Mint azt már korábban említettem, kaptam egy mintadarabot a gyártótól az 1/10-es méretarányú Lada VFTS karosszériából. Izgatott voltam, milyen is lesz kézben tartani egy teljesen egyedi, kisszériás, manufakturális módszerekkel készülő, még a tökéletesítés fázisában levő kasztnit.
Egyet most az elején le kell szögeznem: a festetlen karosszériát még a gyakorlott modellezők is csak nagy odafigyeléssel tudják igazán szépen elkészíteni. Kell tapasztalat a bódé precíz körbevágásához, a maszkoláshoz, festéshez, kasztnitartó furatok elhelyezéséhez. Aki még sosem csinált ilyesmit, ne a Ladán kezdje el gyakorolni, mert ez jóval bonyolultabb, mint mondjuk egy teljes matricázással és kész maszkolófóliákkal érkező karosszéria elkészítése, amilyeneket a nagyobb gyártók kínálnak. Ez bizony modellezés a javából, de éppen ez a szép benne. Van, akinek mindegy, milyen kasztni takarja az alvázat, a lényeg, hogy jól menjen és megvédje az érzékeny mechanikát. Aztán van, aki más kasztnival meg sem veszi ugyanazt az alvázat, mert neki mondjuk csak Ford Focus WRC, vagy Subaru Impreza felel meg. És vannak, akik komoly munkával teljesen egyedi autót csinálnak maguknak, egyedi festéssel, matricázással.
Az, aki tisztán gyűjtőszenvedélytől vezérelve szeretne magának egy VFTS kasztnit, annak valakit meg kell majd bíznia a gyártással. Ide a birtoklási vágy kevés, tenni is kell azért, hogy olyan autónk legyen, amilyet szeretnénk. Félreértés ne essék, nincs semmi bajom a gyűjtőkkel, akik vitrinben sorakoztatják fel a hosszú évek alatt összegyűlt kincseket. A közvetlen környezetemben is van egy, a barátnőm, igaz, ő különleges parfümöket gyűjt, nem kisautókat: "niche" parfümökkel, mintákkal van tele a külön erre a célra rendszeresített szekrény. Jó az, mikor az ember előveszi a kincseit, nézegeti, tologatja, esetleg ugye szagolgatja. Én is ismerem az érzést, amikor az emberben megindul a vezérhangya: nekem kell egy ilyen. Hogy minek, az nem biztos, hogy világos, de kell. A polcon is jó lesz, csak legyen. Nos, lehet, hogy ez lesz a Lada sorsa is nálam. Hogy miért?
Nagyon fontos tudni, hogy ennek a karosszériának a létrejötte valakinek (a gyártó személynek) nagyon sok energiájába és pénzébe került. Hiányt pótol. Nincs másik a piacon. És én ezt a sok munkát, szenvedést tökéletesen értem, érzem, és mindenek előtt nagyra becsülöm. Sejtem, mennyi buktatója van egy ilyen termék létrehozásának, hányszor vágná legszívesebben a falhoz az egészet az ember, mikor valami nagyon nem akar összeállni. Mert a forma nem úgy működik, mint ahogy elképzelte, az anyag átszakad vákuumformázáskor, és még a fene tudja hány probléma merülhet fel gyártás közben. Minden egyes kritikusan megfogalmazott mondatom után tegyétek oda fejben, hogy "de ez akkor is egy akkor is egy különlegesség".Nem véletlen, hogy nagy cégek eddig még nem rukkoltak elő ilyen karosszériával. Talán sosem látnák viszont egy profi szerszámba ölt pénzüket.
Most pedig a konkrét Ladáról: a dobozban egy átlátszó valamit találunk, amely 1,5mm vastag polietilén lapból készült. Ez egy laikus számára minden, csak nem karosszéria. Le kell vágni a felesleges, túllógó részeket, hogy hasonlítson egy Ladára. Itt kezdődnek a bajok: a forma alsó részeinél, ahol az anyagvastagság nem változott számottevően, bizony kevés volt az olló a lemez kivágásához.
