Folytatjuk a Willys Jeep makett építést. Legutóbb ott torpant meg a móka, hogy lefestettük a kocsi egyik felét úgy, ahogy a leírásban szerepelt, a másik oldalát viszont továbbra is hagyjuk, hogy olyan maradjon, amilyen egy makett akkor lesz, ha valaki csak összeragasztgatja az alkatrészeket. Így is látszik a kontraszt, mennyire más, ha le van festve a pőre műanyag, de az igazi móka csak most jön. Én legalábbis ezt élvezem az összes munkafázis közül a legjobban. Most van egy olyan Jeepünk, amiről ha csinálnánk egy ügyes fotót, úgy nézne ki rajta, mint egy nagyjából korrektül összerakott makett. Egy kezdő modellezőnek, különösen gyerekeknek, már ez is komoly teljesítmény. Mire az első tisztán, közel hibamentesen összeragasztott, majd lefestett modellt az ember összerakja, bizony az odáig vezető útat pár kevésbé sikerült darab fogja szegélyezni.

Ez a szint azonban még csak a belépő a komolyabb, összetettebb, látványosabb makettezéshez. Ha már biztosan kezeljük az ecsetet, festéksprayt, szórópisztolyt, ragasztót, tömítőpasztát, nem ülhetünk a babérjainkon. Innentől már van egy stabil alapunk, amire támaszkodva először csak a makett részleteit emeljük ki, majd ugyanezekkel a technikákkal (meg persze pár újjal) valósághű koszolódást, használati nyomokat tudunk tenni a makettre. Vágjunk bele.
A már lefestett, teljesen megszáradt makettet (illetve alkatrészeket) nézzük meg jó alaposan, közelebbről. Tele van olyan apró részlettel, amit a felhordott festék homogén színe, rosszabb esetben a rétegvastagsága miatt alig látunk. Ezek a részletek nem vesztek el, csak ki kell őket emelni. Hogyan? Pont, mint ha egy nőt sminkelnénk. Nem, nem vesztem meg, a hasonlat teljesen helyénvaló. Olyannyira, hogy a technikák, adott esetben az anyagok is nagyon hasonlóak lehetnek. Mert egy fotómodell arcánál is pontosan az a cél, hogy bizonyos részleteket kiemeljünk, másokat kevésbé hangsúlyossá tegyünk, esetleg a szemet becsapva megváltoztassunk arányokat.  Már mondom is, mi a trükk.

Először is, szeretnénk, ha a csavarfejek, lemezillesztések, ki- és betüremkedések jobban látszódnának. Ilyenkor jogosan merül fel a kérdés, miért nem látom ezeket a térbeli különbségeket, mikor valójában ott vannak? Egyszerű: ha nagyon messzire megyek egy tárgytól, annak részletei összemosódnak. Itt is ez történik, hiszen ha az 1/35-ös makettet fél méterről nézem, az olyan, mintha az igazit 17,5 méterről látnám. Onnan meg már a kis részletek nem olyan élesen kivehetők, ugye? Ezért kell egy kicsit csalni. A tárgyak mélységét, tagoltságát azért is látjuk, érzékeljük, mert a fény-árnyék hatás segít. Általános iskolában is rajzolt mindenki kockát, aminek a látható három oldalát különböző tónusú szürkére satíroztatta velünk a tanbá. Ezzel érzékeltettük, hogy honnan esik a tárgyra a fény, hol van önárnyék, hol van vetett árnyék, stb. A vetett árnyék minket kevésbé érdekel, de az önárnyék eltúlzása sokat segíthet. Ezt a legegyszerűbben az alapszínnél sötétebb árnyalatú festékkel érhetjük el. Minél nagyobb a két árnyalat közti különbség, annál ordítóbb lesz a részlet, jobban kivehető távolabbról, és esetleg zavaróan túlzó közelebbről. Hogy kinek milyen tónuskülönbség tetszik, egyéni kérdés. Én azt mondom, a gazdájának tessen leginkább a kész modell, a többi (a más makettezőktől kapott elismerés) már csak bónusz.
Mivel elég apró alkatrészekről, és azokon még apróbb részletekről beszélünk, nem tudunk minden egyes kis árkot, csavar- és szegecsfejet egyenként, hajszálvékony ecsettel kihangsúlyozni. Éppen ezért ugyanazt a technikát alkalmazzuk, mint amit a kerekeknél, a gumi festésénél alkalmaztunk.

Csak most még hígabb keveréket kell csinálnunk, festék és hígító segítségével. Sokan igen sokféle festéket használnak ilyenkor, művészfestékekkel, makettfestékkel, vízfestékkel operálnak. Idővel mindenki megtalálja a neki tetsző technikákat, én konzervatív módon csak makett-festékkel dolgozom, az én igényeimnek megfelel, és nem is bonyolítja túl a dolgokat. Egyetlen, nagyon fontos dolog van, amire oda kell figyelni: a hígító megválasztása. Szoktam vízbázisú akrilfestékekkel és olajfestékkel dolgozni. Mivel más alapúak, ezért más az oldószerük is. Az akrilokat általában alkohollal, esetleg ioncserélt vízzel, vagy a saját hígítójukkal használom, az olajfestékeknél jó a lakkbenzin, szintetikus hígító, de még a foltbenzin is, igaz az nagyon gyorsan párolog. És mindkettőt tudom hígítani nitrohígítóval. Ennek a higítónak az az előnye, ami a hátránya is: piszok agresszív. A műanyagot akár teljesen is képes feloldani, ezért zsírtalanításra, hibák korrigálására a legtöbb plasztik felületen használhatatlan. Éppen ezért a befolyatásos-visszamosásos technikáknál sem használhatjuk. Nekem az a módszer vált be a leginkább, hogy akrilbázisú festékkel festem az alapszínt, a részletezést pedig kis pigmentű, jó minőségű olajossal csinálom. A pigmentek  mérete fontos: egy kevésbé finom olajos festéket, ha jól elhígít az ember, szinte látni az apró festékszemcséket, egészen „pixeles” lesz a végeredmény, míg a kisebb pigmentű festék „nagyobb felbontású”, ezért nem is olyan töredezett a hatása.

Tehát fogunk egy kis edényt, tálkát, akármit, bele egy kis lakkbenzin, amibe óvatosan adagolunk egy kevés festéket. Ha sötét az alapszínünk, nyugodtan lehet ez csak fekete, de persze kinek hogy tetszik. A lényeg, hogy olyasmi legyen az állaga, sűrűsége, mint amikor az üres kávécsészébe vizet engedünk. Egészen híg, erősen folyékony keverékre van szükségünk, mert ha túl sűrű, nem szalad végig a mélyedésekben, és mivel a mélyedésekben összegyűlik a lé, nem is kell, hogy túl sötét legyen. Pár próba után mindenki megérzi, milyen keverék lesz a számára ideális, mert a hatás függ az alapfelület milyenségétől, a részletek méreteitől, és másképp viselkedik a híg festék fényes felületen, mint matt alapnál. Szóval gátlástalanul, bőven mérve összepacsmagoljuk a felületet, a lényeg, hogy jól üljön meg a festék a résekben. Persze lehet óvatosabban, finoman a résekbe befolyatva is dolgozni, talán már mondtam, ízlés kérdése. Hagyni kell, hogy a hígító elpárologjon, addig ne is nagyon forgassuk a munkadarabot, mert nem tud normálisan megülni a festék.

