánk hasonló őrültek szemében. És ami még szép ebben az egészben: modellt faragni, amellett, hogy többnyire jó üzlet, mindig tiszteletadás is. Mások munkájának, alkotóerejének elismerése, legyen szó bár egy ritka, feltűnő Bugatti, vagy egy nagy sorozatban gányolt szürke kis Trabant 601 lemásolásáról.

A Maisto belehúzott. Mercedes SLS AMG, Swarovski-kristályokkal borítva, 1500 angol fontért

Mindebből talán már kiderült, hogy a modellezés korántsem csak a gyermekek játéka, hanem sokkal inkább a felnőtteké. Illetve, minden korosztály megkapja a maga autócskáit. A kicsinyek útja a felnőttkori modellezéshez töméntelen mennyiségű Matchbox és Hot Wheels megnyomorításán át vezet, és ez így van rendjén. Apát a frász törné ki, ha szeme fénye tréfásan a földhöz vágná a másik szeme fényét, mondjuk az ausztrál Biante  által készített 1959-es Cooper T51-est, amivel Sir Jack Brabham versenyzett a Forma1-ben.

A modelleknek hatalmas varázserejük van: képesek az elmúlt korszakokat megjeleníteni, a régi nagy versenyzőket megidézni, trendeket, stílusokat szemléltetni, megragadni és itt tartani mindazt, ami már elmúlt, és sosem tér vissza. Most jövök csak rá, hogy a veteránautózás tulajdonképpen a modellezés végletekig feszített, speciális fajtája: az oldtimerek restaurálói és gyűjtői nem érik be a pár centis kisplasztikákkal, nekik az 1:1-es, eredeti verzió kell, lehetőleg olyan állapotban, ahogy a gyárból harminc, ötven, száz éve kigurult.

Figutec-figurák minden méretarányra

Csemegézzünk kicsit a nürnbergi Spielwarenmesse konkrét kínálatából a sok elméleti fejtegetés után. Die cast portfóliót sok nagy, több lábon álló cég is tart, például az elsősorban RC-modelljeiről ismert Kyosho. A japánok többféle méretarányban kínálnak fém modelleket, és nemcsak versenyautókat, de akár turistabuszokat is lehet tőlük vásárolni. A BMW Z4 kettőbe hajtódó fém tetejét éppúgy elnyeli a csomagtartó, mint az eredetiben. (A Minichamps-nek Merci SLK-ból van ilyen hajtogatós tetejű sportkocsija.)

A BMW Z4 kettőbe hajtódó fém tetejét a modellben éppúgy elnyeli a csomagtartó, mint az eredetiben

Az 1:43-as, gondosan kidolgozott modelljeiről híres IXO  gazdag választékkal volt jelen, amely az Ázsiában használatos háromkerekű tuk-tuktól a Le Mans-győztes Jaguar XJR-ig többszázféle modellt tartalmazott. Számunkra külön is érdekes volt a szocialista autók kollekciója. Ebben nemcsak a nagy sorozatban gyártott utcai autók másai kaptak helyet, hanem tanulmányautók, törpeautók, veteránok és egyéb különlegességek is.

Vásárdíjat kapott az IXO 1932-es Bugattija

Az olasz Brumm régi Fiat 500-asok kópiát kínálta, mindenféle színben, továbbá sokféle piros Ferrarit. A tőlük megszokott hatalmas választékot prezentált a Corgi, a Schuco, a Minichamps. Utóbbi standján egy igazi Porsche pályaautó vonzotta a tekintetet, a LookSmart egy Audi e-tronnal, míg a Hot Wheels egy Ferrarival mutatta be ugyanezt a trükköt. A HW-nél szemügyre vehettük a Szellemirtók kombiját és Batman járgányait is. A híres filmek híres autóit egyébként több cég is kínálja, James Bond Aston Martinjait épp oly könnyen beszerezhetjük, mint a Szupercsapat GMC furgonját.

Batmobil a Hot Wheelstől

A Universal Hobbies gyönyörű traktorai és mezőgazdasági gépei kellemes színfoltot alkottak az egyébként sem szürke kavalkádban, akárcsak a CMC speciális Ferrari-szállító oldtimer trélerei. Nem hiányoztak a pástról azok a speciálcégek sem, amelyek kiegészítő munícióval látják el a gyűjtőket: a figuragyártók, a tisztítóeszközöket árusítók. Egy német úr modelltisztító dobozt fejlesztett ki: az egyik végén betoljuk az autót, a másik végén kihúzzuk, és bent a vattapuha szálak állítólag leszednek róla minden port. Hát, nem tudom, én maradok a nálam jól bevált, bár kétségkívül barbár módszernél, az évente egyszeri zuhanyoztatásnál. Figyelem, felmatricázott modellel ne tegyünk ilyet!

Szemet gyönyörködtetőek a CMC speciális Ferrari-szállító oldtimer trélerei

Természetesen a gyártók mellett jelen voltak azok a nagykereskedők is, akik több márkát forgalmaznak. A polcaikat böngészve éreztem, hogy el fog jönni az én időm: bár a Spielwarenmessén hivatalosan nincs árusítás, én bizony itt vásárolni fogok, ha akarok, ha nem, mert megint elgyengülök majd. És valóban, az utolsó nap utolsó órájában üzletek köttettek, a kereskedésben jártas Streetsta hatékony közreműködésével. Egy kínai forgalmazónál darabonként 20 euróért szert tettem két régóta vágyott 1:18-as modellre, egy csónakfarkú Buick Rivierára és egy Oldsmobile Toronadóra (mindkettő Yat Ming). A maradék pénzemet egy holland standon vertem el (ahol összeismerkedtünk egy bájos és okos magyar hölggyel), egy 1949-es, kusztomizált Ford kabrióra. Ezt az istennek se bírtam lealkudni 25 euró alá, és itthon, amikor kibontottam, rájöttem miért: Maisto létére igen szépen meg van csinálva, és a kereskedő pontosan tudta ezt.

Ízelítő a Maisto USA-autós kollekciójából

Zárszóként és zárójelben jegyzem meg, hogy a magánbeszerzés mellett némi céges üzletelés is történt, így a későbbiekben további érdekességekkel tudjuk majd színesíteni a Kisautó Blogot.
 

Száguldó villanyautók, szikrázó áramszedők

(Sipos Zoltán)

Mivel több rokonom is él Németországban, kölökként, öcsémmel gyakran kaptunk tőlük kisebb-nagyobb ajándékokat. Meg ugye a szülőknek jött a Quelle meg Neckermann katalógus (megjegyzem, most tudtam meg, nagyanyám rendszeresen kapott nagyobb mennyiséget ezekből, amit aztán butikosoknak, varrodásoknak adott el - akiknek kincset értek a benne lévő fotók -, igen jó pénzért, így téve szert egy kis nyugdíjkiegészítésre).

Akkoriban ez volt internet helyett. Egy ilyen katalógusból megtudhatta, hol tart a fejletlen nyugat.

Éppen ezért én a német piacról kaptam az információimat, az ott menő dolgokat ismertem. A német játékmárkák már igen korán befészkelték magukat a fejembe. SIKU, BIG, Playmobil, Carrera, Märklin, Kettler és társai mind ott voltak a kellemes illatú papírra nyomott fényképeken. Persze, a nagyobb fiúk a fehérnemű-fényképeket nézegették, feszes mellekkel és fenekekkel. Meg különleges masszírozógéppel - később már én is megértettem, mitől különleges.

Szóval, a lényeg, hogy ha az emberben gyerekkorában kialakul egy ilyen márkaismeret, az bizony végigkíséri egész életében. Nürnbergben is régi jó ismerősként köszöntöm ezeket a márkákat. Különösen azokat, amelyeknek a termékei után akkoriban meg voltam veszve. Még akkor is bemegyek a standjukra, ha a boltban nem árulok ilyesmit, és nem is gyűjtöm a dolgaikat. Egyszerűen jól esik nézegetni a mai játékaikat.

Ferrari 599XX slot-car a bemutatópályán...

Mivel a kisautóblog elég jó kapcsolatot ápol a Carrerával, kézenfekvőnek tűnt, hogy kicsit jobban szemügyre vegyük az idei standot. Már itthonról leszervezték a kedves Carrerások, hogy kint fogadjanak minket a kollégáik, és minden kérdésünkre választ kaphassunk. A kiállításon annyira profik dolgoznak, hogy Koncz Janival legalább egy órán át szívhattuk magunkba az infót. Az pedig nem kevés idő, különösen, ha tudjuk, hogy ennek nagy részét külön-külön töltöttük el, két szakembert is lekötve kérdezősködésünkkel.

Én inkább a slot-car témára mozdultam rá, Jani az új fejlesztésű RC-autókat próbálgatta. Azért alakult így a felosztás, mert bár az RC téma inkább az én területem, de a Carrera távirányítós autói inkább a kezdő, játék kategóriába tartoznak, amit igazán objektíven nem tudtam volna értékelni. A slot-témában viszont csak alap ismeretekkel rendelkezem, szinte minden infó új, ez most valahogy jobban érdekelt.

A standon több komplett pályát is felállítottak, így különböző méretarányokat, a digitális illetve analóg rendszereket is szemügyre lehetett venni. Természetesen egyik pályát sem próbáltuk ki, semmi érdekes nem volt benne. Éppen ezért nem is jelentett gondot az autók vezetése. Hiszen kinek jelentene kísértést egy depóval, lelátóval, szurkolókkal körberakott legújabb generációs digitális pálya? Mi kérem profik vagyunk, rezzenéstelen arccal csak a munkára koncentrálunk. Vagy nem. Mert természetesen a Go!!! pályát is ki kellett próbálni, azt, amelyiken az új, mérleghinta-pályaelem van. Meg az 132-est is, meg az 124-est is. Nagyon, de nagyon más vezetési élményt nyújt mindegyik méretarány. A nagyobb, testesebb autók nem olyan fürgék, mint a kicsik, de szinte úgy sodródnak, úgy viselkednek a pályán, mint egy igazi. Persze, sokkal nagyobb pálya- és helyigényük van.

 

Sorra vettük az autókat is. Mivel nem ismerem a termékkínálatot, nagy segítséget jelentett az új termékek melletti NEU! felirat, mert szinte átláthatatlan mennyiségű autót kínálnak minden méretarányban. Nekem egy pár éves GO!!! készletem van otthon, már azoknak az 1:43-as autóknak a kidolgozása, minősége is tetszik (azért vettem meg, ugye), de amit az 1:32-es, meg 1:24-es autókkal művelnek, az nem semmi. Számomra referencia a Kyosho MiniZ autók karosszériája - tökéletes, aprólékos részletek, gyönyörű fényezés, kínosan precíz dekorok, és az egész tetején a tükörfényes lakkréteg. Nos, ezek a Carrera autók pontosan ezt a szintet ütik, de még nagyobb választékkal, egészen különleges autókkal. Ha valaki csak a vitrinbe akarja tenni őket, arra is tökéletesen megfelelnek, sőt, az embernek kicsit fáj a szíve versenyen megborítani, szalagkorlátra kenni a kocsikat.