Elő a flexszel és a hozzá való milliméteres tárcsával. Szerencsére a sarokcsiszolóm fordulatszáma állítható, így rögtön a legkisebb fordulatra tekertem, hogy ne olvassza meg nagyon a műanyagot vágás közben. A felesleg nagyját így eltávolítottam, majd egy szalagos asztali csiszolóval elegyengettem a vágási felületeket. A kerékíveket már ollóval is ki tudtam alakítani, itt a finomításhoz 60-as, majd 100-as csiszolópapírt használtam. Mikor már jónak tűnt az egész, észrevettem, hogy a védőfólia nem a karoszéria külső felületén van, hanem belül. Ez ugye azért gond, mert szállítás és alakítás közben a felületet nem védte. Ez, gondolom, csak véletlen lehetett. De szerencsére ez engem egy pillanatig sem aggasztott, kezdett körvonalazódni, milyen festést akarok a kocsinak. A gyártó elmondása szerint nem kell speciális lexan-festék hozzá, mint a megszokott karosszériákhoz, megfelel a legtöbb akril is. Kipróbáltam egy levágott darabon a színt, amit gondoltam a kocsira, és leesett az állam: a Tamiya makettfesték száradás után levakarhatatlanul rajta maradt a felületen. Ahogy Gangsta Zoltán, kedves druszám mondaná: Kkhirály!! Most már biztos, hogy koránt sem szokványos festést kap az én kockaladám.
Egy polikarbonátból, vagy más átlátszó anyagból készült karosszéria festése általában belülről történik. Így logikus, hiszen a fényezett felületet egy, akár 1 mm vastag átlátszó réteg, a karosszéria maga védi a karcoktól, sérülésektől. Ráadásul a felület fényét, csillogását a lexan adja, így a fényezés minősége sem annyira fontos: csak annyit kell elérnünk, hogy a szín rendesen fedjen, a látható felület nem tud narancsos, porbeágyazódásos lenni. Azonban van egy megszokást igénylő dolog is: minden fényezési fázis fordítva zajlik, mint normál esetben. A legsötétebb rétegeket kell legelőször felvinni, és csak utána jöhetnek az egyre világosodó részek. A formák maszkolásához is inverzben kell gondolkodni. A festett dekorációkat legelsőként kell felvinni.
Az én esetemben viszont nem volt szükség ezekre a praktikákra, ugyanis egy második világháborús szovjet harckocsi mintájára akartam lefesteni a kocsit. A szokástól eltérően kívülről, hogy érvényesüljön a festék matt hatása, és minden részletét úgy festettem, ahogy egy makettet. Ez alól egyedül az ablakok kivételek, azokat belülről, ecsettel festettem ki. Kívülről az ecsetnyomokat észre sem venni, hiszen a felületet a polietilen adja. Miután egy vékonyabb ecsettel megadtam a szélvédők kontúrjait, kiszíneztem azokat, mint az ovisok a kismackó nadrágját a kifestőben.
Ezután kívülről lemaszkoltam a szélvédőket, zsírtalanítottam a felületet, és az egész karosszériát lefújtam a tipikus orosz beteghasmenés-színűre. Aki keresné a boltok polcain, inkább Tamiya Olive Drab 2-ként keresse, ez a hivatalos neve. Biztonság kedvéért a kasztni belsejébe is fújtam a színből, ha esetleg egy nagyobb karist leszedné a festéket a külső felületről, ne lehessen átlátni a bódén. A lámpák helyét sem elöl, sem hátul nem maszkoltam, mert most nem akartam világítást szerelni a kocsiba, és őszintén megmondom, a lámpákhoz adott matricákat jónak találtam. Sajnos a fóliára nyomtatott képek a technológiának köszönehtően nem éppen pengeélesek, de kiderült, hogy ez nem is olyan nagy baj. Mivel a hűtőrácsot, a fényszórót és a hátsó lámpatestet is fénykép alapján nyomtatták, pár tíz centiről már egészen jól mutatnak, és nagyon jól visszaadják az eredeti összhatást.