Ha mindent összekentünk, és meg is száradt, jöhet a tiszta hígító, meg a tiszta ecset: hígítóba (mondjuk foltbenzinbe) mártott ecsettel, vigyázva, hogy ne legyen túl „nedves” az ecset, el lehet kezdeni visszamosni a felületeket. Ha jól állítottuk be az ecset hígító tartalmát, csak a kiálló részekről szedjük vissza a felesleges festéket, a mélyedésekben, résekben benn marad. A visszatörlést, visszamosást lehet nem szöszölő ronggyal is csinálni, felület nagyságától, meg az egyéni ízléstől függ (ez is, naná). Most csináltunk egy csomó önárnyékot, meg aztán a résekben megülő koszt is imitáltuk, sőt, olajfolyás is utánozható.

Igen ám, de a kiemelkedő felületek bizonyos részei világosabbnak tűnnek a többinél, mivel a fény megcsillan rajtuk, illetve visszaverődik. Természetesen ezt is tudjuk utánozni: ez már pontosan úgy történik, ahogy az asszony sminkel otthon, és esetleg az arccsontját, homlokát, állát, bármijét megpróbálja egy kis világos púderrel kiemelni. Mi is ezt fogjuk csinálni, csak nincs púderünk. De csinálunk. Mert festékünk viszont van. Kell egy, az alaptónusnál világosabb árnyalatú szín. Ebbe finoman belemártjuk az ecsetet, a tégely száján lehúzzuk a felesleget. Majd fogjuk, és az ecsetet letöröljük papírzsepiben, vagy jó nedvszívó rongyban. Nem, nem hülyültem meg, a dolognak ugyanis, bár nem úgy hangzik, de van értelme. Mert a rongyon nem tudjuk teljesen szárazra törölni az ecsetet, marad benne egy kis festék –és nekünk pont ez kell. Akkor jó, ha papírlapon megjáratva az ecsetet már nem hagy nyomot, épp csak halványan. Ha ilyenkor finoman, akár többször is végighúzzuk egy tagolt felületen, vagy éleken, peremeken, sarkokon, a kitüremkedő részekre finoman felviszünk az ecsettel egy kis festéket. Ha jól csináltuk, csak a kiemelkedő részek tetejét festékeztük be, ezzel elérve, hogy a magasabb részek optikailag még jobban kiemelkedjenek a környezetükből. Ezzel a technikával kopásokat, fakulásokat is tudunk imitálni, például textilfelületeken (üléslapok, emberek ruhája, bármi). Sőt, ha mondjuk sokat használt járműről van szó, az olyan felületeken, ahol esetleg a sok ki- és beszállástól lekopott a festék, a kilátszó fémet is lehet így láttatni, csak egy kis fémszínű festék kell hozzá. Ezt az eljárást hívják szárazecsetelésnek, talán nem szorul különösebb magyarázatra az elnevezés.
Ezeknek a technikáknak a váltogatásával, befolyatás-visszamosás-szárazecsetelés-befolyatás-szárazecsetelés-visszamosás-szárazecsetelés, bármilyen kombinációban, sorrendben, igen érdekes, élethű hatásokat lehet elérni. Tényleg, csak az egyéni kreativitás szab határt, milyen hatást milyen módszerrel érünk el.

Az üléslapon például jól látható ráncok, varrási illesztések vannak a nyers műanyagon –az ilyen gyönyörű kidolgozást nem szabad veszni hagyni. A vászon színét hagytam megszáradni, majd egy sötétebb, híg oldattal befolyattam, száradás után finoman visszamostam, majd világosabb árnyalattal szárazecseteltem, aztán megint befolyattam finoman, és megint szárazecseteltem. Így az ülőlap színe egyrészről már nem homogén (hogy is lehetne, mikor a harcmezőn saras ruhájú katonák ugrálnak ki-be, esik rá az eső, hullik rá a por, kopik, szívja a nap), másrészről jobban látszanak a gyűrődések, illesztések, visszahajtások. A motortérben több alkatrész is fekete –ezeknél sötétebb színt nem tudok használni a befolyatáshoz (hacsak nem csalunk, és eleve nagyon sötét szürkét használunk fekete helyett), csak szárazecseteléssel próbáltam kopottabb, használtabb, tagoltabb felületet elérni.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszúra nyúlik ez a poszt –muszáj lesz a sarazás, matricázás és egyéb móka taglalását eltolni a következő alkalomra. De megígérem, olyan koszos lesz a kocsi, hogy mindenki a gőzborotváért nyúlna legszívesebben.
 

A mostani húszas éveikben járóknak az egész Matchbox-fétis egy felfújt ökörség. Akik a harmincas éveiket tapossák, azoknak a Medzsó viszont még feltehetőleg az életük központi része volt. A mai negyvenesek egyenesen áhítattal beszélnek róla, mert az ő gyerekkorukban évente tucatnyi típus, ha érkezett Magyarországra, és akkor olyan drága volt egy Mecsi, hogy az akkori átlagfizetésből százat se lehetett volna venni. Előtte meg…

Rendes pléh, lendkerekes és hátrahúzós autók

Tisztességes kertvárosi gyerekként hamarabb volt autóm, mint jogsim. Nem tudom, hogyan spóroltam össze az árát, de gyanítom, hogy valami nyári munka során raktam össze nyolcezer koronát, amibe a libazöld Trabant 601 Universal került.

Amikor az előző tulajdonos kezembe nyomta a papírokat, feltűnt, hogy nem az ő neve van rajtuk. Nem aggódtam, hogy visszaélés lenne a háttérben, apám titkárnőjéről nem tételeztem fel semmi törvénytelenséget. A kocsi az elhunyt édesapjáé volt, megegyeztünk, hogy majd átíratom, ha lefutott a hagyatéki tárgyalás.

Soha nem írattam át, viszont azonnal nekimentem pár kanna „fújatós festékkel”. Az én autóm nem lehet egyszínű, ezt diktálta belülről pozőr kamaszságom, így pár órával később már becsületesen le volt graffitizve. A belseje sem maradt érintetlen. Folyamatosan tartottam benne alkoholos filcet, így aki utazott benne – stoppos hippik, potyázó punkok, részeg haverok – firkáltak valamit. Rettegő anyámnak is kezébe nyomtam a tollat (csehszlovákok kedvéért centrofixet, erdélyiek kedvéért meg kariokát), hogy rajzolgasson csak; ekkor került a plafonra a „ne hajts gyorsan kisfiam!” felirat.