Impozáns látvány ennyi versenyautó egymás mellett.

Az autókat bemutató pályadarabokon találtunk pár érdekességet is. A Go!!! autók között volt pár olyan kocsi, amiket Európában, esetleg Németországban nem is forgalmaznak. Ezeket még nem láttam élőben: Ford Crown Victoria rendőrautó, dűne-buggyk. Meg persze voltak újdonságok is. 1:24-ben Ferrari Breadvan (rögtön két színben, pedig csak egy autó létezik a világon!!), Ferrari 599XX, régebbi autók új festéssel, 1:32-ben meg annyi új autó jött ki, hogy nem is lehet végigvenni, a honlapon is több oldalon át listázzák őket. Persze az új festésű Caprit, az Opel GT-ket, meg az Mercedes Benz SLS Pace Cart le kellett fényképeznem.

Az egyes Capriból készült pályaautók szerintem a valaha volt legszebb gépek közé tartoznak.

Érdekesség volt, hogy a GO!!! autókat akár hátrahúzós-motoros játékként is meg lehet venni. Ügyes kihasználása a karosszéria-fröccsöntő sor kapacitásának.

Amíg én a Carrerás szakemberrel beszélgettem, Koncz Jani a szeméhez ragasztotta a gépe keresőjét, és folyamatosan az érdekességekre fókuszált. Ami egy kicsit is felkeltette az érdeklődését, lekattintotta. Ilyenkor ugye az ember nem feltétlenül az autók melletti kis táblákat nézegeti. Ezért történhetett, hogy egyszer csak az egyik biztonsági őr erélyes hangon rászólt. Olyan erélyesen, hogy egy pillanatra én is összerezzentem. Baj nem történt, csak sikerült olyan, még titkos autókat is lefotóznia, ami mellet picike fényképezőgép rajz szerepelt, két piros vonallal áthúzva. A Verdák régi darabjai nem titkosak, de az új, még moziban sem látható film új szereplőit csak úgy engedte kiállítani a jogtulajdonos Disney, hogy azokat tilos fényképezni. Még a kiállított dobozokon is csak szürke körvonalak láthatók az igazi autók helyett. Persze Jani azonnal törölte a képeket, mindenkinek kisimult az arca, mosolyogva, barátságban folytattuk a beszélgetést - érthető, hogy nem akarnak összezörrenést a Disneyvel. Persze, ha már publikus lesz a dolog, igyekszünk elsőként képeket mutatni a szupertitkos Verdákról. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy a Totalcar munkatársai titkos prototípusokat láthattak testközelből.

Csak ennyit láttathatunk a titkos prototípusokból.

Innovációs Díjat ért a Racing Machine RC

(Koncz János)

Miután kijátszottam magam a slot-carokkal (életemben először pályáztam, kellett pár perc, míg rájöttem, hogyan kell körbevinni úgy az autót, hogy ne repüljön bele a három méterre álldogáló hoszteszek dekoltázsába), felfedeztem, hogy RC-modellek is vannak ám az egyik sarokban, ahol egy kisebb demonstrációs területet is kialakítottak a kipróbálásukra. A Carreráról nem éppen az RC jut elsőként az ember eszébe, de úgy látszik, a műfaj növekvő népszerűsége a cég marketingeseinek és mérnökeinek fantáziáját is meglódította, és egyre szélesebb típusválasztékkal édesgetik magukhoz a vásárlókat.

Persze, ez még nem a Tamiya vagy a Kyosho kategóriája, és a Carrera maga is azt kommunikálja, hogy (egyelőre?) nem akar a szegmens nagyjaival versenyezni. Az ő RC modelljeik az igényes játékok kategóriájába tartoznak, és inkább a kamaszodó gyerekeket célozzák meg velük, mint a felnőtteket. Ám a standon szolgálatot teljesítő szakemberek határozottan állították, hogy a minőségben és a strapabírásban nem kötöttek kompromisszumot. A Carrera RC-khez nem lehet kiegészítőket, tuningelemeket kapni, de az autóik szépek, kívánatosak, és ami a fő, bírják a strapát.

Két típust szúrtam ki a felsorakoztatott választékból. Abszolút kedvencemmé vált a Dune Jumper Buggy, egy 1:12-es méretarányú, 42 centis homokugró, amit – akárcsak a többi Carrera RC-t – készre szerelve árulnak. Klasszikus forma, széles, bütykös, rugózott kerekekkel, vidám színekkel, félbevágott pilótával – csoda, hogy azonnal a szívembe zártam? A Tamiya Sand Scorcherje mellett ezt hoztam volna haza a legszívesebben, gyakorlatilag szerelemre lobbantam iránta. Van ám az összeszerelt modelleknek egy nagy előnye: megveszed, feltöltöd az akksit, és már nyomhatod is neki a gázt a távirányítón. Aki nem bírja a szöszmötöléssel járó stresszt, jól jár egy ilyennel. A gyártó azt ígéri, hogy a másfél óra alatt feltölthető lítium-ion akkumulátor negyven perc játékidőt biztosít, ami határozottan nem rossz érték.

A másik kedvenc a piros, kék és fekete változatban árult Racing Machine, a Carrera-kínálat Jolly Jokere. Az 1:10 méretarányú, ötven centi hosszú gépezetbe számos olyan funkciót pakoltak a tervezők, ami sokoldalúvá teszi. Széles nyomtáv, rugózott futómű, összkerékhajtás, differenciálmű, erős és nyomatékos villanymotor, ami 35 km/óráig gyorsítja a Versenygépet – és egy érdekes és praktikus fícsör: az állítható hasmagasság. Egy gombnyomás az lcd-kijelzős távirányítón, és a terepjáróból pályagéppé alakul (vagy fordítva), akár menet közben is. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy egyet fizetünk, de két autót kapunk, amivel éppúgy repeszthetünk a tornaterem sima padlóján, mint a konyhakert ágyásai között – csak anyánk meg ne lássa. A Racing Machine-re a nürnbergi játékvásár nemzetközi szakmai zsűrije is felfigyelt, és a típust Innovációs Díjjal jutalmazta.

... ha akarom, nagy hasmagasságú monster. Mindezt gombnyomásra, a távirányítóról lehet vezérelni.

Jó pár modell van még e két kedvencemen kívül a palettán. Egy futurisztikus terepjáró, a Shuttle Galaxy, a rendőrautónak felöltöztetett Agent Black Spy Control, a bigfoot stílusú Inferno, vagy éppen a távirányítós vízágyúval felextrázott Agent Black Power Watergun. A teljes választékot nem fogom felsorolni, aki a gyári honlapon akar szörfölgetni, kattintson ide (http://www.carrera-rc.com/en/products/). Nemcsak autókat fog találni, de két helikoptert és egy hajót is, továbbá egy időmérő kaput, amivel versenypályává alakíthatunk bármit, a hipermarket parkolójától a Marokkóból hazacipelt ötször hatméteres perzsaszőnyegig.

Még elem sem kell ezekhez a Carrera autókhoz. Csak a kölykök cipőjének az orra kopik gyorsaban, mint normálisan.

A Carrera óriási standján – ahová egyébként csak meghívott vendégek léphettek be, a pályaautók és az RC-modellek mellett egyéb érdekességeket is láttunk. A márkatulajdonos Stadlbauer M + V GmbH szemlátomást úgy döntött, hogy a kerekes-gurulós játékok minél több szegmensét meghódítja. Kiállítottak lábbal lökős műanyag kisautókat (My First Car), tetszés szerint bővíthető és kombinálható, színes pályarendszert, önjáró autócskákkal, madzaggal húzható fajátékokat, sőt még die-cast modelleket is, a Bburago egészen jó minőségű Street Classics sorozatából. Mindezekkel ügyesen színesíti a cég választékot, ám a kereslet nagyja a legendás és ügyesen reklámozott slot-carokra összpontosul.

Úgy tűnik, az ingolstadtiak egészen új taktikával akarják tesztelni és bevenni a még nem létező piacot. Gyerekmunkát alkalmazásától sem riadnak vissza. Több okból is van értelme a dolognak: a gyerek ugye ingyen tesztel, örül, ha teheti, azt hiszi játszik, pedig éppen egy multinak segít súlyos Euró tízezreket megspórolni. Aztán ugye, ha sikerült a tízévesek agyába beleégetni a négykarikát, erős márkafüggőséget kialakítani, már nem lesz nehéz később nekik igazi Audikat eladni. Meg aztán apuéknak is el tudják magyarázni, hogy az Audi a legeslegszuperebb, tőlük legalábbis mindenki irigyli, szóval menő.

Ez lenne a zéró emissziós Audi?

 Persze, van egy kis csúsztatás: igazából ezek nem Audik. Auto Union versenyautóknak álcázva tesztelik a különböző alternatív -értsd nem belsőégésű motoros- hajtású járműveiket. Lehet, a jövőben az Audinak is lesz saját exkluzív márkája, és Auto Unionként dobják piacra a villanyautóikat?

Tökéletes a forma

Akárhogy is, ezek a Typ C utánzatok botrányosak. Botrányosan szépek, botrányosan precízek és nem utolsósorban botrányosan drágák. Tavaly még csak a pedálos verzió volt kész, gyanítom óriási volt a visszhangja, szerintem az idei is jól sikerült. A lábbalhajtós verzió nekem kicsit szimpatikusabb, igazi, jól sikerült geg, ezt meg is lehetett venni. Eddig mintegy 100 vásárlója akadt a -figyelem- 9.700,- Eurós játéknak. Hogy drága, az nem kérdés. Hogy megéri-e, azt mindenki döntse el maga. A minőség mindenesetre több, mint lenyűgöző. Én például bottal kergetnék el minden gyereket a közeléből, amelyik csokis kézzel közelít, aztán a tévé elé ültetném, és a Kisvuk kettőt nézetném vele végelgyengülésig. Naná, majd összekeni nekem a méregdrága, igényesen varrott bőrülést, meg kormányt.

Nemesfa műszerfal, műszer imitációk, bőrkormány -a luxus kijár egy tízévesnek is.

Az idei, elektromos verziónak még nem biztos a további sorsa. Vagy lesz belőle megvásárolható példány, vagy nem, de azt azért lehet sejteni, ha lesznek megvehető példányok, azt, aki 9.700,- Euróval jelezné vételi szándékát, csak kedvesen megmosolyognák, majd előlegként elvennék az összeget. Garantáltan, bőven ötjegyű lesz az a szám, amit az Eurós ártáblára írnak.

A modern oldtimer. Alumínium, karbon és bőr. Meg persze lítium-ion akksi.