Miután színe lett a kasztninak, kezdtek el körvonalazódni, láthatóvá válni a problémák: a karosszéria arányai nem teljesen olyanok, mint az igazié. Az oldalfelületek túl alacsonyak az ablakokhoz képest, a hátsó sárvédők jobban keskenyednek a kocsi fara felé mint a valóságban, és a hátfal sem elég magas. Nem lepődnék meg rajta, ha ezek a hiányosságok a gyártástechnológiának lennének köszönhetők. Azt így is látni a formán, hogy a szerszám legalább négy darabból áll (ennyi látszik, de lehet hogy inkább öt lesz az), azért, hogy az első és a hátsó felületek részletesek lehessenek, az ajtók pedig ne csak egyenes lemezekból álljanak. Éppen ennek a komoly tagoltságnak, sok éles saroknak, ívnek köszönhető, hogy sok helyen hártyavékonyságúra csökken az anyagvastagság: a sárvédők sarkai már egészen kis erőhatásra berogynak. Pont úgy, mint mikor az igazi lemez kap egy ütést. Szerencsére egy versenyautón a használat nyomai nem rontanak, sőt, javítják az összképet.
Nem akartam terepfoltosra festeni a kocsit, de kifejezetten tetszik, mikor a versenyautókon a kiegészítő műanyag elemek más színűek, mint a kocsi alaptónusa. Éppen ezért körbemaszkotam a spojlereket, illetve a géptetőre is terveztem egy, az eredeti VFTS festéséhez hasonló csíkozást. Ezeket a felületeket az amerikai harcjárművek olive drab színével festettem le. Nem nagy szentségtörés az amerikai és az orosz színek keverése, hiszen a Vörös Hadsereg használt Shermaneket, Willys Jeepeket és sok más felszerelést, ami a nyugati szövetségesektől származott. Amerikai-Szovjet, dva bratinki.
Az összes maszkolás eltávolítása után mattfekete festék, és egy vékony ecset segítségével kirúzsoztam a szélvédőket: megfestettem a gumikédereket, ajtókereteket, de kaptak a festékből a légbeömlők és a lökhárító bekötési pontjai is. A kilincseket ezüsttel festettem meg, a fogantyúk pedig mattfeketék lettek. Minden szabad kézzel készült, a sablonozáshoz nem volt türelmem.
A karosszériaelemek illeszkedésének megjelenítése nagyon fontos, ha élethű összhatást szeretnénk, ez hangsúlyozza ki igazán az arányokat. Egy lapra fekete szigetelőszalagot ragasztottam, majd vonalzó és sniccer segítségével vékony csíkokat vágtam belőle. Mivel a szigszalag nagyon rugalmas, óvatosan kell visszaszedni az alapról, viszont a hajlatokba gyönyörűen beleívelhető. Az egyeneseket óvatosan kellett ragasztani, a csík egyik végét rányomja az ember a felületre, a másik végét megfeszíti, így szép egyenes lesz a vonal, és csak a végét nyomja oda a felületre. A két végpont között nagyon óvatosan kell lenyomkodni a csíkot, hogy nehogy elgörbítsük. Szerintem egész pofásra sikeredett.
