Kaptunk egy rakás dobozt tesztelésre a Bburago-importőrtől, volt, aki a könnyebbik végén fogta meg az öntőformát, és a papír feltépése után máris kész autóval berreghetett, én látatlanban a Mercedes SSK-t választottam. Aztán rájöttem, hogy az 1/24-es, tehát elég nagy modell IKEA-stílusban, lapos kartonban érkezik. Metal Kit, azaz Fémépítő készlet fordítom a régi beidegződések miatt, de az, ugye a Merkur játék volt gyerekkoromban, teljesen más műfaj. Ez igazából egy rendes, Bburago-modell, csak a beszállítóktól érkező nyavalyákat nem az összeszerelő gépbe szórják, hanem egy üres dobozba, amit eladnak. Az emberi munkának, úgy látszik, negatív az értéke, hiszen így is 3500 forint egy ilyen szett.
Egy tisztább fejű délelőttön leültem az egyik üres irodába, hű asztali lámpámmal, svejcibicsakommal és Ricoh GX100 típusú, közelfényképezésre alkalamas digigépemmel, valamint egy Ofotért típusú állvánnyal. Más - akkor még - nem volt nálam. Az arasznyi hosszú, fóliázott készlet előttem hevert, műtéti áldozatként, szinte hallottam, ahogy félelmükben vinnyognak a pici alkatrészek odabent.
1928-as SSK, hét, de legalább is öt nyelven beszél - sajnos épp magyarul nem. Aki nem beszél idegen nyelvet, az itt vak a féleszűek között. Nyolc éven túliaknak ajánlott, tehát öt és félszer túl vagyok kvalifikálva a feladathoz, önbizalmam határtalan.
Szép lesz, ha kész lesz, volt szerencsém gyerekkoromban pár összeragasztós maketthez - a nagy, szétkent ragasztófoltokra, elszakadt matricákra, letört finom díszítésekre még élesen emlékszem. De ez azt írja, nem kell hozzá ragasztó. Akkor jó.
A hátulján szép kollekció, ha ezzel megbirkózom, folytathatom készségeim csiszolását másik negyvennyolc modellen. Jippi-jippi-hurrá!
Bicsakom csattant, fóliába mélyedt, már éreztem is a finom újjáték-szagot.
Sokat ígérő "Italian design" felirat, rosszat sejtető "Not in scale", de az csak a képre vonatkozik.
A hátlap alján megtalálom a médincsájnát, kár is ráírni, hagyományőrző fajátékokon készül-e bármilyen más játék nemkínai országban? Az órámra nézek, negyed egy múlt három perccel. Vajon mikorra leszek készen? Mindegy, nem verseny ez, aki kapkod, tönkretesz, letör.
Kipakolom a tasakokat, minden műanyag, csak a kaszni fém. Azt jól be is csomagolták, védőrongyban van, aztán még külön nejlonban. És nini, jár hozzá egy talp is.
Előveszem a karosszériát, az az érdekes, az a hideg, a nehéz. Kicsit azért már összeszerelték nekem a jó kanaiak, a nyitható motorház-fedelek rajta vannak.
Mohón felvágom a nejlonokat, minden csoportot együtt hagyok, az apró csetreszeket a fekete talpra teszem, úgy meglátom majd őket a szerelés hevében is.
Ezeket a kis biszbaszokat például nem lenne jó elveszteni. Hátsó lámpák, első helyzetjelzők, és minden emblémaletörős kiskamasz álma: a Merci-csillag.
A világos fa íróasztalon ezek végképp láthatatlanok lennének, mert ezek átlátszó elemek, fényszóróüvegek, a szélvédő.
Itt egy másik csoport, motorblokk, rajta fél váltó, kardán, fél differenciálmű. Kerekek. Hengerfej. Maszk, komplett utastér.
Ha jól sejtem, itt láthatók a trepnik, ütközők, első futómű, meg két hosszú izé, majd csak megtudom, mik azok.
Kipufogó (jellegzetes SSK-fajta, három leömlős), kormány a saját rúdján, fényszóróhíd, izék.
Távolabb az alváz, emitt a sárhányók.
És amit nagyon nem szeretek: kivágós, áztatós matricák. Ha jól sikerülnek, szépek, de könnyű összegyűrni, eltépni őket. Utoljára, még olyan tizenegy évesen mindig elrontottam egyet-kettőt. Szerencsére az állványra való matrica hagyományos, öntapadós.