 Persze, neki lehet állni, és mint anno Márkus László a fotellel, miszlikbe darabolni, közben üvölteni, hogy mi kerül ezen a pedálos autón 9.700 Euróba. De nem érdemes. Elég csak kicsit jobban szemügyre venni a képeket. Eleve, a klasszikus, fűzött küllős, központicsavaros felnik, meg a rajtuk lévő BF Goodrich Sivertown gumik sem lehetnek olcsók. Aztán az alumínium csőváz, amihez CNC megmunkált, illetve öntött alkatrészek csatlakoznak. A futóműben láthatóan hiperminőségű alkatrészek vannak, a lengőkar imitációk szintén alu-öntvények. Bár a fényezés eltakarja, de gyanítom a karosszéria is alumínium. A pedálos hajtáslánc is már-már kínos precizitással és igényességgel lett összerakva. Természetesen váltó is van a rendszerben, amit az eredeti váltókarra emlékeztető bot tekerésével tudunk állítani. A láncot rugós feszítő tartja mindig feszesen.Az már csak természetes, hogy differenciálmű is van hátul, ezért a két hátsó kereket egy-egy hidraulikus tárcsafék lassítja. A bőrkormány elé igazi fa műszerfalat építettek, igaz az órák nem működnek, de pontosan úgy néznek ki, ahogy kell. Ez egy pénzt, időt, fáradságot nem kímélve elkészített autó, ne csodálkozzunk, ha megkérik az árát.

Alumínium, fa és bőr.

A pilótafülke peremét ugyanazzal a minőségi bőrrel szegélyezték, amivel a kormányt és a hurkás ülést vonták be. Természetesen a "motorháztető" levehető. Stílusos leszorítógumikkal rögzül a fedél, a karikákat egy bőr leffentyű segítségével tudjuk lefejteni az alu pöckökről.

Az elektromos verzió már nem csak hajtásában, de anyagaiban is modernebb: karbon csövek a vázban, karbon karosszéria és műszerfal. Ügyes poén, hogy míg a pedálosra feltették az oldalanként 8-8 kipufogót imitáló sort, az elektromosnál oda a feliratot került.

Ha igazi Typ C lenne, itt nyolc henger okádná a lángokat. A másik nyolc meg a túloldalon.

A 1,5 lóerős kis villanymotor akár 30 km/óra sebességig tudja gyorsítani a gépet. 60Nm nyomatékkal szerintem akár kisebb erőcsúsztatásokra is fussa. Azért az jól mutathat, mikor az ápolt gyep melletti, gondosan gereblyézett murvás kocsifelhajtón az ifjúúr keresztbeteszi a Typ C-t, íven tartja, majd a húga pónijait majdnem elütve egyenesbe rakja. A bőr pilótasapka és a nagy szemüveg takarásából meg csak egy foghíjas vigyor-vicsor látszik. Hiába no, jó dolog lehet jó ízlésű milliárdos szülők csemetéjének lenni.

A villanyautónak nincs kipufogója

Ami pedig az Audit illeti: a pedálos-projekt kiötlőjének én bizony soron kívüli előléptetést ítélek meg. A játékvásáron rajtuk kívül egyetlen egy autógyárat sem láttam, aki saját standdal mutatná be a céges játékokat. Éppen ezért biztos, hogy aki csak a környékükön járt megjegyezte magának a látottakat. Ráadásul tökéletesen demonstrálja azt, amit az Audi hirdetni akar magáról: csúcsminőségű termékeket állítanak elő.

Ha valaki az idei elektromos Typ C mellett látta a hosztesszeket csocsózni a szintén hiperigényes Audi-csocsóasztalon, az tudja, mennyire odafigyeltek minden apró részletre -persze ez sem olcsocsó: 12.900Euróért viheti haza, akinek bírvágya lett a képeket látva. (Tudom, tudom, ez az olcsocsó poén megérdemel egy megalázó Gesztipéter érdemrendet, elnézést).

A lányok kihasználták az utolsó nap nyugodtabb pillanatait.

Magam nem vagyok egy Audi-rajongó, de megemelem a kalapom ekkora profizmus láttán. A pedálosokkal elérték azt, amit keveseknek sikerül: minden fórumon beszélnek róluk. Autós újság, veterános magazin, játékokkal foglalkozó blog, mind csak elismeréssel tud szólni a termékükről.

Taki bácsit sokaknak nem kell bemutatni. Bár, ez a bácsizás -kora ellenére-talán tiszteletlenül hangzik. A kollégái is inkább Taki professzornak hívják. Igaz, világszerte sokan tudják, ki ő, de azért Magyarországon kevesen ismerik fel arcról. Nem, ez a Taki bácsi nem Magyarország taxis Taki bácsija. A mi Takink csak képzeletben létezett, és a zseniális Zenthe Ferenc keltette életre. A Taki, akiről most szó lesz, élő, hús-vér ember, aki milliók álmait váltotta valóra, sőt mi több, milliók álmait álmodta meg.

Mint már korábban is említettem, komoly hatással volt rám a japán Tamiya, az 1986-os katalógust rongyosra lapozgattam, és csak álmodoztam róla, milyen lehet egy rádiótávirányítású modellautóval vagy -harckocsival játszani. A vasfüggöny mögött ez szinte teljesen elérhetetlennek tűnt egy tizenéves gyerek számára -különösen, ha tudjuk, hogy azért nyugaton sem volt minden háztartásban profi RC autó. Különleges, drága dolog volt egy minőségi készlet. De ettől még -sőt, talán pont ezért is- az ember fia lefekvés előtt hosszasan eljátszadozhatott a gondolattal, mennyire király dolog lenne egy ilyen géppel csapatni. Mondjuk, a király lenne kifejezés helyett valami mást használhattam, de ez most mindegy.

Mióta Nürnbergbe járok, első dolgaim közé tartozik a Tamiya stand felkeresése. Lehet, hogy manapság már nem ők adják ki a legvagányabb dolgokat, nem ők diktálják a piaci trendeket, de az igényes modelljeik még most is alapvetésnek számítanak a piacon. Ráadásul minden évben találtam valami nosztalgiázni valót is a vitrinekben.

Tavalyi nagy dobásuk a Sand Scorcher 1:1-es méretarányú modelljének bemutatása volt. Egy német társaság úgy döntött, nekik kell egy ugyanolyan autó, mint a Sand Scorcher volt gyerekkorukban, de most már belülről akarják vezetni. A gép csodás lett, pontosan úgy nézett ki, mint az eredeti, ami ugye csak egy modell volt. Mint amikor Lara Croft megelevenedik. Játékból valóság.

Nos, a Sand Scorcher előttem nem volt olyan ismert modell, mint a '86 utániak. Az 1986-os katalógusban már nyoma sem volt sem a VW buggynak, sem testvérmodelljének a Champ/Rough Rider buggynak. Ezért, mikor először került a kezem közé egy Sand Scorcher, leesett az állam. Szinte minden alváz és futómű alkatrész fém öntvény, a futómű pontosan az eredeti Bogár mintájára működik, a karosszéria precíz, fröccsöntött műanyag.

Idén, mikor Koncz Janival megérkeztünk, talán a második, vagy harmadik stand volt a Tamiya, amit meglátogattunk. Mikor barátom meglátta a Scorchert, földbegyökerezett a lába, és egy rövid monológ után azzal fejezte be a mondókáját: neki egy ilyen kell. Egyetlen más RC modellnél nem fogta el a bírvágy. Látva ezt, egy kedves, kopasz japán úriember jött hozzánk, pár kérdés és válasz után csak annyit kérdezett (gondolom látta a press kitűzőt): volna-e kedvünk a kocsi tervezőjével beszélni. Se japánul, se angolul nem tudtam volna azt mondani, hogy már hogy a rákba ne, ezért csak hevesen bólogattam. (Tudom, tudom, how into the crab not, de mosmá mindegy.)

Bemutatott egy nem túl magas, öltönyös, szemüveges, igazából olyan tipikusan japán úriembernek. Igyekeztem udvariasan köszönni neki, kicsit még meg is hajoltam. Ha mindazt előre tudtam volna, amit csak a beszélgetés végére tudtam meg, a földig hajolok előtte, az biztos.

Ő volt ugyanis dr Fumito Taki, aki nem csak a Sand Scorchert és a Rough Ridert alkotta meg, de hozzá köthető a Sherman, a Porsche 934, a Hotshot, egy vitorlázó repülő, és ki tudja még hány jármű tervezése. Sherman-em nekem is van, aminek már az építésekor is csak pislogtam, mikor láttam a műanyagba gravírozva az eredeti tervezési/gyártási dátumot. Az eredeti, 1/16-os makettet 1974-ben kiadták, ennek továbbfejlesztése az RC modell, amit először pár évre rá, tán '76-ban építettek meg rádiótávirányításúnak. Több, mint meglepő, milyen minőségű munkát adtak ki a kezeik közül a hetvenes évek közepén...

A Hotshotot ismerem, sokat nézegettem a '86-os katalógusban. Zseniális szerkezet. Ez volt a Tamiya első négykerékhajtású buggyja -2007-ben ismét kiadták. Idén azonban egy másik járgányt adnak ki újra: az Avante kitjét veheti meg, aki valami igazán érdekes RC autóra vágyik. Hogy ki volt ennek az autónak a tervezője? Taki bácsi, naná.

Az utóbbi években rendre jönnek az új modellek, de sokak vágyát teljesítik az újrakiadásokkal. Persze, lehetne akár azt is mondani, aki ilyen régi Tamiya modellt szeretne venni, irány az e-bay, tessék licitálni. Csak az a baj, hogy akiknek gyerekkorukban elérhetetlenül drága volt egy korabeli modell, azoknak ugyanaz a modell most is őrületesen drága. A gyűjtők egy eredeti dobozos, legendává vált autó készletéért olyan összegeket fizetnek ki, hogy az ember csillagokat lát, mikor meglátja az aktuális ajánlat mezőben az összeget. Az újrakiadások sem egy Himoto árszintjén mozognak, de jóval kevesebbért hozzájuthat az ember egy darabka RC történelemhez, mint ha csak a harminc évvel ezelőtti eredetit vehetné meg. Persze, picit módosítanak rajtuk, a korszerűség, meg az eredetiket gyűjtők érdekeinek megóvása miatt is. Az idei Avante matricalapja is más lesz, mint az eredetié.