És most jön a legfontosabb dolog: a harckocsi tornyán (de egyébként sok korabeli szovjet repülő oldalán is) látható feliratok reprodukálása. Za Rogyinyu! - A Hazáért! Persze lehetne "Za Sztalina!" (Sztálinért!), "Vpered Na Berlin!" (Irány Berlin!), vagy egy csomó más tipikus szöveg, de a Za Rogyinyu szerintem senkit sem bánthat, és elég jellegzetes a felirat. Van a bemutató harckocsi modelljeink között egy KV-2-es, ami pont ezt a díszítést viseli, így ezt másoltam először mérethelyesen egy papírra, majd a körvonalakat szabadkézzel, egy puha ceruzával vittem fel a kocsi oldalára. Csak ecsettel festés jöhetett szóba, ahol a tökéletlenség is része a hiteles képnek, hiszen a második világháborúban is a lelkes harckocsizók ecsetkezelése adta meg a formát, nem pedig előre gyártott sablonok. Pont ez a szedettvedettsége tetszik. Éppen ezért azon sem bánkódtam, hogy tiszta fehér festéket hirtelen nem találtam, csak tojáshéjszínűt. Ha olyat sikerült Grisának zabrálni, akkor azzal festett:)
Miután felkerült mindkét oldalra a "Za Rogyinyu!", még egy elemet akartam megjeleníteni, hogy ne legyen csupasz a kocsi: a sarló-kalapács motívum sajátosan értelmezett mutációját. Még egy ötágú csillagot is meg mertem kockáztatni, de azt is csak abból a sárgás színből, amivel a kurbli-kalapácsot festettem, nehogy egy vörös csillag miatt elsötétíttesse a kisautóblogot Szalai Annamária. És még egy dolog eszembe jutott. Tisztességes harcijárművön szokott lenni valami kis szöveg, estleg meztelen csaj, rajzfilmfigura, ilyesmi, a pilótához közeli részen. Nos, rajzolni nem tudok olyan jól, hogy megfesssem a farkast a No megállj csak! sorozatból, de a Nu pagagyi! cirillbetűs változatát még azért gyorsan felfestettem a bal sárvédőre.
Az egész megkoronázásaképpen kivágtam a lámpák és a hűtőrács matricáit, miután ezek is a helyükre kerültek, apró formai hibái ellenére a kasztni jól adta vissza VFTS hangulatát. Már csak egy alvázat kellett alá rakni. Mivel ez az első Ladám, betettem alá az első on-road RC-alvázamat, amit vagy 5-6 éve vettem, egy Tamiya TL-01 koppintást. A kasztnitartóknak nem akartam lyukat fúrni a karosszériába, ezért megfelelő formájúra hajtogatott, illetve vágott alulemezek segítségével rögzítettem az alvázra a Ladámat.
Komoly fejtörést okozott a megfelelő kerekek kiválasztása: azok, amiket RC autóknál használnak, arányaikban inkább egy 18-20 collos, vagy még annál is nagyobb felninek felelnek meg, elég hülyén mutatnak a Lada alatt. Összenéztem pár felnivel, de a kéznél lévők közül ez a fehér felelt meg a leginkább, hisz a színe legalább rallis hangulatot ad, bár formára a Nissan Silvia driftautónk fekete kerekei talán jobban álltak neki. Ezen kívül a fehér felnik kicsit emlékeztetnek arra a szörnyű szovjet szokásra, hogy még a harcijárművek kerekeire is festettek egy-egy fehér csíkot, mint ha fehér falú gumi lenne rajtuk. Előszeretettel csinosították így ki a rakétavontatóikat és harckocsijaikat katonai parádékra. Hiába, erőt demonstrálni csak stílusosan szabad. Még nem vetettem el az ötletet, hogy esetleg lefújom a kocsi színére a felniket, majd elválik.
Összegezve: egy nagyon pofás modellt lehet összehozni, de szükséges hozzá némi tapasztalat, akarat, koncentráció és szerszámok. Viszont ha már kész van, az ember a sok beleölt munka és a végeredmény miatt már nem szívesen törné szilánkosra az első járdaszegélynél, ezért nálam például biztos hogy polcdísz marad, ünneplős kasztni, amit csak ritkán, óvatosan használok. Csináltam egy rövid kis videót a boltban, hogy mégis lehessen látni mozgás közben a kocsit, de két-három koccanás után már megvoltak a gyűrődések az orrán. Semmi tragikus, még jól is áll neki. Jelzem, egyik kézben fényképezőgépet tartani, a másikkal gázt adni és kormányozni egyszerre nem könnyű feladat.
A lényeg: aki Lada rajongó, annak egész egyszerűen kihagyhatatlan. Csapatáshoz meg fel kell rakni valami tucat kasztnit, lágyabb formákkal, ami jobban bírja a gyűrődést.