Na, lássuk az ikeás leírást. Ó jaj, ez elég szűkszavú. Nincsenek fázisok lefotózva, lerajzolva egymás után. A szóbeli utasításokat pedig pont keresztben nyomtatták az ábrához képest. Vagy olvasok, vagy nézek, dönthetek. Vagy gordiuszi csomót vágok át.
Korszakalkotó ötletem támad - bicsakommal félbevágom a leírást. Így már mindent használni tudok egyszerre.
Így már el tudom olvasni a másik oldalt is, hoppá, találok egy kis SSK-történetet. A típust 1927 és 1931 között készítették direkt versenyzésre. SS (szupersport), SSK (szupersport, rövid) és SSKL (szupersport, rövid, könnyű) kivitelek léteztek, ez a modell itten egy 1928-as SSK. Hathengeres, 7,1 literes OHC-motor, két Pallas karburátor, 225 lóerő, többlemezes kuplung, 251-es végsebesség. Első versenyén nyert Gabelbachban. Én meg az elefántujjaimmal itt mindjárt darabokra tördelem ezt az ősi kincset .
Lazán veszem az első akadályt, hűtőmaszk, az azt rögzítő csillag, szélvédő, benzinbetöltő, pótkerék egy perc alatt felmegy mind.
Szemből már van egy kiállása...
Rövid, bajonettes tengelycsonk tartja a pótkereket. Itt gondolkozok el először azon - vajon egy nyolcéves gyerek hogyan tudná összerakni ezt az autót. A kerék ugyanis nagy erőre pattan csak rá a tengelyre. Ami meg filigrán, el lehet törni, és mint tudjuk, ha egy gyerek erőlködik, pontatlanná válnak a mozdulatai, tehát el is töri. Ha mégsem, a rápattanás után hirtelen kiugró tengelyvég alaposan megszúrja az ujját. Mint az enyémet.
Nem biztos, hogy mindenkinek egyértelmű, hogyan akad össze a szélvédő a keretével. Először fent, középen kell beakasztani a kereten levő kicsi fogasba az üveget, aztán figyelni kell, hogy a megfelelő rétegrendben legyenek a fülek, amikor bepattannak a karosszériába.
Ennyire ugrik be az egész.
Közben olvasóhiéna érkezik, ajándékért. Ha nem mondtam, most mondom: abban a szobában alakítottam ki parányi szervizemet, ahol a karácsonyi hiéna fogából kitépett cuccokat őrizzük. Tegnap óta folyamatosan érkeznek az olvasók, Angéla néha tízpercenként térdig jár a nyereményekben, az olvasók meg zihának az izgalomtól. Hogy ne zavarjam meg őket, kislisszolok a szobából, hozok inkább ollót, vizet, rongyot, ezekre szükség lesz mindjárt.
Hát, ezért kellett az olló, a víz. Sikerült, körbevágtam, egészen tűrhetően, felkentem, beigazítottam, el se szakadt. A nemesfa-erezet mindent visz. És máris kettőhatvannal megyek, többel, mint amennyit valaha tudott ez a budi. Persze, hiszen lefelé tartom, a lejtő besegít. Juhééé.
Alegység-szerelés következik, a fényszóróüvegeket pattintom a helyükre. teszem hozzá, ez sem nyolcéves gyerekerőnek való feladat. Beigazítom vízszintesre a mintázatot, ha jól emlékszem, az SSK-on úgy volt.
Próbálom a fényszóróhidat a helyére ugrasztani, de görbül, görbül, ám nem pattan. Erő helyett ész kell ide, ezért jöttünk le a fáról, s van folyó víz a lakásainkban: előveszem a bugylibicska csavarhúzóját (fontos, hogy tompa legyen, máskülönben sérül a krómozás), és azzal, helyi erőt kifejtve ugrasztom be.
Sikerül, nem töröm el. Már látom, ahogy hasítom a sötétet.
Hátul is bepattintom a lámpákat, gyerekjáték.