Taki professzor igen érdekes életpályát tudhat magáénak. A Sand Scorchert 24(!) évesen tervezte. Ami azért nem kis dolog, hiszen ha kicsiben is, de ez egy komplett, működő autó, áttételekkel, futóművel, alvázzal, karosszériával, kerekekkel, gyakorlatilag a semmiből létrehozva. Ugyanis a Tamiyának, de leginkább egyik gyártónak sem volt korábban hasonló autója. A Tamiya is épp csak belekezdett az RC-bizniszbe, mikor a Sand Scorcherrel előugrottak. Korábban a Porsche 934 modelljét alkották meg, aminek szintén érdekesek a születési körülményei. 1/12-ben megcsinálta a Tamiya makett részlege a 934 makettjét. Ez egy óriási erőforrásokat igénylő munka volt, drága szerszámokkal és magas költségekkel, sőt,  a tökéletességre törekedésre olyan szintig jutottak, hogy a cég vett egy 911-est, és apróra szedte, hogy minél részletesebben ki tudja dolgozni a makettet. Később a kocsit odaadták egy japán Porsche-szervíznek, aki ismét összerakta. Ez az autó a mai napig ki van állítva a Tamiya saját bemutatótermében.

Képaláírás

A makett viszont nem fogyott úgy, ahogy tervezték. A cég vezetősége közben felfigyelt az egyik munkatársukra, aki a parkolóban játszódott egyik saját rádiótávirányítású modelljével. Ez a fiatalember volt Taki úr, aki ekkor már benne volt a Sherman motorizálásában. Tamiya úr kiadta neki, hogy csináljon egy RC autót, méghozzá a már meglévő Porsche 934 alapjaira. Ami persze így marhaság, mert a makettnek nem az alapjait, hanem a tetejét használták fel: az alváz teljesen új fejlesztés lett, a karosszéria viszont a már meglévő szerszámokkal gyártható makettől származik. Bár akkoriban a robbanómotoros modellek voltak inkább a jellemzőek, Tamiyáék az elektromos irányba léptek. Az első autójukat még egyszerű szárazelemekkel táplálták, de ez sem akadályozta meg, hogy gigantikus siker legyen. Abban az időben, ha egy robbanómotoros modellből évente 6000 db felett adtak el, már sikeresnek számított. Éppen ezért, mivel az elektromos modell új volt, szerényebb számot tűztek ki célul. Olcsónak nem volt mondható, 9800 Yen volt az alap kit ára, ami a duplájára emelkedett, ha mindent meg vett hozzá az ember -akkoriban ez egy kisebb vagyon volt. Ennek ellenére meg lett a kitűzött cél. Nagyjából hússzorosa: már az első évben több, mint 100.000 db-ot értékesítettek. Ezzel le is fektették a cég RC-jövőjének alapjait. A mai napig fontos jellemzője a Tamiya RC autóknak, hogy a karosszériájuk még akkor is makett-szintűen kidolgozott és részletes, ha nem fröccsöntött, hanem vákuum-húzott műanyagból készül. Ez a modell ma a gyűjtők számára az egyik legnagyobb kincs. Minden további nélkül megadnak akár ezer dollár feletti összeget is egy jó állapotú, esetleg bontatlan darabért. Volt ugyanennek az autónak egy fekete karosszériával kiadott verziója -ezek ma több, mint kétezer dollárt érnek!

Miután megtudtam, hogy a Shermant is Taki úr tervezte -meg a kezdeti megilletődöttségemet is legyőztem- megfogalmazódott bennem egy kérdés. A Sand Scorchert kezemben tartva, és a sok fém alkatrészt nézegetve eszembe jutott, hogy a Shermant is fém lánctalppal adták ki eredetileg, de aztán praktikus okokból műanyagra cserélték őket. Kisebb a lánc súlya, rugalmasabb, nem terheli annyira a hajtás elemeit, és valamivel kevésbé is kopik, mint a fém csapokkal összeszerelt öntvény lánctalpak forgópontjai. Ezért feltettem a kérdést: ha ma tervezné meg ugyanezt Sand Scorcher modellt, mit csinálna másképpen.

Taki úr nagyon udvarias ember. Kedvesen mosolyogva nem azt kérdezte, hogy miért kérdezek hülyeségeket, csak jelezte, nem teljesen érti, mire gondolok. Kicsit pontosítottam: a mai anyagok ismeretében hol alkalmazna a fém helyett műanyagokat, kompozitokat.

Taki úr nem csak udvarias, de alapos is. Látszott, homlokát ráncolva komolyan elgondolkozik a válaszon. Ami az volt, hogy igazából semmit sem változtatna. Mivel az eredeti koncepció szerint a Bogár futóművét, az igazi autók technikai megoldásait másolják le kicsiben, ezt most is ugyanezekkel a megoldásokkal tenné meg. Nem akartam akadékoskodni, de a régi, váltós pick-upok utódainál a váltóházat, a merev hidakat, az alváz szupportjait bizony műanyagra cserélték. De nem is ez a lényeg: az eredeti alváz egy igazán csodálatos műalkotás, én sem szeretném, ha más anyagokból csinálnák a friss kiadás alkatrészeit.

Hihetetlen élmény volt Taki úrral pár mondatot beszélni, és ezzel egy kicsit bepillantást nyerni egy régi, meghatározó modell- és makettgyártó történelmébe. Őszintén remélem, hogy sok olyan modellel örvendeztetnek meg minket, amik még harminc év múlva is klasszikusnak számítanak majd. Nincs valakinek egy bontatlan, eredeti Hotshotja olcsón eladó?

Mindenki tudja az alapvetést, miszerint egy tisztességes terepjáró saras, koszos. Hiszen terepet járnak vele. Háborús időkben meg fokozottan igaz ez minden hadieszközre: a fegyvereket természetesen pucolni, takarítani, olajozni kell, mert különben besülnek, de ritka látvány lehetett a hadszíntéren, szája sarkában lógó cigivel, homlokra csúsztatott sapkával kocsit mosó közlegény.

Nem csak azért nem takarították le a sarat, mert nem volt rá idő, meg jobb dolguk is akadt: volt, hogy kifejezetten az eszköz használói kenték össze a járművet. Nem, nem azért, mert megbolondultak. Prózai oka volt. A sötét, matt olajzöld alapszínű amerikai járműveken, a könnyebb azonosíthatóság céljából fehér festékkel felfestett, nagyméretű ötágú csillag messziről is jól látható volt. Nem csak a szövetséges pilóták dolgát könnyítette meg, hiszen a jól látható azonosítónak köszönhetően nem (olyan gyakran) nyitottak tüzet saját járműre, de a német csapatok kezére is játszottak. A Sherman páncélosok oldalára pingált csillag szinte ordított: Ide lőjetek! És lőttek is. A Shermaneknél ráadásul a felfestett csillag mögött volt a lőszertároló is: ha ide egy jól irányzott lövéssel betaláltak, nem csak a lövedék okozott kárt, de a tankban lévő robbanóanyagok is rásegítettek a dologra. Ezért, meg a benzines motor könnyen lángra kapó üzemanyaga miatt is nevezték a Shermaneket a németek Tommy-cookernek. Így gyakran kenték be sárral a csillagot, illetve télen, mikor fehér festéket kentek a tankra, úgy mázolták, hogy a csillagok kontúrja ne legyen olyan könnyen kivehető.

A mi Willysünk is saras lesz, bár terveim szerint csak ott, ahová a kerekek felverik a trutyit. Ide tartozik egy régi, kedves sztori. Még a kilencvenes évek elején, egy makettversenyen történt, hogy az egyik zsűritaggal beszélgetésbe elegyedtem. A versenyt Csepelen a Kossuth Lajos szakközépben tartották, ahol sok repülőgép szerelőt képeztek, akik ugye értelemszerűen kműszaki érdeklődésűek, így elég sokan neveztek a versenyre. Természetesen volt légijármű, harcjármű, autó-motor kategória is. Az egyik, harcjármű kategóriában indult tankot mutogatta nekem a tisztelt zsűri: nézzem csak meg, milyen durván besarazta az alkotó. Mikor átvették a makettet, kérdezték is tőle, nem gondolja-e, hogy ez, így, ebben a formában túlzás, ráadásul a sár úgy rakódott a tank oldalára, ahogy a lánctalpak sosem verhették volna fel. Szerintem a srác, aki a makettet építette, ma már gyakorló, menő politikus, mert szemrebbenés nélkül rávágta: azt a pacnit a tank mellett elhaladó járművek fröccsöntötték fel. Erre természetesen a tapasztalt zsűritagok nem tudtak mit mondani. Hiszen akár ez is megtörténhetett volna, jogos, még ha mindenki tudja is, hogy csak most lett kitalálva. Szóval, nem csak ott lehet saras a jármű, ahová a saját kerekei, lánctalpai csapják a lét, hanem ott is, ahová a többi jármű felveri.

Most persze alapvetően az önsarazással foglalkoznék. Mikor az ember koszolja a járművet, gyakorlatilag bármit meg lehet tenni, szinte akármilyen föld-színnel, akármilyen sűrű/híg festékkel dolgozhatunk. A legfontosabb, hogy vegyük számításba a fizikai törvényeket, szabályokat: por a függőleges felületeken kevésbé, a vízszinteseken jobban megül. A sarkokban leginkább. A sár fröccsenésének irányától függően kenődik. A víz a sarkoknál intenzívebben folyik. A víz, üzemanyag, olaj lefelé, nagy sebességnél (leginkább repülőkön, versenyautókon) a haladási iránynak megfelelően folyik el.

Azonban, mielőtt bármit is koszolnánk, saraznánk, fel kell rakni a matricákat, hogy azok is a kocsival együtt lehessenek mocskosak. Bár Tibby viszolyog a vizes matricáktól, annyira, hogy inkább fel sem díszíti az Alpint, de igazából erre az idegenkedésre semmi okunk. A vizes matrica használata alapvetően egyszerű: kivágni a felrakandó darabot, langyos vízbe mártani, megvárni, míg elválik a hordozó papírtól (lehessen a ragasztórétegen szépen mozgatni a matricát), majd átcsúsztatni a megfelelő helyre, finoman pozícionálni, óvatos mozdulatokkal kinyomni alóla a vizet és esetleges légbuborékokat, megszárítani, kész. Persze azért nem megy mindig, minden ilyen flottul: oda kell figyelni a felület egyenetlenségeire, panelvonalakra, szegecsekre, ezekre gondosan rányomkodni a matricát. De az igazi probléma nem ez. A katonai járműveket általában mattra festik. A matt felület pedig, kinagyítva olyan, mint egy smirgli. A sok pici, a felületből kiemelkedő szemcse töri meg a fényt, és lesz ettől matt a felület. Igen ám, de a kitüremkedő részecskék között a semmi van. Ami azért baj, mert ha kiszárad a víz a matricát hordozó átlátszó film alól, a film kifehéredik. Ennek az az oka, hogy a magasabb szemcsék közti résbe szorult levegő buborékok láthatóvá válnak, hiszen a fólia nem tudja követni a festett felület mikroszkopikus egyenetlenségeit. Sokféleképpen lehet orvosolni, pontosabban megelőzni a bajt. Léteznek matrica-feszítő adalékok –bevallom, ilyet még sosem használtam. Aztán van, aki arra esküszik, hogy a matricák vizébe ecetet tesz. Ezt sem próbáltam még. Nekem az a módszer a kedvencem, mikor a matricázandó felületet fényes, színtelen lakkal tükörsimára lakkozom. Ezután erre a felületre nagyon szépen fel lehet ragasztani a matricákat, majd a végén az egészek matt lakkal fújom át. Csak ugye ezekhez a lépésekhez retuspisztolyt kellet volna használni, meg még kétféle lakkot, vagy kétféle –fényes és matt lakk-sprayt. Mivel ezek most nem fértek volna bele a minimál makettezés általam felállított kritériumaiba, maradt a segédeszközök nélküli felragasztás. Randa is lett, mint a bűn. Ahogy kiszáradt a víz, azonnal kifehéredett minden hordozófilm, csak pár folton maradt elviselhető a látvány. A motorháztetőn egész jól látni, hogy a festetlen oldalon, ahol simább a felület, egész szépen néz ki a csillag körüli fólia. Sebaj, legalább megmutathatom, hogy néz ki a ronda matricázás. Gyerekek, ti legyetek okosabbak a bácsinál, használjatok matricafeszítőt, ecetet, vagy fényes lakkot a matricázáshoz. Most viszont már neki lehet állni, koszolni.