Túl sok mindent nem tudok elmondani a Trabantról. Motorja jó állapotban volt, soha nem kellett hozzányúlni – pedig a kocsival együtt bejárást is vásároltam a környék utolsó gurujához. Talán egyszer voltam nála, az egyszerű kétütemű hiba nélkül működött.

Azt hiszem a város legfeltűnőbb autójával rendelkeztem, s mint Kengyelfutó Gyalogkakukk tűntem fel a környék különböző pontjain. Általában teli volt az utastér, mindenki szívesen csatlakozott egy körre – nagyon hamar betelt a filctollal megjelölhető belső terület, így kívül szaporodtak tovább a krix-kraxok.

Nagyon sajnálom, hogy csak két rossz fotó maradt fenn a Trabantomról. Ezen sem sok minden van, akkor kezdtem az ismerkedést az első Zenitemmel. Nem látszik a közepesen sittes graffiti sem – sebaj, egy fél város őrzi emlékét az elmosódott foltként száguldó, kék füstöt húzó gépnek.

A férfinek az első autó szentimentális emlék. A tulajdonláson túl is ezernyi momentum buggyan föl: a hosszú éjszakai tolások, mikor kifogyott a benzin, az ampányi víz meregetése, mikor az elálló ajtóknál beázott a zivatarban, az első autós szex, mikor Zsuzsi sarkával belülről kinyomta a szélvédőt a termálfürdő parkolójában, vagy a büdös hal, amit valaki bedobott a lezárhatatlan hátsó ajtón – egy hétig rohadt benne.

Amikor a Cora polcán megláttam ezt a kis hátrahúzós gyermekjátékot, muszáj volt ezerötért megvennem. Nem is magamnak, inkább a három hónapos lányomnak; jó lesz ez még, ha a babákhoz autózunk majd a szőnyegen.

Leszámítva a kamu króm ütközőt, pont ilyen volt az enyém is. Felnijei fehérre voltak festve, kivéve a bal hátsót, amit ecsettel kentem kályhaezüstre – nem a szépség volt a cél, már 1997-ben sem vettem magam komolyan.

Egyelőre a polc sarkán áll a Trabantka, talán másfél év múlva jó lesz Pirinek. Néha felhúzom, és nézegetem – előbb utóbb felhúzom magamat is, és lefestem az eredeti mintára. Majd a számmal búgok a gyereknek: pamparamm-pamm-parampamm.
 

Valamelyik hiperben sétálgattunk ajándékvásárlási céllal még karácsony előtt, amikor a játékautók között, fent, a legmagasabb polc tetején megláttam ezt.

Hiányzik az első dísztárcsája a bal oldalon

Elsőre is érdekesnek tűnt, nem nagyon fordul elő 1303-as bogár a bevsásárlóközpontban, főleg nem ebben a méretarányban: 1:24. Maisto gyártmány, Old Friends, amiről elsőre tényleg azt hittem, hogy csak egy régi autó. Fontosnak tartom az ilyesmit megismertetni a gyerekkel, hogy szokja a szeme a hagyományos formákat, ne csak szappantartókon nőjön fel.

A tükör alatti rozsdafolyás tökéletes

Hagyományosan irtom a kisautókészletéből a pontos típussal nem rendelkező, vagy szerintem nem kultikus autókat, alapvetően a bogarat is neki szántam, mert szép. Levettem a polcról és elállt a szavam is. Eddig csak Sipos úrtól hallottam direkt réginek megcsinált, munkaórák tucatjain át öreggé változó, millió réteg festésből álló vackokról, és tessék, most itt van a kezemben, alig 3000 forintért.

Beleszerettünk a gyerekkel. Ipari méretekben, nem kézműves munkával készülő termékként pompás.

Jobbján az ajtó más színű

A képek mindent elmondanak, tessék megnézni a galériát.

Ja, majdnem elfelejtettem, kicsit utánanéztem a neten, többféle is van belőle, vett is az asszony kettőt gyorsan, de ezekről legközelebb. A hiányzó harmadikat még vadászom.

Grisa, a helyi Gagarin termelőszövetkezet tapasztalt nehézgép-kezelőjének, Jurij Vasziljevicsnek első szülött fia, szégyent hozott az atyai fejre: meggondolatlan viselkedésével hosszú időre kivonta a forgalomból a billenős platójú ZIL-t. Igaz, a bevált, sokat látott teherautó nem volt éppen mai darab, de korábbi használói gondosan kezelték.

A dolgos évek nem múltak el nyomtalanul, horpadások, festékleverődés, egy-két hiányzó alkatrész hűlt helye jelezte, hogy ahol fát vágnak, hullik a forgács is. Grisa Vasziljevics azonban szertelen fiatalként nem a kellő tisztelettel bánt a technikával, sem a terhelést, sem a sebességet nem a megfelelő módon választotta meg, aminek a végeredménye bizony egy csúnya baleset lett. Az egyébként igen strapabíró anyagokból, a szovjet mérnökök minden tudásával megépített, óvodák és iskolák játszóterén sokfelé, sokszor bizonyított konstrukciójú ZIL típusú tehergépkocsi bonyolult első futóművét feleltőtlen viselkedésével tövestül szakította ki az ifjú kolhoznyik. A csúnya baleset természetesen örök tanulságul szolgál Grisa Vasziljevics számára, mert az okozott kárt társadalmi munkában kell megtérítenie, és természetesen saját bőrén kell megtapasztalnia, milyen az, amikor egy termelő eszköz kiesik a munkából, és műanyag vödörrel kénytelen a szülői ház udvarának egyik sarkából homokot szállítani a disznóól tövébe. Pedig a szakképzett mérnökök egy, a feladat ellátására tökéletesen alkalmas munkagépet konstruáltak a szovjet ifjúság számára, de sajnos úgy tűnik, nagyobb gondot kell fordítani a fiatalok továbbképzésére, oktatására, hogy szerszámaikat, gépeiket, munkaeszközeiket tartsák nagyobb tiszteletben, azokat csak és kizárólag rendeltetésszerűen használják.

Eddig a sok évtizedes TASSZ hír, amit Grisa Vasziljevics állítólagos üzemi balesetéről hoztak le az Ifjú Pionyír hetilapban. Most pedig nézzünk a sorok közé, tudjuk jól, hogy voltak idők, amikor az ember nem lehetett biztos benne, hogy azt írták-e meg az újságok, ami valójában megtörtént, és nem a propaganda gépezet egy újabb tákolmányát olvastuk-e éppen.