Jön a kedvencem, a motorszerelés. Sajnos itt nem csillogtathatom CroVa-készleteken szerzett virtuozitásomat, mert csak a hengerfejet kell rácsusszantani a motorra, oldalt meg a vele lehajthatóan egybeöntött karbikat odapattintani. Elméletben a ventilátort is csak le kéne hajtani, ráhúzni a tengelyre, de szúrja a szememet, hogy még elméletben sem tudna elforogni, mert az 9öntés miatt a fölső lapát egyben van a hengerfejjel. Ezért a kis pengével levágom a hengerfejről a lapátot, eldolgozom a maradék sorjákat. Így, ni, mindjárt szebb, most már akár hűtni is tudna.
Itt világosodok meg, mi az a két, kicsi pánt. Ezek a motorházfedél-rögzítő bőrszíjak. Az alvázra kell őket erősíteni, majd ha egyben lesz az autó, össze is lehet csatolni a kettőt.
Hűha, nem szabad bambulnom, eltelt egy fél óra, és még sehol sem vagyok. Hogy tempót diktáljak, összerakom a négy kereket. Nincs felirat a gumikon, nem is forgásirányosak, ezért mindegy, merre mennek fel.
A hátsó tengelycsonkokat ráöntötték a vázra, de borzasztóan erőltetni kell a kerekeket, hogy beugorjanak. Nem csodálkoznék, ha sok ilyen Bburago-modellnek az lenne a veszte, hogy itt eltörik. És megint rohadtul megszúrja az ujjbegyemet, mi van, talán ehhez is gyűszű kellene? Nem vagyok én csipkerózsika, vagy melyik is. Rozsdika, ha már...
Jöhet a trepni, de valami baj van - ha beteszem a helyére, fekszik a váltókar, a kézifék. Óhó, el kell fordítani őket kilencven fokot, nem kell aggódni, puha a műanyag, nem törik.
És jó kis bapattintósa van ennek is, úgy marad, függőlegesen. Jól rányomkodom a burkolatokat, minden kattan, szépen befekszik.
Érzékeny feladat következik - első futómű. Próbálom fentről a helyére tenni, de beakad a vázon levő kis nyúlványba. Alulról kell, mutatja a kis nyíl a rajzon, ami pont olyan, mint a Balti-tengeri kompok útvonala a térképen. Bal oldalon sima ügy, elfér a kormányösszekötő is, de a jobb oldali függőcsapszegre rá kell feszíteni az egész miskulanciát. Mnden nyeklik, feszül, görbül, rossz nézni. Azért jó műanyagból van egy ilyen Bburago - ha egyben van, egész masszív, ilyenkor viszont meglepően képlékeny. Összeáll, nekem meg a torkomban dobog a szívem. Nyolcéves gyereknek, ezt? Persze a kicsiknek az a jó, hogy ilyenkor sokkal kisebb eséllyel kapnak infarktust meg agyvérzést.
Beakasztom az impozáns motortömböt is, ehhez rendesen szét kell feszíteni az alváz hossztartóit. Próbáld csak ezt egy valódival...
A sok feszegetéstől szétugrott a kormánymű, ajvé-ajvé, visszapattintom. Ilyen rendetlenséget nem tűrhetek, du gottverdammte Arbeiter...
Első kerekek felszerelése. Elegem van az akupunktúrából, amúgy is - egyelőre ez a legsérülékenyebb része az autónak, nem szúrhatom el. Törhet a csapszeg, a tengelycsonk, a kormányösszekötő leszakadhat. Brutális, irányított erőre van szükség, ujjszurkálódás nélkül. Állványra teszem a Ricoh-t, időzítővel exponálok, mert innentől már két hüvelykujjal dolgozom a darabon. Így tudom elég stabilan befogni, a gonosz kis tengelycsonkvég pedig így nem döf belém. Sikerül az egyik, csepeg a verejték, sikerül a másik is, hős vagyok, fanfár, vuvuzela, dudaszó.
Közben felpattintottam az ütközőket is, a nagy alegységek már szépen kezdenek összeállni. Tiszta autógyár lett az íróasztal.
Hoppá, hibát követtem el, nem néztem elég figyelmesen az utasítást. Az utasteret csak egy lépéssel később tehettem volna be. Msot lehet bontani.
Ki a cockpittal, fussunk neki még egyszer.
Először a sárhányós segédváz jön a lámpákkal. Körben ez is betpattan a helyére, egyre fullosabb a gép.
