Több szempontból is probléma egy gyakorló apának, ha nem sok tízezer forintos, profi távirányítós autót kell tesztelnie a Kisautó blog számára a tágas irodában, hanem a gyerekének kell hazavinnie a bő tízezer forintos RC-játékot, mert úgy lesz hiteles a teszt. Egy olyan autót ráadásul, ami elég nagy és gyors ahhoz, hogy inkább a kertben, néptelen parkolóban használják, nem a lakásban.
Egyfelől, ugye, haza kell vinnie a tesztautót, márpedig a gyerek lélekben még messze van a rutinos autótesztelőtől, már ha azt nézzük, mennyire fogadja el, hogy a tesztjármű csak ideiglenesen lehet az övé. Nálunk speciel a különféle, a házba bekerült autók már akkor is hajlamosak erősen enyémődni, ha mondjuk, a szomszéd kölök áthozza őket egy fél órára. A kicsi Norbi tenyerénél kevés ragadósabb felület létezik a Földön - ami ahhoz ér, és akár csak távolról is játéknak mondható, örökre odatapad, mint valami szuper-Ferrobondhoz, és soha többet le nem téphető onnan. Éppen ezért Norbival még azelőtt tisztáztam, hogy nem lesz autózás, hogy a Carrara tesztkocsit hazavittem volna. Túl gyors, túl nagy, ráadásul nálunk túl sok az elüthető nyúl a nappaliban, nem megy, értsd meg, még csak ötéves vagy. Csak remélni mertem, hogy megérti.
A célszemély tehát Bálint lett. Bálint már nyolcéves, ráadásul önzetlen, a tárgyakhoz kevéssé ragaszkodó fiúgyermek. Egyéves kora óta felnőttként lehet vele beszélni, elfogad logikus érveket, és ha kell, háttérbe állítja a vágyait. Három esetet leszámítva:
- ha számítógépes játékról van szó
- ha vezetni lehet valamit (kisautót, kismotort, rollert, biciklit)
- ha távirányítós autóról van szó.
Ilyen esetekben hajlamos teljesen megvadulni, ekkor egy másik Bálint kerül elő a vékony gumiálarc alól. Most épp az RC-meghülyülős üzemmód fenyegetett, ezért előre megbeszéltem vele, hogy hozok haza egy ilyen autót, kipróbálja, aztán VISSZAVISZEM. Megértette, bólogatott, kicsit már előre összeszorult a szíve, de összeszorította a száját, s férfiként tűrte a csapást.
Elővettem otthon a Carrera RC-t. Jelöletlen, fehér doboz, semmi nem árulja el, mi van odabent, a belső védőcsomagolás nem más, mint egy nagy lapnyi, nagydudoros, pukkangatós nejlon. Ez még csak az előszéria, a végleges doboz korrekt, átlátszó ablakos lesz. Van még a dobozban egy távirányító (ez kilenc voltos elemmel mén), meg egy töltő az autó saját akksijához.
Vezethetem, vezethetem? – ugrált körülöttem Bálint. Csitítottam. Tölteni kell, üres az akksi – közöltem vele.
Kicsavartam a fedelet az autó alján; döbbenet, milyen pici az akkucsomag, nem egészen két ceruzaelemnyi méretű. Na de ez nem holmi őskorszaki nikkel fémhidrid, itt Opel Ampera-technológia van, hiszen a hét és fél voltos kis csomag lítium-ionos. Töltődött pár órát (hosszabbra készültem, csak véletlenül vettem észre, hogy zöldre váltott a töltőn a LED), kerestem kilencvoltost a hűtőben, mindent összeraktam.
Még az akkutartóban, levett fedél mellett kell váltani a frekvenciát (hogy több RC-eszköz használatakor se zavarják egymást az adók), s ugyanazt a betűt kell beállítani a távvezérlő bekapcsolóján is. Maga a táv formára modern, működését tekintve erősen, khm, múltidéző – itt nincs kerék a kormányzáshoz, ezen hagyományos pálcikákkal irányít, gyorsít-lassít a pilóta. A jobb kéz mutatóujjánál van még egy gomb, a Turbo – ezt megnyomva extra nekilódulásra sarkallható a Shadow Wolf (árnyékfarkas – ez volt a nekünk átadott tesztautó típusa). Sajnos a felelőtlen száguldozást éktelen étvággyal bosszulja meg az autó. Mint egy igazi turbós gép. Vagy akár a Hódgép Pulija, hogy ne szakadjunk olyan messze kicsiny hazánktól, és az elektromos járművektől.
A főkapcsolónak három állása van: KI-LASSÚ-GYORS. Kint mínusz tíz van, ezért inkább a lakásbarát üzemmódot választom. Ma nem megyünk ki. Bálint kezébe nyomom a távirányítót, nem kell magyaráznom semmit, a negyedik RC-autóján van túl, másfél éve saját, összkerekes, három diffis, hidraulikus lengéscsillapítós, külön szervós, cserélhető sebességszabályzós, Lexan-karosszériás gépe van, és amikor épp jó benne az akksi, vad offroadozásokat nyom le vele a kertben. Ja, és minihelikoptert is tűrhetően vezet, neki is van, nekem is van, olykor nagy csatákat vívunk a légtérben.