Nyomozásunk gyorsan eredményre is vezetett, kiderült, a fent leírtakból egy szó sem igaz. Lássuk, mi is a valóság:

Van énnekem egy barátom, Ubulka (nem, nem a kommentelő), aki egyébként István, alvilági nevén: Fisike. Ő az, akit mostanában foglalkozását tekintve csak mindenrevállalkozónak szoktam hívni. Eredetileg asztalos mester, csodálatos régi bútorokat szokott volt felújítani áldozatos munkával: politúroz, intarziáz, zenkol, nútol, meg a fene tudja még milyen, német eredetű szakkifejezésekkel leírt munkafolyamatokat képes végrehajtani. Mivel azonban saját kezűleg felhúzott egy műhelyt magának, átépítette otthon a tetőteret, karbantartotta a Pannóniáját, Trabantját, Barkasát, csőrös Transitját, igen sokféle területen szerzett jártasságot. Ebben a recessziós környezetben kifejezetten előnnyére válik a sok tapasztalat: ha nincs politúrozni való, hát gipszkartonoz, tetőt javít, amire csak szükség van. Ahogy Szilvássy Pistike barátunk mondaná: mindenhez ért,egy igazi polisztirol. Nos, Ubulka egyik országos barátja a Balogh, szintén asztalos. Róla érdemes még tudni, hogy neki is van egy csőrös Ford Transitja, amit én találtam neki egy önkéntes tűzoltóságnál. Ök ketten, meg én, egy egész csőrös-Transit klubot adunk ki. De nem is ez a lényeg, hanem hogy Ubulka jómultkorjában a Baloghnál meglátta ezt a csodás kis ZIL-t, és meggyőzte, hogy nekem nagyobb szükségem lesz rá, ezért elcsaklizta tőle. Ubul nem egy magas, nagydarab ember, de nehéz vele vitatkozni. Így került hozzám ez a veterán játék. Aztán különböző okokból félre lett téve, de a napokban pakolásztam a műhelyben, és megint a kezembe akadt.

A ZIL koránt sem mondható megkímélt darabnak, és a hiánytalan jelző sem használható vele kapcsolatban. Az a kisebbik baj, hogy az első tengelyt valaki letépte az alvázról, ez könnyen gyógyítható. De a kocsikisérő ha akarná, sem tudná a kezére csapni az ajtót, mert az kompletten hiányzik. A vezető oldaláról a kilincs veszett el, a lökhárítónak csak a nyoma látszik, a billenőplató ajtaja is elkeveredett valahová. A kerekek közepéről egy kivételével hiányzik a dísztárcsa.

A felületi rozsda minden elemen átvette az uralmat, a felület védelmét eredetileg ellátó festék már csak nyomokban van meg. De: a billenőplató hibátlanul működik. Ha a platót a helyére kattintjuk, egy fül tartja ott. A bal hátsó kerék előtt van egy kar, aminek elmozdításával kiszabadítjuk ezt a kampót, lehetővé téve, hogy a gumiharmónikával védett munkahengerben lévő rugó felemelje a platót. A rugó szerintem egy telepakolt rakfelületet is képes lenne megemelni, masszív cucc, az biztos. Csak azt nem tudom, a harmónika gyári felszerelés volt-e, vagy már egy gondos magyar apuka fejlesztése.

A ZIL minden részletében ügyes szerkezet: az ajtókat kis zsanérokon lehet(ett) nyitni-csukni, láthatóan volt valami működő kilincs is rajtuk. A plató ajtaja is mozgatható volt, ha a kezelő úgy döntött, lerakja a sódert, a billencs hátulján a csapóajtó szabaddá tette az utat kifelé. Az első futómű kormányozható, egy vonószem van rá rögzítve: ennél fogva lehet magunk mögött húzni a háztáji haszonjárművet. Van ráadás is: az első tengely rugózik is, még ha csak úgy is, mint egy egyszerű traktoré. A középen egy csap körül billegtethető, lemezekből összehegesztett tengely képes az út kisebb egyenetlenségeit kiegyenlíteni.

Bájos a beltér egészen minimalista kiképzése is: lemezből stancolt és hajlított kormányoszlop és kormánykerék, illetve egy szintén lemezből hajlított pad hivatott a fülke berendezési tárgyait jelképezni. Szó, mi szó, az eredeti ZIL sem volt sokkal bonyolultabb, kifinomultabb.

Jellegzetesen ziles a fehérre festett hűtőrács, pontosabban az egész frontmaszk, a fülke formája is beleégett a legalább 20-30 éve felcseperedett nemzedékek agyába. Úgy egészében egészen pontosak az arányai a gépnek, az alváz is nagyon hasonlít egy igazi teherautójéra.

Érdekes, hogy gyerekkoromból egyáltalán nem emlékszem ilyen játékra, se nekem, se az ismerőseimnek nem volt. De a ZIL, mármint az igazi, különösen a billencs, úgyismint dömper, valahogy alapélmény volt. A mai napig az egyik legszebb teherautó a szememben, ha végtelen pénzmag és hangárnyi garázs állna rendelkezésemre, biztosan beszereznék egy ilyen öreg, csőrös ZIL-t. De nem akármilyet: kölökkoromból is emlékszem arra az őserőre, ami egy V8-as, benzines Zil-ből áradt. Dübörgött a motor, prüszkölt a légfékje, remegett a talaj alatta. Később átépítették ezeket, illetve eleve dízelmotorral szerelték őket (gondolom, senkinek nem kell bizonygatni, hogy ez mennyivel gazdaságosabb megoldás volt). Az eredeti konstrukció azonban egy 6000 köbcentis, 150 lóerős V8-as, gyári norma szerint 36,5 literes fogyasztással. Ez a korabeli szovjetúnióban minden bizonnyal jobban használhatóvá tette az autót, a jellemzően szélsőséges üzemeltetési körülmények között, mint egy korabeli dízel motorral. Hogy nem volt gazdaságos, az vitán felüli, de a hangja... És szükség esetén akár kurblival is be lehetett indítani.

Mindenesetre, nekem már van ZIL-em ( kösz Balogh, kösz Fisi). Azt is kitaláltam, mi lesz a sorsa. Igyekszem a hiányzó alkatrészeket pótolni (minden bizonnyal le kell gyártani őket), meghegesztem a futóművet, de szó sem lehet restaurálásról: mosás-takarítás után meghagyom ilyennek, kimondottan tetszik a viharvert kinézete.

Ja, még valami. Ha ZIL-t látok, mindig beugrik egy régi, talán rádiókabaréban hallott marhaság, amit szó szerint idézni nem tudok, de valami ilyesmi volt: Vigyázz Béla, jön egy ZIL, ha nem figyelsz elgázil! Természetesen én kérek elnézést.

Múltkor majdnem teljesen összeraktuk a Willyst. Most itt állunk, kezünkben egy nyers, már terepjáró formájú makettel, de egy gramm festék sincs még rajta. Milyen szerencse, hogy műanyaggal dolgozunk, különben már rég ellepte volna a felületi rozsda.