A Willysnél azzal indítottam, hogy mikor már kellőképpen megszáradt az alapszín, meg a matricák, egy híg, saras színű keverékkel (olaj bázisú festék) az egész kocsit átkentem. Ettől csak egy fátyolszerű „porréteg” lett rajta. A porrétegre, ha eső esik, az szépen visszamosódik. A sarkoknál, fogantyúk illesztéseinél határozottabban folyik le a víz, itt jobban visszamossa a koszt, illetve kimoshat egy kis rozsdát. Ezt az effektet higítós (lakkbenzin) ecsettel értem el. Abban az irányban, ahogyan a víz folyhatott a karosszérián, el kezdtem húzogatni a vékony ecsetet, felülről lefelé. Értelemszerűen, ahol jobban rányomtam (felül), jobban vissza is mosta a koszt. Ahol a karosszéria formája miatt minden bizonnyal megváltozott a folyás iránya, ott követtem a vonalakat az ecsettel. Ha a járművünknek látható helyen van az üzemanyag betöltőnyílása, a tanksapka köré –különösen dízeleknél- látványos megfolyásokat, sötét, majdnem fekete koszt lehet felvinni. Aki nem tudja, mire gondolok, az nézzen csak meg egy agyonhajszolt fehér kisteherautót, amin évtizedes mocsok van, a tanksapka körül pedig formátlan foltban feketedik a gázolaj.

Miután megvoltam az alap porolással, koszolással, jöhetett az eső után keletkezett mocsok felvitele. Öreg makettezők mondták, ők koszt bizony kosszal csinálnak: a harcjárművek festésekor használt ecsetekből egy hígítós edénybe kimosott festéket használták mocskoláshoz. Meghatározhatatlan, koszos színű lötty ez, tökéletes a munkához. A sár viszont sokszor egész jól körülírható színű, például agyagsárga-vörös. Találjuk ki, milyen terepen koszolódott össze a kocsink, keverjük ki azt a színt.
Most jön a mágia. Ugyanis, ha csak a festéket kennénk fel, az olyan lenne, mint ha koszos vizet kentünk volna fel. Mert a sárnak teste van, vastag, sűrű anyag. Sarat sokféleképpen lehet készíteni, nekem egy régen tanult trükk a kedvencem. Hogy hogyan lehet vastag, sűrű festéket csinálni? Babahintőporral.

A sárszínű festékünkbe kezdjünk el finoman babahintőport keverni. Vigyázat, a túl sok hintőportól kifehéredik a festék! Egy idő után egészen sár-szerű folyadékot kapunk. Csak, ugye, ehhez kell babahintőpor. A boltban meg nem volt. Meg kellett oldani a problémát. Körülnéztem, és már láttam is, mi fogja helyettesíteni a hintőport: finomra őrölt étkezési só. Amit persze kicsit még őrölni kellett, de ezt egy csavarhúzó nyelével, meg egy keményebb műanyag kupakkal, mint rögtönzött mozsár, megoldottam. Persze így is maradtak benne durvább szemcsék. Mit csinál ilyenkor az okos ember? Tanul másoktól: kimagyarázza a dolgokat. Hiszen én sóderes-agyagos földet akartam eredetileg is. Most már tudom. Egész biztos vagyok benne, eredetileg is kavicsos-agyagos sarat akartam imitálni.

Üdítős kupakban kevertem össze a festéket és a sót, majd ecsettel vittem fel a felületre. Próbáltam végiggondolni, hová, hogyan szórják fel a kerekek a sarat. Természetesen nem csak a kerékjáratok hátulját koszoltam, hiszen egyrészről tolatni is szoktak az autókkal, másrészről, ha elakad a kocsi, hintáztatáskor a túlpörgő kerekek előre-hátra szórják a trutyit, ráadásul az első kerekekkel kormányozhatnak is közben, így még a géptetőre is juthat kevés sár. Természetesen a legtöbb oda rakódik, ahová előremenetben a kerekek felverik.

Sárvédők hátsó része, kipufogó (amit finoman meg is rozsdásítottam), alváz, mind-mind saras lett. Csak a józan paraszti eszemet használtam, mikor az elkenődött sárfoltokat festettem, de a később túrt fényképek alapján egész hiteles lett.

A kerekeket is jól összesaraztam, de nem túl vastagon, hiszen a sárban forgó gumikról a vastag anyagot lehúzza maga a dagonya, viszont a sár ilyenkor teljesen szabályosan, körkörösen csíkozódik.

Ezt visszatörléssel próbáltam utánozni, de természetesen a törlés után is kentem még a gumira sarat, hiszen pocsolyákon át vezetett az út. Aztán, mikor műútra, vagy szárazabb útra ért a kocsi, a futófelület kiemelkedő részeiről lekopott a sár, de a nem túl nagy tempó miatt a minták között még maradt –ezért hígítós ronggyal óvatosan megtöröltem a futófelületet.

Persze a végén nem bírtam magammal, és csaltam picit: elővettem a retuspisztolyt, és matt lakkal átfújtam az egész kocsit. Így egységesebb a kép, bár az is igaz, ha a sár még friss, bizony többszínű (a nedves sár sötétebb, ugye, mint a száraz, illetve jobban is csillog, tehát a körvonalak kicsit világosabb, matt festékkel, a vastagabban felrakódott sár csillogóbb, sötétebb színnel is festhetők).

Tökéletesen tudom, hogy a kapott eredmény nem hibátlan, bőven lehetne még dolgozni rajta. De átkozottul élveztem, különösen az antikolást-koszolást, és az egész modellezésnek/makettezésnek ez a lényege, hogy élvezzük.

Biztos voltam benne, hogy elsőként az RC-szekciót derítjük fel a nürnbergi nemzetközi játékvásáron, a Spielwarenmessén. Ez Streetsta kedvenc kategóriája, arról nem beszélve, hogy a budapesti boltja választékának 99 százaléka is rádióirányítású járművekből áll. Amikor az éjszakai autózástól és a hajnali (-4 fok) kocsiban alvástól kissé kábán az aulában egy kétméteres magyar hoszteszbe futottunk, majd a kiállítási csarnok felé menet tízcentis, vadul pörgő Stirling-motorokba és gőzgépekbe botlottunk, már tudtam, hogy jó helyen járunk, és pont sikerült felébredni, amikor ráközelítettünk az első RC-s standra.

Az osztrák Robitronic pultján méretes, masszív buggyk kellették magukat, néhány pickup és rallyautó társaságában. Én már itt jól elbámészkodtam volna, de rutinos barátom tovább vonszolt, mondván, hogy az igazi csodák beljebb vannak. Rövidesen rá is találtunk  minden RC-s aktivitás eredőjére, az origóra: a japán Tamiyára, amely rangjához és kereskedelmi erejéhez illően, nagy alapterületű standon várta az ügyfeleket. A Spielwarenmesse ugyanis, mint korábban írtuk, nem a nagyközönség, hanem a szakma játszótere: fejlesztők, gyártók, kis- és nagykereskedők találkoznak ott öt napon át, hogy az újdonságokról tájékozódjanak, és előkészítsék a későbbi üzleti tárgyalásokat.

Már a Tamiya első vitrinjénél gyökeret eresztett a lábam: egy csodálatos, kék-fehér VW Buggy állt ott, rafináltan megvilágítva. Az 1:10 méretarányú, elektromotoros modell pörgette fel a hetvenes évek legvégén az RC-őrületet világszerte. A masszív alvázra kétféle karosszéria is készült, a Bogarat formázó Sand Scorcher, és a klasszikus bokorugró stílusú Rough Rider. Az eredeti kiadású darabok ma már a gyűjtemények féltett kincsei, és a bontatlan kitek ára meghaladja az ötezer (!) dollárt. A Tamiya 2009-ben újra gyártani kezdte ezeket, így a ma készülő replikák bárki számára egészen baráti áron hozzáférhetők. Babaarcú tüzérló legyek, ha fél éven belül nem áll a polcomon egy Sand Scorcher! (Vagy egy másik, fickósan bájos buggy, amibe a Carrera standján lettem szerelmes, de arról majd egy későbbi posztban, a cég többi újdonságával együtt.)

Milyen a magyar újságíró szerencséje: összefutottunk a Tamiya standján a két híres ősmodell, és számtalan további típus tervezőjével, Taki professzorral, aki jelenleg a cég főkonstruktőre. A japán nagymestert Streetsta faggatta ki a stand közepén, egy külön posztot érdemel a sok érdekesség, ami elhangzott.

Miközben a japán-magyar barátság egyre szorosabbra fonódott, én a Tamiya szebbnél szebb modellektől roskadozó polcai között bolyongtam. A piac mamutjaként a cég nem elégszik meg egyetlen szegmens kiszolgálásával. Az elektro- és nitrometán-motoros távirányítós autók mellett gyártanak összerakós maketteket is, továbbá munkagépeket és harcjárműveket, mindezeket többféle méretarányban, elképesztő választékban. Az RC- autók egyes típusait kínálják készre szerelve a magamfajta türelmetleneknek, összerakós készletben a piszmogni szeretőknek, többféle méretarányban. Plusz árulnak külön alvázakat, karosszériákat, mindenféle alkatrészt, tuningelemeket, festékeket és ecseteket is.

A stand közepén egy igazi MAN TGX 26 vontató állt, annak apropóján, hogy a típust a Tamiya 1:14 méretben lemodellezte, és megjelentette a termékpalettáján – és meg is kapta érte Az Év Modellje Díjat. Még felsorolni is nehéz, mi minden sorakozott a vitrinekben: Datsun Z 240 driftelésre épített futóművel és erőátvitellel, kétféle Mini Cooper rallyautó, Forma1-es torpedók, klasszikus Toyota Land Cruiser, Mercedes 190 Evolution II. De engem egy magyar rendszámos, napsárga rally Suzuki Swift izgatott a leginkább. Nemcsak azért, mert a mi autónk, sokkal inkább amiatt, hogy egy ilyet kell összeszerelnem (beleértve a festést és a matricázást is) tavasszal a Kisautó blog olvasóinak szórakoztatására. Alaposan megnéztem a kiállított mintadarabot: a lecke fel van adva, annyit mondhatok...