Megegyezünk: négy ütközés után leteszi. Játszik öt percet, óvatosan, de az autó túl nagy, a sebességszabályzása erősen ON/OFF jellegű, a kormányzás is meglehetősen durva, emiatt a hely szűk neki a bútorok között. Négy kopp, ezzel vége is.
Most akkor költözzünk el?
Bálint, hétvégén kivisszük az autót az utcára, ha pedig valamiért nem tudjuk, akkor széttolom neked a bútorokat, csinálunk egy egyszerű akadálypályát, most viszont tegyük el, jó? - vigasztalom. Bálint sóhajt, ő is belátja, ennek a gépnek sok hely kell. Felteszem töltődni. Látják, ez a lítium-ion akksi másik előnye, hogy nem kell mindig megvárni, a teljes lemerést, hiszen nincs (vagy sokkal szerényebb) a memóriaeffektusa, mint a nikkel-fémhidridnek.
Szombat reggel már húsz perce fenn van, amikor én még csak ébredezek. Apa, apa, akkor most játszhatok? – csupa lelkesedés. Fiam, ma suli van, tudod, hétfő helyett, tehát még nem kezdődött el a hétvége… - hűtöm le, mert tényleg így van. Délután buliba megy, akkor se lehet, este családilag látogatjuk meg Zoli barátomékat. Hát akkor vasárnap délelőtt.
Így is lesz. Három perc alatt szétpakolom a bútorokat, vesszük elő a verdát. Már ő kapcsolja be, én közben stratégiailag elhelyezem a két rattan zsámolyt. Kell a pálya, üres szobában dögunalom a távirányítós.
Nekiindul, de látszik, hogy azért ettől a botos fajta távvezérlőről alaposan elszokott. Darabosan vezet, no meg a kocsi fordulóköre sem valami kicsi, nem adja ki, nem adja ki, a drifthez kevés az erős, túl jó a gumi, pedig ez is hátsókerék-hajtásos. Mondom én, itt az ideje, hogy elköltözzünk. Sajnos a rugózásról sem kapunk képet, hiszen az IKEA-rongyszőnyeg nem teszi próbára a futóművet, de mondjuk úgy – ez az egyszerűbb fajta szerkezet, lengéscsillapító nincs, elöl kettős keresztlengőkarok, de a kocsi teljes hátulja a motorral együtt egy tömbként rugózik. Vad terepen tehát biztosan elpattog.
Kipróbáljuk két gyorsításnyira a FAST üzemmódot is, de ehhez már tényleg szűk a nappali, csupa koppanás az eredmény haladás helyett, no meg egy rettegő nyúl a kanapé alatt. Kint, az utcán viszont bokáig ér a sós latyak, nem vihetjük ki a gépet. Szobai üzemre tehát jobban megfelel a SLOW üzemmód, ha pedig valaki némi sziporkára vágyik az egyenesekben, hát tenyereljen a Turbo gombra, meglepetésnek az is épp elég dinamikus lesz, hogy ledöntse a mit sem sejtő Dömét a lábáról.
Gyorsan előkapom a digigépet, készüljön videós mementó az autózásról, hiszen ilyen nagy távirányítós kocsi úgysem tapodta még a nappali padlóját. Bálint közben kicsit belezavarodik az Y-fordulókba, és micsoda égő, épp a kamera előtt történik mindez. Felveszem, hiszen ez is eksn. Gyakorolni kéne még.
Közben magyarázni kezdem neki, miért is jó a lítium-ion akksi, nevezetesen, hogy kicsisége ellenére igen tartós áramforrás. Ekkor, mintha a Shadow Wolfnak füle lenne, elkezd lassulni. Ennyi volt, lemerült, kábé hét-nyolc perc volt az egész, lehet tölteni. Délután viszont más program vár ránk, csak addigra lesz tele az akksi, mára ennyi volt a tudomány és technika újdonságaiból fiam.
Magyarországon még bevezetés alatt áll a Carrera RC-sorozat, ezért kikerestem a külföldi honlapon, vajon mi is ez, mennyibe is kerülhet. Egy ausztrál oldalon találtam kapaszkodót: 69,85 ottani dollár, az annyi, mint nem egészen 15 ezer forint. Ha itthon húszért adják majd, az húzós lesz, hiszen ez az RC azért nincs azon a szinten minőségben és szofisztikációban, mint amit a Carrera versenypályák után várnánk. De tizenötezerért korrekt ajánlat lenne – hát csak nem mennek efölé…
A cikk megjelenése előtti percekben jött a hír: a Carrera RC-autó ára az importőr listáján 12 ezer forint. 1:16-os méretarány, lítium-ion akksi, turbógomb, két sebesség - na, ennyiért abszolút ajándék. Pláne, hogy a Corában megtaláltam ugyanezt az autót bő négyezer forinttal drágábban. Ott a kicsike, az 1:20-as kerül annyiba, mint az importőri csatornákon át a nagy.