Kérdezzetek csak meg egy fényezőt, alá fogja támasztani: a jó alapanyag, és a megfelelő szerszámok nagyban befolyásolják munkánk végeredményét. A mi esetünkben a felhordandó anyag eleve a szerszámba van töltve, nem kell keverési arányokkal, higítással, levegőnyomás beállításával bajlódni, a festék felhasználásra készen, szórófejes dobozban vár a bevetésre. Úgy hívják, festék spray. Sokan használnak alapozót is festés előtt, én be kell valljam, sosem tettem a fedőréteg alá alapozót. Tapasztalatom szerint a jó minőségű modellfestékek tökéletesen tapadnak a zsírtalanított műanyagfelülethez, általában elég jól is fednek, és öszintén megmondom, kifejezetten ódzkodom a túl sok réteg fehordásától, mert azzal az apró részleteket jobban elfedjük.

Valahogy úgy voltam eddig ezekkel a kormányozható slot-carokkal, mint a címben idézett, viccbéli bácsika. Mert ugye már maga a slot-car elnevezés is arról szól, hogy a kocsikat egy vájatba illesztett vezetőpöcök tartja a pályán. Így hát nem lehet kormányozni, csak váltószerűen lehet sávot váltani, mint az új digitális rendszereknél. Tehát a kormányozható autók slotless slot-carok, azaz vájatnélnüli vájatvezetéses autók. Ehhem. De akkor mitől maradnak a sávjukban?

Carrera Servo

Elkezdtük szétszedni Bálint fiammal a karácsonyra kapott Star-motoros autót. Egy Simson karburátor kell hozzá, azt már tudom, nem félek tőle, az lesz.

Játszani jó! Játékra pedig mi sem lehet alkalmasabb, mint aminek a neve is ezt jelenti: leg godt azaz játszani jó. Röviden Lego. Csak a jegyzőkönyv kedvéért leírom: Lego a világ legjobb játéka. Pont! Emiatt könnyű nekem ajándékot venni. Nem is okoztam soha ilyen téren fejfájást a szüleimnek (sok más téren persze igen). Születés- és névnap, mikulás, karácsony, húsvét...lehetett bármi, nekem Lego kellett. Aztán persze jöttek a kamaszévek, suli, buli, csajok meg egyéb bajok. Végül pedig a meló. Ocsmány módon felnőttem. A Lego pedig valahogy eltűnt az életemből. Ebben mondjuk az is közrejátszott, hogy az ezredforduló készletei botrányosak voltak. Majdnem csődbe is ment a cég.

Aztán idén megjelent egy készlet, ami kirántotta alólam a szőnyeget, feltépve ezzel a keserédes Lego-birtoklási vágy begyógyulni látszó sebeit. A szóbanforgó készlet egy kamion, természetesen csőrös, szám szerint a 3221-es. Valahogy a Lego-kamionok a gyengéim. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy olyan filmeken nevelkedtem, mint a Túl a csúcson, a Konvoj és persze Smokey és a Bandita. Akkoriban, mikor még vastagon mutálás előtt jártam, képtelen voltam kellően mély berregést hallatni játék közben, de tudtam, hogy a kamion egy férfias dolog.

A 3221-es azért is adott egy parasztlengőt a pulzusomnak, mert Lego létére abszolút arányos, igazán kamionos. Soha nem találkoztam ilyen realisztikus átlag készlettel. Azért mondom, hogy átlag, mert ott voltak a Model Team készletek. A sárga kamiont nézve rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok idő maradt ki nekem. Például amit én régen gombnak hívtam, az most stud-nak nevezik. A legoember pedig minifig. Ráadásul hatalmasat nőttek a járművek.

A hatvanas években a lego kamion leginkább olyan volt, mint a matchbox - például a 325-ös készlet. A hetvenes években a 621-essel a gyerek már maga építhette a tizennyolc kerekűt, nyolc kerékkel. Az évtized végére már csiszolódott a forma valamit, az 554-es készletben már volt legoember (bocsánat, nem tudom a minifiget megszokni), de beültetni nem lehetett. Ráadásul nem is csőrös, habár kedves. Az első valóban jól használható, azaz jól játszható építési módot a 6367-es és 107-es készletek hozták. A kettő közül főleg az utóbbi volt igazán szép. Lehetett pakolni hátra, a sofőrt pedig végre volt hova ültetni. Kicsit persze igazásgtalan kihagyni az 1983-ban megjelent 6692-est, de ugye az igazi kamion még mindig csőrös.

A 3221-es igazi előfutára azonban a Maersk-kamion volt. Nem, mondom nem a 1651-esre gondolok, még akkor sem, ha (azt hiszem) egyedüliként ennek lehetett a kabinját egyben előredönteni. A nyolcvanas évek instant get Lego-kamionja a 1552-es. Az első hat gomb széles kamion, hiperritka duplamagas ajtóval és csodás arányokkal. Külön aranyos, hogy a dán fuvaróriás, a Maersk kamionsofőrje cowboy kalapot hord.

Volt még egy nagyon jó készlet pár évvel később, az 1988-as helikopter-szállító, a 6357-es. Maga az építés nem egyedi, de jól eltalát a színek számomra különlegessé tették. Ekkoriban még mindig hiányzott a hálófülke és a fellépő, a kéményt pedig antenna helyettesítette.

A kilencvenes évek aztán orvosolták ezeket a hiányosságokat, még ha módjával is. Rögtön az évtized elején ott volt az egyik legkívánatosabb készlet, a 6346-os. Öt gomb széles kabin, öt csicsa tetőlámpa, öt figura. Járt hozzá még rögtön két motor, egy kisérőautó, meg mellékesen egy űrsikló is. Pazar! Ez a készlet viszont kiválóan példázza, mi volt mindig is a nyomorom ezekkel a kamionakkal: kicsik. A kisérőautó épp’ csak egy hangyányit kisebb a vontatónál. Ha a személyautókhoz mérve valóban ekkorák lennének a kamionok, korcsolyázni lehetne a Hungária körút tükörsima aszfaltján.

Érezhették ezt a Legónál is, hisz akadt két próbálkozás is a megfelelő irányba, a 2148-as és 3442-es képében. Itt már volt fellépő és nagy kabin, viszont a csőrük versenyautóra illik inkább, a forgózsámoly használhatatlan, buflák az egész forma. Mindezek tetejébe még mindig csak négy gomb szélesek. Ha ennyi egy autó, akkor egy rendes kamion minimum hat...esetleg nyolc gomb széles. Ahogy a 7998-asnál.

De maradjunk a hatosnál. Azon belül is a 3221-esnél. Mivel tizenöt év kimaradt az aktív legózásból, meg sem próbáltam rutinból építeni, néha-néha az útmutatóra pillantva. Nem is lehetett volna, nagyon sokat változott a rendszer. Semmivel sem lett rosszabb, csak bonyolultabb, ami persze hosszútávon csak jó tud lenni. A legózás egy komoly tudomány, én legalábbis gyerekként úgy tekintettem rá. Ezért is volt akkora öröm, hogy a dobozra írt 5-12 év helyett egy délelőtt alatt megbirkóztam a meglepően komoly mérnöki kihívással. Emiatt persze leginkább csak saját berozsdásodott képességeimet okolhatom, semmiképp’ sem az idei év egyik sláger-készletét.