A Tamiya után a másik nagy gyártó, a Kyosho választékát tekintettük át – mit mondjak, az se piskóta. Az 1:8 méretarányú, elpusztíthatatlanul masszív terepszörnyektől az 1:43-as apró ékszerekig mindenféle autómodellt láttunk, sőt, meg is tapogattuk és szagolgattuk őket. Streetsta kis kedvencei, az 1:27-es Mini-Z sorozat cukiságai mellett még mangásra matricázható lány-autókat is találtam.

Amíg Zoli az értékesítőkkel tárgyalt, elkalandoztam a speciálcégek standjai felé, ahol csodákat láttam: brutális alvázakat, hihetetlen minőségben megmunkált és megépített futóműveket, vízhűtéses motorblokkot, különféle mintázatú és méretű abroncsokat, megszámlálhatatlan tuningalkatrészt. Mint mindenbe, a modellezésbe is bele lehet őrülni, és a felsőbb kategóriákban, a versenyzők között a tökéletesség és a mind nagyobb teljesítmény hajszolásának csak a pénztárca szab határt – de ha szponzor is akad, tán még az sem. A komoly versenygépek beállítását, finomhangolását, szerelését speciális szerszám- és géppark segíti. A precíziós futóműbeállító állványtól az abroncsok futófelületét felújító szivacsradírig elképesztő szerkezetek kaphatók. A skála másik végét a poénos, félbevágott sofőr- és versenyzőfigurák jelölik ki, amikre igazából semmi szükség nincs, mégis mindenki beragasztja őket a gépébe. Azt mondanom sem kell, hogy nemcsak szárazföldi járművek készülnek rádiótávirányítással, hanem hajók, repülőgépek, helikopterek is – ezekre később még szintén visszatérünk.

Brutális dolgokat láttam a HPI standján is: egyrészt egy óriási, 1:5 méretarányú buggyt, a Baja 5SC-t, amiben akkora erő van, hogy szerintem el tudja törni egy ember lábát, ha teljes gázzal nekiszalad. Másrészt gyönyörű, hetvenes évekbeli amerikai karosszériákat, 1:10-es nitrós és elektromotoros alvázakhoz: Mustangot, Corvette-et, Camarót, Cudát, Ford GT-t, észveszejtő klasszikusokat.

Pár mondat a trendekről. A skála alsó végén az „egyszer használatos” áruházi játékmasinák állnak, amelyeknek két előnyös tulajdonságuk, hogy ma már egész mutatósak, és nem is drágák. Ám ezek nem ellensúlyozzák a hátrányaikat: hogy nem tuningolhatók, de még csak nem is javíthatók, hogy az akkumulátoraik általában rövid életűek, és az irányításuk, kormányzásuk pontatlan. Egyértelműen gyerekeknek készülnek, ám rossz tulajdonságaik miatt még az ő kedvüket is elvehetik az RC-zéstől. Ilyeneket egyébként a Spielwarenmessén nem is láttunk – lehet, hogy a hatalmas vásárlabirintus egy másik pavilonjában voltak valahol, mindenesetre a nagyok és ügyesek játszóterére nem engedték be őket.

A neves tömeggyártók úgy alakítják a portfóliójukat, hogy jó minőségű modelljeikkel minél több ember igényeit kielégíthessék – ők szolgálják ki a derékhadat. Ezek a gépek már módosíthatók, alakíthatók, ugyanaz a váz kapható villany- vagy belsőégésű motoros hajtással is, és többféle könnyű műanyag karosszéria pattintható rá, így kis befektetéssel többféle RC-autónk lehet.

A harmadik csoport a versenyzésre épített modelleké, elképesztő konstrukciókkal, high-tech megoldásokkal, és ezzel arányos áron, vagyis többnyire méregdrágán. Mindkét komoly kategóriában folyamatos a fejlődés: ami mind az anyaghasználatban, mind a konstrukcióban, mind pedig a korábban elnagyolt, sokszor jelzésszerű karosszériák kidolgozottságának fokozásában mutatkozik meg többek között. A komputertechnikának köszönhetően egyre kifinomultabb a vezérlés, az irányítás. Ha a méretek így nőnek, és a technikai színvonal így emelkedik, pár év, és megjelennek a piacon az 1:1 arányú modellek (jelenleg az 1:8 és az 1:5 a menő), amik épp úgy fognak kinézni, mint az eredetiek, úgy mennek, és ugyanannyiba is kerülnek majd, és egyszerűbb lesz beülve irányítani őket, mint mellettük álldogálva.

Az lesz ám csak a játék – meg se lehet majd különböztetni a valóságtól…

Aki harminc fölött van, mindenki emlékszik erre a lendkerekes autóra, ugye?

A Tárgy

Állítólag egy Packard alapján készült, alapjában véve tökmindegy, az egyik első lemezárugyáras lendkerekes autó volt az ötvenes évek közepén, ami a boltokba került, és olyan sokáig gyártották, hogy a végére szinte mindenkinek volt.

Bár eddig nem emeltük ki külön, de mi is támogatjuk a Totalcar által indított B125 kezdeményezést. Minden általam ismert észérv amellett szól, meg kell könnyíteni a lehetőségét, hogy azok, akik már jó ideje rendelkeznek jogosítvánnyal (tehát remélhetőleg vezetői tapasztalattal is), egy akár 125 köbcentis, maximum 11kW teljesítményű motorra ülve tegyék egyszerűbbé a maguk és mások életét.

Van saját tapasztalatom a városban való közlekedésről mindenfajta gépjárművel, és tudom, hogy milyen egy ötvenessel mozogni a bel- és külvárosban, és mennyivel stresszmentesebb, ha ugyanezt az ember egy 125-össel teszi. Nagyon nem mindegy, hogy az ember a forgalommal együtt halad, vagy folyamatosan kerülgetik. Hogy van-e tartalék a motorban egy esetleges kellemetlen szituációban, vagy csak az ima és a szerencse segíthet rajtunk.

Meggyőződésem, hogy az emberek nagyobb része képes felmérni, hogy gondot okoz-e neki egy ötvenes robogó uralása. Aki úgy érzi, hogy nem neki való, az nem fog önmagának kellemetlenséget okozni, hiába van meg a lehetősége, hogy a "B" kategóriás jogosítvánnyal a zsebében robogóra pattanjon. Aki viszont kellő vezetői rutinnal rendelkezik, és rá is mer ülni egy ötvenesre, annak van annyi esze, hogy egy százhuszonötöst is a megfelelő hozzáállással kezeljen. Különösen, ha a legfontosabb fogásokat a kötelező tanfolyamon már megmutatták neki. Végül is, ha valaki vezethet egy többszáz lóerős autót, talán feltételezhetjük, hogy egy nagyjából 15 lóerős motorkával is elbír.

Éppen a fent leírt meggyőződésem miatt, már a kezdetektől kint van egy aláíróív a pulton, meg talán az is segít, hogy a kedves kollegina is támogatja a dolgot (igaz, saját jogsija, illetve motorja nincs, de a párja mögött, akivel mellesleg az én öcsém is, sok száz kilométert lemotorozott). Lelkesedése nem csak a bolti aláírásgyűjtésre terjed ki, édesapja és öcsém segítségével eddig három komplett ívvel járult hozzá az ügy sikeréhez.

Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy nem osztottam meg az olvasókkal, hogy Budapest legbelvárosában is van mód az ív aláírására. Nos, ezt ezennel pótolom, és megkérek mindenkit, aki egyetért a kezdeményezéssel (sőt, kicsit továbbmegyek, azokat is, akik szerint itt az ideje, hogy a parlamentben egy valós problémát felvető, mindenféle politikai érdekektől mentes népi kezdeményezéssel foglalkozzanak), nyitvatartási időben jöjjön le hozzánk, és aláírásával támogassa az ügyet. Van elég ívünk, toll is akad, mi kell még?

Köszönettel,

Sipos Zoltán

Tisztességes kiállításról, különösen, ha autós-motoros témájú rendezvényről van szó, nem hiányozhatnak a formás csajok. Nem állítom, hogy nem tudnék meglenni nélkülük, sőt, van, hogy kimondottan zavarnak a műélvezetben. Még gimnazista koromban szerzett egyik cimborám rendszeresen Easy Riders magazint. Mikor szünetekben, esetleg unalmasabb órákon az egyedi építésű Harleykat nézegettem és elemeztem hosszasan, többen is mondták, biztos csak a bikinis csajokat nézegetem. Teljes felháborodásomat fejeztem ki, hogy ilyesmivel gyanúsítanak meg: ha bikinis csajokat akarok nézegetni, bikinis csajos újságot veszek. Motoros magazinban a váz kiképzése, a kábelek elvezetése, az apró részletek érdekeltek, a pipik csak kitakarták a fontos, érdekes dolgokat.

Autós-motoros találkozón, tuning-shown sem lenne kimondott hiányérzetem, ha nem látnék festett mellyű macákat, de hozzátartozik a dologhoz, mint a műhelyfalra kiaggatott pucércsajos naptár. Ha már témánál vagyunk, szeretném megragadni az alkalmat, hogy megemlítsem: a témában Merényi "Grafitember" Dániel örökérvényűt alkotott, nem szabad kihagyni. Küldeném azoknak, akik nem ismerik, és mindenkinek, aki szereti: Alpesi rét.

Képaláírás

Nürnbergben viszont kifejezetten düllesztem a szemem, mikor látok valami jó csajt. Nekem mindegy, lehet ázsiai, európai, rövid, vagy hosszú hajú, lehet kicsi, vagy a többieknél magasabb is. Sőt, tudjátok mit: még az sem zavar, hogy mindnek műcickója van. Alapvetően a természetes dolgok barátja vagyok, de van, hogy az embernek be kell látnia: bizonyos dolgokon nem lehet változtatni. A műanyag csajoknak műanyag mellük van, na. Meg a fenekük is az, és a hajuk is, sőt, az arcvonásaik is mind valami (jó eséllyel) férfiember fantáziájának, keze munkájának eredménye.

Persze vannak köztük szolíd úrihölgyek, meg ledér nőcskék is, meg természetesen szimpla háziasszonyok. Van, aki csak visszafogottan erotikus pózban feszít egy gépháztetőn, mások fétis-ruhákban kelletik magukat, de olyan is van, aki nem átall anyaszült meztelenül paráználkodni. Mondjuk az ilyeneket le kellene önteni tintával. Sőt, olyat is láttam, aki nem csak egy bizonyos pózba merevedve láttatta a csúnyáját, de mozgott is közben. Fujj.