Mos lehet megküzdeni még egyszer a belső térrel. A kormánytengelyen van egy kis gallér, hamar rájövök, hogy annak belül kell lennie. De ha bent van, a kormánytengely túl hosszú, nem tud bebukni az üléstől. Ha kint hagyom, akkor meg nem fér át a gallér a cockpit első részén levő sliccelésen. Görbítem, tekerem, gyilkolászom, harcolok vele, mint egy glóriát viselő anakondával, makett élet-halál harc ez, borzalmas dolgokat művelek vele, de bírja. Megtalálja a helyét, nem törik el, csodával határos módon a felmatricázott műszerfal nemes fája is megússza. Kormány a helyén, hogy száradj el.
Hozom a karosszériát, már a végszereldében járunk. Hátul majdnem becsípem a rendszámtartót, de megússza. Két csavar fogja a bódét a vázhoz, de bicskával kicsit nehéz meghúzni az elsőt, mert a svájcin a kis csavarhúzó egyben van a konzervnyitóval, ha úgy tekerem, annak a pengéjével reszelem a kormányösszekötőt. Negyedenként hajtom be, végül nem sérül semmi, újabb sikerélmény.
Majdnem háromnegyed órája szerelek, ráadásul munkaidőben, totalcaros fizetésért. Mondom én, az autós újságíró az élet császára. Mondjuk, szokatlan a munka, nem ezt képzeltem, amikor a szakmát kezdtem, de el lennék vele hetekig, tőlem jöhet még. Most a kipufogórendszert kell felberhelni. Itt az első hiba a szettben: az utolsó könyök pöcke hiányzik. A rajzon mutatja, hogy van, nekem nincs sehol, nem tört le, egyszerűen nincs. Kicsit zavarja a szememet a hézag, de majd rácsukom a fedelet. A kompresszortól vonyításáról meg úgysem hallom majd, ha cicceg a leömlő...
A másik oldal sokkal profibb, félrehúzom a bőr... khm,... műanyag szíjat, hogy ne legyen útban. Hiába műanyag, teljesen fémnek néz ki a blokk, a két Pallas-karbi.
Lényegében kész az autó, már csak finom munkák vannak hátra. Például a matricázás. Legjobb lenne így hagyni, nem?...
Oké, tudom, nem futamodhatok meg, gyáván. Majdnem egy órája szerelek, már mennék. Nehéz ez az autógyári meló... De oké, elő az ollót, vagdalok. Egy hosszú matrica megy a motorházfedélre, egy rövid, ami vonalban van vele, épp mögé, kétoldalt a sárga-piros-fekete csíkok a rajtszámmal, a Benz-SSK-feliratok, no meg a rendszámok. Próbálok a lehető legfegyelmezettebben dolgozni, arra gondolok, mit szólt volna egy hibáért a főnököm 1928 januárjában Untertürkheimben... Összeszorul a gyomrom, nyelek egy kis gyomorsavat, megkettőzom a figyelmemet. Húsz percen át csak nyesek, igazítok, áztatok, csusszantok, újrapozicionálok, törlök, simítok, verejtékezek. Kész van.
Igazából kellett neki az a matrica, így sokkal vagányabb.
Nekem kicsit vastagok a kerekek, túl radiálos profilúak a gumik, vaskosak és rikák a küllők, de maga az autó csodaszép. Semmi nem tört el, nem szakadt el, nettó sikerélmény.
Kicsit érzem, milyen lehet modellezni - persze komoly cuccokkal, ragasztóval, airbrush-sal, satöbbi. Így érzi magát a gyerek, amikor dodzsemezhet a Vidámparkban, kicsit autót is vezet, kicsit nem is.
Szinte kedvem lenne bepattani a kormány mögé, bedörrenteni a motort, együtt sivítani a kompresszorral, ahogy felverjük a schwarzwaldi erdő csendjét.
Ezért jó a Bburago készlet. Mert a gyerek - ha megbirkózik a kerekek felpattintásával - egy csomót dolgozik, ő készíti el, tanul, ügyesedik. És amikor készen van vele, felcsavarozhatja a biztos talapzatra, hogy össze ne törjön a műve.
Aztán ha akarja, leveszi az alapról, és egy jó üldözőset játszik vele. Mert ezzel lehet, ez kisautó is, nem úgy, mint a törékeny, műanyag dísz-izék.