A kamion építését színező meglepetés-cunami csúcsa az a felismerés volt, hogy a kabin nem csak később használható extra elemek miatt király. Hangosat csattant az állam a konyhapadlón amikor kiderült, hogy hátul a legoembernek akad ágy meg TV. Elöl pedig hely a bögrének, van irányjelző, fellépő és tükör. Körömpiszoknyi hibák persze itt is vannak. Ilyen volt az amúgy felnyitható tető, ami rendszeresen a kezemben maradt.

Tízezer forint sok pénz: ennyiről indult itthon a készlet. Aztán lecsúszott olyan nyolcezerre. Mostanság már kevesebb mint hétezerért meg lehet kapni, és 278 elmért, két legoemberért és a sokszori újrajátszás lehetőségért ez az ár nagyon baráti. A hétezer forint főleg akkor lesz a kanapé párnái közé szorult aprópénz, ha belegondolok, álmaim Halálcsillaga most nagyjából százötvenezer forint. De nem baj, kicsivel kell (újra)kezdeni.

(A videó kéksapkás szerelője, Bob munkatárs ne tévesszen meg senkit! Két legoember jár a készlethez.)
 

A mai nappal történelmi pillanathoz értünk a kisautóbloggal: ez az első karácsonyunk. Mindenféle szempontból a karácsony a legfontosabb időszak egy kisautósnak. Aki árulja, annak természetesen üzleti okokból az, de sokkal fontosabb - már csak azért is, mert számszerű fölényben vannak- azoknak, akik a kisautókat veszik, kapják. Alapvetően ide sorolom magamat is, hiába a bolt, meg a piszkos anyagi érdekek. Minden egyes szállítmány, amikor megérkezik valami újdonság, nekem karácsony. Türelmetlenül bontogatom a kartonokat, és mindent azonal meg kell néznem, tapogatnom.

Aki karácsonykor kap kisautós dolgot ajándékba, annak jó ilyenkor csak igazán, felhőtlen medzsó tologatás, távirányítósautózás, legókocka egymásba préselés az ünnepek legfontosabb tevékenysége. Még a felnőttek is ilyenkor játszanak a legtöbbet -van, aki saját játékaival, van, aki a gyerekekkel együtt kucorodik a fa tövébe.

Az emberbe már kölyök korában mélyen beleégnek a karácsonyi ajándékbontási élmények. Egészen biztos vagyok benne, hogy azok, akiknek a mai napig friss, és élénk emlékei vannak a gyerekkori szentestékről, azok nagyon nagy részben az ajándékaikra, az új játékokra, az adventi koszorú meg a fenyő gyertyafénye melletti díszcsomagolópapír halmok közötti kisautótologatásra, legózásra emlékeznek.

Lazán kapcsolódik a témához, de náluk egy jó ideig, asszem úgy nyolcvanháromig, leginkább édesanyám ragaszkodásának köszönhetően, megmaradtak a fán a csiptetős gyertyatartók, bennük a kis viaszrudakkal. Aztán egy délután, anyukámmal, meg öcsémmel, már talán az újévben, megint szerettük volna a fát teljes pompájában, kivilágítva látni. Ebből az lett, hogy a teljes fát kivilágítottuk, de úgy, hogy arról nem a pompás jelző jut eszembe.

Egy gyertya, vagy csillagszóró úgy lobbantotta lángra a már levelét hullajtó ezüstfenyőt, hogy az bármilyen katasztrófafilmben látványos jelenet lett volna. Az első lángoknálnál rohantunk oltószerért, de mire a fürdőszobából vizet hozhattunk volna, már szinte mindegy volt, az egész fa lobogott, majd két méteres magasságában, persze mellette a függöny is meggyulladt. Apám éppen délutáni csendespihenőjét volt kénytelen a kölkök és kicsi felesége sikoltozására felfüggeszteni. Hogy hogyan oltotta el a fát, nem tudom, én éppen a folyosóra rohantam segítségért kiabálni.

Mire visszaértem, már csak üszkös romok fogadtak, de szerencsére a fán, a föggönyön és a szoba festésén kívül kár másban nem esett. Nem volt jó dolog aznap este a füstszagú szobában aludni, és utána is napokig nyomasztott a dolog. Következő karácsonyra Csehszlovákiából hozott, míves izzósorral díszítettük a fát, már nem kellett édesanyámat győzködni, hogy a gyertya veszélyes dolog egy gyantával teli fenyőfán. Aki a fán ma, vagy később gyertyát, csillagszórót gyújt, legyen nagyon óvatos, egyáltalán nem szép és kellemes élmény egy lángoló karácsonyfát látni a szoba sarkában.

Vissza az ajándékokhoz, kisautókhoz: nem véletlen, hogy az emberek nagy részének a legfontosabb ajándékkapó emlékei a karácsonyhoz fűződnek. Nem is azért, mert annyira sok ajándékot kapnak a gyerekek (bár ez sem elhanyagolható), hanem mert a karácsonyt nagyon ügyesen marketingelték meg őseink. Nem a mostani, konzum részére gondolok, sokkal inkább a régi, még a vallással összefüggő részére. Az ünnep az összes érzékszervünkre hat. Ott van ugye a fenyőfa, a sülő bejgli, piruló pulyka illata, az utóbbiak íze, és fokozott mennyiségben való fogyasztása, a karácsonyi zenék, harangjátékok, a karácsonyi díszkivilágítás látványa, a fa díszeivel való pepecselés, ajándékcsomagolás pedig a tapintásunkat veszi igénybe. Ha valamit ennyire sok irányból erősítenek, az bizony mindentől függetlenül egy intenzív élmény lesz, ami egy vallás esetében is jól jön. Ezekhez jön még hozzá az ajándékozás, ez meg ugye a gazdaságnak tesz jót. A gyerekek semmit nem várnak úgy, mint a karácsonyt, mikor titkos, és kevésbé titkos vágyaik teljesülhetnek.

Minden bizonnyal a fent vázoltak miatt van, hogy a karácsony nekem a mai napig a játékokat jelenti. Az utóbbi években karácsony közeledtével, többször meg is leptem magam vágyaim régi tárgyaival. Így lett ismét távirányítós Wartburgom, villogós Mercedesem, életem első pedálos Moszkvicsa is egy ilyen időszakban került hozzám.

Idén nem volt semmi konkrét vágyam, de a véletlen közbeszólt, és egy akkora dobozzal leptem meg magam karácsonykor, hogy a szemem is könnybe lábadt a meghatottságtól, hogy én, tőlem ekkora nagy ajándékot kapok. Kölökként talán sosem láttam ekkora dobozt a fa alatt (nem az ára, inkább a mérete és eszmei értéke okán). Biztos jó voltam idén. Ha jó leszek jövőre is, valami nagy LEGO techniket kellene találnom...