Azonban nem lehet nem belátni, hogy minderre nagy szükség van. Hiszen sok modellező van, aki szívesen mutatná be kedvenc autóját korhű környezetben -ehhez pedig bizony simán tartozhat egy Brigitte Bardot-ra hasonlító csinos szöszi. Vagy a terepasztalon akar valaki egy pikáns jelenettel kis mókát vinni a dologba. Persze van, aki csak azért vesz arasznyi mangalányokat, mert csak.

Nos, minden érdeklődőnek nyugodtan állíthatom, van miből mazsolázni. A gyártók lehetővé teszik, hogy bárkinek lehessen saját modell csaja.

Nem lennék azonban őszinte, ha elhallgatnám, hogy bizony találkoztunk igazi lányokkal is. Egy kiállításon szívesen bízzák az információ és a prospektusok osztogatását csinos hölgyekre. Talán nem lep meg senkit, hogy találkoztunk magyar lánnyal is. Az egyik standon a pult mögül mosolygott ránk, persze Koncz Jani azonnal udvarolni kezdett (a polcokon amerikai cirkálók fém modelljei sorakoztak). A magyar kapcsolatnak köszönhetően Janinak tettek egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Nos, nem, vacsora nem lett a dologból, de egy csillogó modellel gazdagabb lett, meg persze pár Euróval szegényebb is, de az élet már csak ilyen.

Azonban nem ez a hölgy volt az egyetlen magyar lány a vásárban. Épp csak letettük a cuccainkat a sajtóközpontban, és elindultunk a pavilonok irányába, mikor egy szőke, miniszoknyás lány állta utunkat. Minden áron adni akart nekünk egy Märklin kitűzőt. A kedves, mosolygós, agresszív marketing működött, köszönettel elvettük a repiajándékot. Mivel a lány igen feltűnő jelenség volt, gondoltuk, kattintunk pár fotót a kedves olvasóknak -rendes újságíró mindenről beszámol, ugye. Koncz Jani kedvesen mosolyogva a hölgy mellé állt, és miközben mindketten a kamerába néztek, Jani, hogy természetesnek tűnjön a kép, folyamatosan beszélt: " És akkor én a kedves hölgytől elveszem a kis ajándékot, és a kislány aranyosan vigyorog, és mindketten örülünk, és köszönjük szépen..." Elkattintottam a gépet (legalábbis azt hittem, de nem biztos, hogy így is történt, mert sehol nem találom a fotót), közelebb mentem hozzájuk, majd hallom, ahogy a lány, letörölhetetlen mosollyal az arcán mond valamit Janinak. Ekkor buta vigyor ült ki az arcomra: de hát ez a csaj magyarul beszél! Erős akcentussal, de tökéletes, választékos mondatokban reagál Koncz úr hülyéskedésére. Jani elsőre föl sem fogta, úgy kellett rászólni, hogy halló, figyejjémá, ez a lány magyarul beszél! Kiderült, a Märklines hosztesz lány szülei erdélyiek, ezért nem okoz neki gondot a lökött magyarok bohóckodásaira flottul reagálni. Ahogy mondani szokták, olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó, illetve, hogy mindenkinek vannak magyar felmenői. Apropó, tudtátok, hogy Peter Falk, azaz Columbo dédapja Falk Miksa volt?

Csak azt nem tudom, hová lett a kitűzőm...

Nálam a Nürnbergbe autózás, vásárlátogatás lassan évenkénti rituálénak mondható – minden év végén kezd valami bizseregni bennem, és alig várom a február elejét, hogy megint minden este hullaként zuhanjak az ágyba egy-egy kiállítási nap után.

Sok dolgot láttam már, vannak ismétlődő elemek, de hogy mindent fogok-e valaha is látni, nos, azt erősen kétlem. Idén Koncz Janival mentünk, s a vicc kedvéért az utolsó napon a kis térképen bekarikáztuk azokat a pavilonokat, ahol voltunk. A teljes kiállítási terület nagyjából egyötödét, jóindulattal egynegyedét, ha bejártuk. Mikor itthon meséltem a szerkesztőségben, miket láttunk, Papp Tibi vihogva mondta, hogy ez rosszabb, mint a Genfi Autószalon, mert itt több újdonságot mutatnak be, ami mind ráadásul töredék területen is elfér. Bizony, itt egy vitrinbe bezsúfolható akár tíz-húsz friss fejlesztés, van tehát látnivaló bőven.

Ez volt az első alkalom, hogy újságíróként vettem részt a kiállításon. Nekem szokatlan volt, ami az igazi tudósítóknak természetes: bődületes mennyiségű sajtóanyag, a sajtóközpontban ingyenes internethasználat (máskülönben a területen, de a hotelben is keményen perkálni kell a wifiért), információs pult, kávé, sütemény. De kell is a sok segítség, nem hétköznapi mennyiségű információt kell feldolgozni, megszűrni, és a közönség elé tárni. Koncz úr még Nürnberg-szűz volt, neki minden egyes tárló újdonság volt, ezért csak annyit tudtam neki elöljáróban mondani, hogy kemény lesz, le fog zsibbadni mindattól, amit lát majd, készüljön a legrosszabbra.

Szerencsére Jani bolond, a legjobb fajtából. Értette, értékelte is, amit lát, pontosan olyan csillogó szemekkel kapkodta a fényképezőgépet egyik vitrinről a másikra, mint egy gyakorló hobbista. Talán mert az is: a die-cast szekciónál komoly térdremegést kapott, az amerikai autók láttán légszomj lett úrrá rajta, kicserepesedett a szája, hideg verejték lepte el a homlokát. Még szerencse, hogy a játékvásár csak nevében vásár, itt csak kiállított portéka van, venni nem lehet. Persze a kereskedők vihetnek magukkal mintadarabokat, amiket a gyártóktól ilyenkor pontosan azért tudnak a helyszínen beszerezni, hogy a nagyobb megrendelések előtt alaposabban szemügyre tudják venni az árut, esetleg le is tudják tesztelni. Jani talán még most is kicsit átkoz, amiért én üzleti ügyben is tevékenykedtem… Pár reménybeli partnertől alapos tanulmányozásra beszereztünk néhány mintadarabot. Szerintem Koncz úr majd mesél róluk.

Sajnos minden évben kicsit rossz érzés kerít hatalmába, amikor a kiállítás területére érek. Mert tudom, nem fogok a saját területemen magyar kiállítókkal találkozni. Viszont ott vannak a csehek, szlovákok, lengyelek, ukránok, és nagyon szép portékákat állítanak ki.

Cseh és szlovák standokkal RC, makett, modell, de vasút témában is lehet találkozni, minden területen ott vannak, többen nemzetközi szinten is komolyan jegyzett márkákat képviselnek.

X-ray, Hudy, Eduard, Abrex, Faro, Merkur, meg még ki tudja, hányan szolgálnak ékes bizonyítékul, hogy nem volt hiábavaló a modellezés állami dotációja.

Ha pedig kilép az ember a vásár területéről, minden évben éri valami meglepetés. Tavaly például majdnem a járdára hajtottam, mikor szembejött egy öreg W123-as Merci, rajta a harminc évvel ezelőttről ismerős taxi szabadjelzővel. Még napokkal később is azt hittem, hallucináltam, mert sajnos mire a fényképezőgépért nyúltam, eltűnt. Szerencsére Borsi Miki barátom pár héttel később Kölnben egy öreg hetes BMW-t fényképezett a reptéren, de szerepel ilyen máshol a Belsőségben is, így már nem tűnt teljes képtelenségnek, hogy egy máig is aktív német zőccséges taxit láttam.

Most viszont egyik reggel, amikor a kocsimhoz csoszogtunk, arra lettem figyelmes, hogy valami furcsa hangot hallok. Nem is tudom, miért volt meglepő a zaj, mert ilyen eszközzel találkozni Budapesten is. Csak nem a villamossíneken: utcatakarítógép, négy leeresztett vasúti keréken araszolva, a városi villamosvonal-pályáját porszívózta nagy igyekezettel.

Hja kérem, így könnyű tiszta városban élni. Mert volt pár eldobált nejlonzacskó, meg csikk a sínek között, de nem sokáig. Igaz, ott valószínűleg kevesebb is az olyan faragatlan bunkó, mint itthon azok, akik a lakhelyem környékén, az erdőkben, az út mentén szabadulnak meg a szemetüktől. Persze, komplett autóműszerfallal, gondosan lezárt szemeteszsákokkal nem bírna még a nagyteljesítményű takarítógép sem.

Igazán azonban a pótkocsis városibusz-járaton lepődtem meg. Kedd reggel, a főbejárat előtt suhant el előttem, persze dörzsölgettem a szememet, nem voltam benne biztos, jól látom-e, amit látok. De szerencsére mellettem állt Koncz úr, aki vagy ugyanazt a látomást látta (az előző esti dönerezés esetleges nem várt mellékhatása), vagy valóban pótkocsis buszt használnak nürnbergiek. Azt hittem, ilyen megoldással Európában már nem  találkozom. Nálunk az ötvenes-hatvanas években lehetett ilyen pótos szerelvényeket látni Budapest utcáin, de aztán kiszorították őket a csuklósok. Sajnos saját fényképem nincs a fogatról, de a nürnbergi, pontosabban fürthi tömegközlekedési társaság honlapján találtam.

Meg sem kérdezem, van-e az olvasók között, aki meglepődik, hogy a fürthi Infra közlekedési vállalat honlapján ezt a buszt akár modellként is megveheti. Vagy hogy a cég oldtimer buszokkal (többes szám!) is vállal különjáratokat.

Amint látják, ez még nem az a beszámoló, amiben elmeséljük, milyen újdonságokat, érdekességeket láttunk a nürnbergi játékvásárban. Azt egyetlen posztban nem tudnánk leírni. A látottak összegzése után Koncz kollégával arra jutottunk, hogy alsó hangon 6-8 anyag kell ahhoz, hogy legalább felületesen el tudjuk mesélni, mivel szembesültünk odakint. A modellekkel, makettekkel, vasútmodellekkel foglalkozó területeket teljes mértékben lefedtük, kicsit a szabadtéri és technikai játékokba is belekaptunk – a többi pavilon meglátogatására esélyünk sem volt. Megpróbáljuk majd témakör szerint csoportosítva elmesélni a látottakat. Lesz távirányítású-modell, makett, fémmodell, slot-car, vasút, játékok, pedálos járgányok.

Szórakoztató lesz, figyeljék majd.

A múltkori Bogárnak hamar lett lakótársa. Nem sokkal az után, hogy a háztartásba került, a Rita lelkesedésemet látván körülnézett az interneten, és hamar megtalálta ezt az öreg vackot. Még Goodwoodban készítettem néhány képet a versenyző Cobrákról, az egyik kint is van otthon a falon. Bőven volt ideje megtanulni mindenkinek, hogy mi ez, még a három éves fiam is tudja.