Természetesen a közlési kényszer már munkálkodik bennem, több felvonásban fogok a friss szerzeményről beszámolni. Zseniális, különleges, villany hajtja, és csak most, hogy kézbe fogtam, értettem meg teljesen a működését. Csak a katalógus, amit a csomagban kaptam, vagy két posztot is megérne.

Szeretnék a kedves olvasóinknak most a Kisautóblog nevében kellemes karácsonyt, boldog ünnepeket kívánni, és remélem, sok nagyra nőtt gyereknek teljesül be valamilyen kisautós álma!

Sipos "streetsta" Zoltán

Eddig azt hittem, hogy mindegy, a szobai autóverseny milyen autókkal megy. A játék, a vetélkedés és a küzdelem a lényeg, nemde?. A szerkesztőségünkben már nagyon komoly darabok is megfordultak a műfajból, sőt, talán túl komolyak is. A gyerekek nem tudják igazán értékelni, milyen gyönyörűen kidolgozott a DTM-versenyautó, vagy épp a rendőrségi 911-es. Oszt úgyis összetörik.

Szerencsére van ebből olyan játék is, amit nem a felnőttek buzériáinak kielégítésére találtak ki. Meg is kaptuk a tesztpéldányt, az 1:43-as léptékű Carrera GO!!!-t. A TC-s akikapjamarja-rendszert kihasználva, rögtön lecsaptam rá. De csakis a Verdák rajzfilm miatt. Elvileg ugyanolyan slot-carok ezek is, de azért valahogy sokkal játékosabb az egész. Villám McQueen és Joe Komposztor csatáját újrajátszani a Szelep Kupáért – van ennél jobb?

A rajzfilmmel elég bensőséges a viszonyom, azt hiszem, többször láttam, mint bármit. Minél többször látom, annál inkább érzem: a Verdák tökéletes. (Azt leszámítva, hogy a Piston Cup magyarul Szelep Kupa lett, noha a serleg is dugattyú-alakú, kedves fordítók.) Minden a helyén van benne, zseniálisak a figurák, elképesztően kigondolt jellemekkel. És kegyetlen jó poénokat helyeztek el benne a szülőknek is, nyilván tudták, hogy nem egyszer kell szegényeknek megnézniük. Köszönjük. 

1931, május 24, Monza, Olaszország

Már tíz hosszú órája tart a verseny. A futam, melyre mindössze 14 autó nevezett, és melyek közül mindössze kilenc vívja még mai ésszel tán fel sem fogható harcát a poros aszfalton. A hirtelen erőre kapó, késő tavaszi nap elől ernyők alá bújnak a nézők tízezrei, a finom úrihölgyek legyezők mögé rejtik arcukat, ahogy porfelhőt kavarva el-elszáguld előttük egy versenyautó. Az ünneplés előtti kirobbanó feszültség a levegőben lóg, az utolsó, gyomorszorító percek ezek minden olasz számára.

Akik neki mertek vágni a gyilkos Olasz Nagydíjnak 1931-ben

Több szempontból is probléma egy gyakorló apának, ha nem sok tízezer forintos, profi távirányítós autót kell tesztelnie a Kisautó blog számára a tágas irodában, hanem a gyerekének kell hazavinnie a bő tízezer forintos RC-játékot, mert úgy lesz hiteles a teszt. Egy olyan autót ráadásul, ami elég nagy és gyors ahhoz, hogy inkább a kertben, néptelen parkolóban használják, nem a lakásban.

Nagy kerekek, jó bütykösek

Nem tudtam nyugodtan aludni. Órákig forgolódtam elalvás előtt, verejtékben úszva riadtam fel álmomból, majd reggel, amikor szétcsúszva mentem a munkába, újra és újra bevillant a kép. Nem voltam eléggé férfi, hogy bevalljam, múltkor csúnyán kikaptam barátnőmtől a versenypályán, egyre csak kergettem, egyre nagyobb lemaradással, majd inkább túlnyomtam, szálljon el az ótvar Red Bull, még mindig jobb, mint két kör hátránnyal befutni a célba.

Nehezen fogadom el a vereséget. Nem kifogást akartam keresni a bénázásomra, hanem furcsa volt, hogy akárhogy igyekszem, tízből egyszer sem tudom megelőzni. Mit megelőzni, még ha a rajt után egyből az első körben sávot váltottam és megpróbáltam követni, akkor is csak a lemaradás és a szalagkorlát közül választhattam. Akárhogy virtuózkodtam a nyomókával, lehetetlen volt tartani a Ferrari tempóját. Ez már nem lehetett egyszerű ügyetlenség.

Nekem nem ment olyan egyszerűen mint Csikósnak, maga az autó is bonyolultabb, és rutinom sincs annyi, mint neki. A lényeg, hogy puszta kézzel, nulla műszaki érzékkel és előképzettséggel, valamint az alkatrészeket a födre lökdöső gyerekkel is bátran belevághat, nekem is sikerült.

Kattogtassa a galériát, ott lépésenként megörökítettem, pontosan mi történt.

Mint azt már korábban említettem, kaptam egy mintadarabot a gyártótól az 1/10-es méretarányú Lada VFTS karosszériából. Izgatott voltam, milyen is lesz kézben tartani egy teljesen egyedi, kisszériás, manufakturális módszerekkel készülő, még a tökéletesítés fázisában levő kasztnit.

Ha kicsiben is, a hét végén bárki kipróbálhatja, megbirkózik-e F1-es pályánk komplikált vonalvezetésével. Az 1:32-es méretarányú slot-car pályán már le is zajlott az első verseny - a győztesek komoly nyereményekkel távozhattak.

Korábban mi is kipróbálhattuk a Carrera nagyobbik versenypályáját, jót is szórakoztunk vele, de nekünk sem nyílt alkalmunk ekkora és ilyen technikás pályát összerakni. A forgalmazó azonban igyekszik bemutatni a játék lehetőségeit: az Allée bevásárlóközpont földszintjén találtak elegendő helyet, hogy felépítsék a Hungaroring vonalvezetését követő óriás-pályát, egy kisebb szobányi alapterületű asztalon. Nem valószínű, hogy ezt sokan tudnák utánozni otthon, de az egész felhajtásnak attól lesz értelme, hogy bárki, aki arra jár, kipróbálhatja. Ráadásul itt a hobbi nyűgjeit is leveszik az ember válláról arra a néhány percre, amíg az irányítót markolja: három formaruhás kislány rakosgatja vissza a pályára a kisodródó autókat, ha nehezen elérhető helyre kerülnek, egy fura, hosszú, csipeszben végződő célszerszámmal.

A miniatűr versenypálya átadásához különleges versenyzőket hívtak a szervezők: egy gyermekotthon lakóit, akik több futamban dönthették el, ki a legjobb közülük. A tét nélkülinek induló meccs legjobbjait komoly meglepetés várta: az első három helyezett egy-egy slot-car pályával térhetett haza, aminek nyilván a közösség is hasznát veszi majd, hisz ez a játék igazán társaságban szórakoztató.