Épp a karácsonyi emésztőrendszeri fertőzés közepén tartottam. A születésnapom volt aznap, így az egyik WC-és az ágy közötti ingajáratban megszólított a feleségem, mit sem törődve a hidegrázással és az általánosan borzasztó közérzetemmel. Nézd, boldog szülinapot! És átadta ezt. Nagyon jól esett, bár a dohos dobozszagtól ismét birtokába kerített az a kellemetlen érzés, amikor az ember legszívesebben traccsolna valakivel a nagy fehér telefonon. Csak egy rövidet, interurbán. Szóval örültem, de nem tudtam rendesen kimutatni.

A gyerek persze azonnal birtokba vette, hiszen a karácsonyi szünetben otthon voltunk, tologattuk egymásnak. A gumik meg is fáradtak rajta, most kicsit megviseltebb, mint újkorában. Amikor felépülve ismét munkába jöttem, hosszas rábeszélés után hajlandó volt átmenetileg megválni tőle. Megértette, hogy tulajdonképp én kaptam, és a helye állagmegóvási okokból az irodám ablakpárkányán lesz, amíg ő nem megy iskolába. Ez egy elég közeli, ugyanakkor ilyen esetekre kellően biztos távolságban lévő céldátum, úgy hiszem, ha akkor is emlékszik majd rá, tőlem elteheti a polcára. Nem kötelező alanyi autóbuzit nevelni a gyerekből.

A konkrét példány egyébként egy 1965-ös Shelby Cobra GT, 427-es motorral, olyan állapotban, mint a valóságban - feltételezésem szerint – sohasem létezik, hívjuk ütött-kopott fellelési állapotnak. Két furcsasága van elsőre. Az egyik a csíkozás, ami egy vastag és két vékony csíkból áll – az internet bugyraiban nem találtam ilyen Cobrát, az egy vagy két vastag csík a menő. A másik a bukókeret-nélküliség: Cobra GT-t csak ezzel látok, tudják, a vezető feje mögött elhelyezett, fejreállított U alakú bukócső, hátrafelé kitámasztva.

Amúgy a kidolgozottsága az árának megfelelő, kormányozhatók a kerekei, alulról látszik a hűtő, a ventilátor, a karter, a váltó, a kardán, a difi és a feltengelyek. Az utastere kellemesen puritán, a Cobráé élőben is ilyen, két kagylóülés, egy kormány, egy informatív műszerfal, három pedál és egy váltó. Ennyi elég is egy versenayutóba. Egyetlen gyenge pontja van, hogy gurigatáskor a gumik lejönnek a felniről. De tulajdonképp ezt nem gurítgatni kellene, csak nézegetni a polcon. Na vissza is teszem a dobozba, mielőtt idekeveredik a gyerek, és szétcincálja.

Ha az autós újságíró az élet császára, a kisautós újságíró a kicsinyített valóság császára. Ugyanis a kisautóblog elmegy, és két fővel a világ legnagyobb játékkiállításáról, a nürbergi Spielwarenmesséről fog tudósítani. Koncz Jani lesz társam, akinek tollából már igen sok jó cikket és blogposztot olvashattunk (van köztetek olyan, aki nem olvasta mondjuk ezt, vagy ezt?), de a kisautóblogra még nem írt. Az állapot tarthatatlan, ezért egyszerre több vasat is tartunk a tűzben, fog ő nekünk komplett tesztet is írni, most azonban kocsira kapunk, és meg sem állunk a nürbergi virsli és -mézeskalács otthonáig.

Én már tudom, amit ő még csak sejt: sokkot fog kapni. Mikor én először voltam kint, az ott  eltöltött napok alatt csak szédelegtem, mint kiéheztetett árva gyerek a csokigyárban.

A kiállítási terület puszta méretei is őrületesek, de a felvonultatott játék, modell és makett mennyiség egész egyszerűen leírhatatlan. De nem adjuk fel, megpróbáljuk azokat a dolgokat, amik a kisautóblog profiljába illeszkednek, összefoglalni. Továbbmegyek: van egy olyan érzésem, látunk majd olyasmit, ami a totalcaron is érdeklődésre tarthat számot. Elmeséljük.

Az eddigi évek tapasztalatai alapján biztos vagyok benne, hogy az egyszerű játékoktól a profi, kisszériás maketteken át a versenysport szinten mozgó rc-modellekig minden témakörben lesz olyan, amitől leesik az állunk. Hogy olyan csemegét látunk-e idén is, mint a tavalyi Tamiya-stand dísze, a Sand Scorcher fantázianevű rc-modell felnagyított mása (nem tévedés, a modell előbb létezett, mint az igazi autó), nem tudom. De a nyakamat merném rá tenni, hogy 2011-ben is fogunk olyan különleges autókat látni, amiket máskor csak olyan kivételezett szerencsések nézhetnek meg élőben, akik gyári, vagy magángyűjtemények termeibe nyernek belépést.

Tehát, aki valaha is térdremegést kapott egyszínes játékbolt kirakat látványától, szeretett volna mecsbokszot, autópályát, távirányítós autót, pedálos dömpert, írt a jézuskának legókamionért, figyeljen, jó móka lesz!

Az 1:10-es Honda NSX-R. Ajándékba kaptam, és már évek óta egy szekrényben pihent. Játszani volt másik RC-autóm, ezt sajnáltam volna. Amúgy is kicsi neki a lakás: elvileg 27 km/órával tud menni.

Számolják csak ki! Ez hét és fél méter másodpercenként. Mondják ki szép lassan: egy. Az autó már egy nagyszobányival arrébb van. Illetve, ha ott a fal, akkor darabokban, a macska belei a földön, a bútorok lába kitörve.

Ettől még használhattam volna máshol, de nem akartam. Egyszer, majd ha lesz egy fiam, nekiadom – gondoltam, és beraktam a beépített szekrény aljára. Akkor még nem is ismertem Hajnit, a feleségemet.

Aztán amikor elmentünk együtt a 4D ultrahangra, kiderült, hogy lány. Apámmal közöltem a hírt, aki csak annyit mondott vigasztaló hangon: nem baj Tibi, az a lényeg, hogy egészséges legyen. Én meg arra gondoltam, hogy így a Honda elővétele kicsit tolódni fog. Pedig átkozottul sok helyet foglal, 1:10-es.

Aztán eltelt megint egy-két év, lányunk idén tavasszal már hároméves lesz. Rendesen rákattant az autókra, különösebb ráhatás nélkül – leszámítva azt, amikor már untam a teletubbie-kat, egyszer beraktam a lejátszóba a Verdák DVD-t. Aztán pár hétig ki sem kellett venni onnan. Amióta meg kipróbáltuk a Villám McQueen Carrera-pályát, minden csak az autópályáról szól. Például arról, hogy a Mikulás hozzon neki ilyet.

A Hondát úgy kellett kicsempészni a lakásból, nem akartam, hogy Timi meglássa. Egyelőre úgy tűnik, nem lesz rá otthon szükség, és azért evett a fene, hogy végre kipróbáljam. A hodály méretű iroda méretében is jobban passzol a kocsi tudásához.
Ahogy a mai, elképesztő technikát tartalmazó modelleket elnézem, ez a Hitari izé nem több egy nagytestű játéknál, aminél az 1:18-as, de még az 1:28-as modellek is komolyabbak.
Egyáltalán nem tudom, hogy ez a Hitari micsoda: valaki kreált egy japános nevű céget, de kínai cuccokat árul? Lehet, a mai kínálatot elnézve. A Honda külseje egyénként elég szép és masszív, de ami alatta van, az a mai akciós, háromezerért kínált Imprezák és egyéb szörnyek szintjét hozza – legalábbis a mechanikában. A műanyag alvázhoz elöl kettős keresztlengőkaros futómű csatlakozik, hátul viszont egy szimpla merev híd leng, villanymotorostól, áttételestől.

A távirányítás viszont fejlettebb, nem csak a padlógázt és a tökig alátekert kormányt ismeri, hanem a köztes tartományt is. Mondjuk ilyen motorerővel ez a minimum, a túl érzékeny kormánnyal így is művészet precízen menni. Lényegében a távirányító kormánykerekén mindkét irányban legfeljebb egy-egy centit szabad elmozdítani.

Többféle garázs létezik az 1:43-as kisautókhoz, ez Matcboxnál valamivel nagyobb, élethűbb kisautók méretaránya, de ez a legszimpatikusabb, kidolgozottsága, számos parkolóhelye, na meg a lift miatt.

Nem szándékos a gyerek autóbuzivá nevelése, de valahogy így adja ki. Mindig valami autós, vagy KRESZ-es ajándékot kap, ez most karácsonykor sem történt másképp, a télikabát, a póló és a zokni mellett azért voltak szép számmal autós cuccok is. Amint ezt a garázst meglátta, egyszerűen semmi nem érdekelte, se a télikabát, se az új csizma, de még a pókemberes harisnya se, csak ez. Addiktív cucc, az egyszer biztos.

Az összerakás nem túl bonyolult. A kemény műanyagok eleinte ugyan aggasztottak, de nem lett baj. Először a használati útmutatót olvastam el, amit Péter is komoly figyelemmel kísért, úgy a harmadik másodpercben kérdezte meg, hogy mikor lesz kész. Röpke másfél nap minden elérhető szabadideje után össze is állt. A műanyagelemek, az emeletek összerakása nem túl bonyolult, szépen bepattan minden a helyére, de az extrák már több odafigyelést, és nem utolsó sorban helyet igényelnek. A csúcspont a lift felszerelése, itt minden szintre kis bepattanó fülek vannak, amik a sínt tartják, arra megy maga a kocsi, de belülről, úgyhogy szedhettem szét. A kötél és a felhúzó mechanika adja magát, ahhoz nem kell útmutató. Innentől annyival volt nehezebb a dolgom, hogy mindent úgy tudtam csak csinálni, hogy a gyerek közben liftezett.

A kocsiforgató mechanika nem túl jó, nem lehet úgy bepattintani a helyére, hogy ne essen ki időnként, mindent megpróbáltam, de beragasztani mégsem akarom. A sorompók is felmentek, a lámpa, a benzinkút is a helyére került pár perc alatt, de most jött csak az igazi nehézség, a matricázás. Egy A4 lapnyi méretű matricát kapunk, ez a karmikus büntetésem a múltkori Renault elszabotálása miatt. Még a bójákon lévő csíkozás is matrica. Dermesztő, nem egyet el is rontottam közülük, de ami mindben közös: ferde lett.

Van még hová fejlődni a manuális képességekben, az biztos, de a gyerek úgy belelkesült, hogy azóta már cipősdoboz-garázs is épült. Erről legközelebb, addig is nézegessék a galériát, a folyamat ott követhető végig.