Kaptunk egy rakás dobozt tesztelésre a Bburago-importőrtől, volt, aki a könnyebbik végén fogta meg az öntőformát, és a papír feltépése után máris kész autóval berreghetett, én látatlanban a Mercedes SSK-t választottam. Aztán rájöttem, hogy az 1/24-es, tehát elég nagy modell IKEA-stílusban, lapos kartonban érkezik. Metal Kit, azaz Fémépítő készlet fordítom a régi beidegződések miatt, de az, ugye a Merkur játék volt gyerekkoromban,  teljesen más műfaj. Ez igazából egy rendes, Bburago-modell, csak a beszállítóktól érkező nyavalyákat nem az összeszerelő gépbe szórják, hanem egy üres dobozba, amit eladnak. Az emberi munkának, úgy látszik, negatív az értéke, hiszen így is 3500 forint egy ilyen szett.

Egy tisztább fejű délelőttön leültem az egyik üres irodába, hű asztali lámpámmal, svejcibicsakommal és Ricoh GX100 típusú, közelfényképezésre alkalamas digigépemmel, valamint egy Ofotért típusú állvánnyal. Más - akkor még - nem volt nálam. Az arasznyi hosszú, fóliázott készlet előttem hevert, műtéti áldozatként, szinte hallottam, ahogy félelmükben vinnyognak a pici alkatrészek odabent.

Eredetileg ez a poszt pénteken, legkésőbb szombaton jelent volna meg. De sajnos a Magyar posta kissé keresztül húzta a számításainkat.

Az alapötlet szerint mi is becsatlakozunk a Totalcar megkerülhetetlen, kihagyhatatlan Zsiguli/Lada hetébe, méghozzá Ladás modellekkel. Kézenfekvő, hogy szedjük össze a Lada témát feldolgozó modellautókat, de ennél nekem sokkal jobb ötletem volt. Balu, az Alfás, aki lelkes olvasónk és kommentelőnk, egyik korábban linkelt vidaójában a saját 1/10-es VFTS RC autóját terelgette. Hoppáhoppá, valaki gyártja már, lehet kapni? Felkerestem a gyártót, vázoltam, mit is szeretnék, ő pedig megígérte, hogy küld egy mintadarabot -természetesen azonnal rendeltem is párat, hogy a saját kuncsaftjaimnak is tudjak adni, ha valaki Lada érzésre vágyna. A kezdetek óta keresnek nálunk VFTS kasztnit 1/10-es RC autókhoz. Most végre lesz.

Dörzsöltem a kezem, amikor megérkezett az új, kis méretarányos digitális Carrera a szerkesztőségbe. Nagyon bírtam a termetes 1:32-eseket, de nekem valahogy beégett az agyamba, hogy a slotcar az a pici, nyüstölhető, zizegő kis vacak. A nagy autók pedig gyönyörűek voltak, az alufelni mintázatáig kidolgozottak, viszont sérülékenyek. Egy délután intenzív versenyzés után már megvoltak a harci sérülések: egy leesett lökhárító, egy összekarcolt tető nem a világ, de néha tényleg sajnáltam a vitrinbe való gépeket kegyetlenül gyilkolni a pályán.

Majd az 1:43-asok. Kicsik, gyorsak, olcsók. És a kis súlyuk miatt kevésbé sérülékenyek. Az én régi, ócska, tajvani pályámon sose törtek az autók. Persze, amikor elszálltak és tetőn csúszva a szoba hátsó sarkában landoltak, a szekrény alatt, kopott azért a festék meg a matrica, de komoly töréskár sosem volt. El kellett kunyerálnom ezt a kis digitális készletet, mert a sávváltás jó mókának tűnt. A loopot meg mindig irigykedve néztem a Carrerák dobozán. Kellett. Hazavittem.

Legutóbb ott hagytuk abba a Willys jeep építésünket, hogy volt egy motorunk, váltóval, rajta a létraalvázon. Itt az idő, hogy megtegyük a szükséges lépéseket, hogy az alváz gurítható legyen. Persze nem lehet majd gurítani, egy ilyen makettnek nem igazán fontos jellemzője, hogy forgatni lehet a kerekeit. Oké, van elég sok makett, aminél ezt is megoldották, de lássuk be, egy ekkora, filigrán autócskát nem fogunk a padlón fetrengve, berregve-köpködve tologatni, a gyerek meg a közelébe sem mehet, rá sem nézhet.

Miközben a futómű alkatrészeit vagdossa le az ember az öntőkeretről, hibátlanul körvonalazódik, miből is áll egy klasszikus, kőbalta egyszerűségű futómű: laprugó-kötegek, amik a merev tengelyeket az alvázhoz kapcsolják, lengéscsillapítók (érdekes, hogy ennél a kocsinál már igazi teleszkópos lengéscsillapítót használtak, pedig még az ötvenes években is számos autóban alkalmaztak karos lengéscsillapítót). A laprugó-kötegeknél a figyelmesebbek megtalálhatják a cúgpántokat (ezek a kengyelek szorítják a rugólapokat a tengelyekhez), és azt is lehet látni, a laprugók melyik vége volt fixen a vázhoz kötve, és melyik csatlakozott egy elmozdulásra képes szemmel az alvázhoz –hiszen a berugózó laprugók „kinyúlnak”, ha mindkét végük az alvázhoz lenne csavarozva, nem igen tudnának rugóként működni.

Egy rácsos vasajtón és hosszú lépcsősoron át jutottunk le - nem kérdés, hogy sötét üzelmek folynak odalent. Órákkal később kiszáradt szemekkel, de új élményekkel telve küzdöttük fel magunkat ismét a felszínre. Hogy mi történt odalent? A videóból kiderül.

Nemrég Nyegleo barátom egy rádiótávirányítású Tamiya kamionról írt. Talán senki nem lepődött meg rajta, hogy már a poszt címében a klasszikus kamionos filmre, a Konvojra utalt.

Pár hónappal ezelőtt azzal fejeztük be aktuális Carrera Digital-beszámolónkat, hogy lesz még róla szó. Igaz, azóta sok Barátok közt eltelt, de ami késik, nem múlik, mi nem lazsáltunk: becsületesen játszottunk ezerrel.

Balázs boldog, megjöttek az új verdák!

Elégedettek voltunk a Forma-1-es autókkal, de jó-jó, rövid időn belül eljutottunk oda, hogy csak unalmas ez a Forma-1, könnyen törnek a nagyon érzékeny autók, a legapróbb vállaskodás, kanyarban betartás vagy sávváltáskori kiszorítósdi is általában látványos destrukcióhoz vezet. A folyamatos kiesés pedig rontja a játékélményt, főleg úgy, hogy akár négyen is játszhatnánk, ha lenne annyi autónk.

Karácsonyig, hétvégente bárki rámarkolhat a távirányítóra, és kipróbálhatja, képes-e fél percnél tovább az úton tartani a villámgyors kisautókat. És persze, hogy akar-e ilyet a fa alá, vagy sem.