Hatalmas siker: el sem mertem képzelni, hogy bárki ráharap a hiénaként bedobott egérre. Próbáltunk olyan feladatot találni, ami kimozdítja az olvasót a komfortzónából, valamit, amihez nem elég a google: az ewok jelmez adta magát a Range Rover Evoque-hoz.

A nyertes a céges zsűri véleménye szerint egyértelműen Cuna 77 pályamunkája lett: kis híján diszkvalifikáltuk, mert ez nem ewoknak van öltöztetve, ez tényleg egy ewok! Az autós egér mellé szeretnénk hozzácsapni egy TC-s ajándékcsomagot is!

Trükkös nickű olvasónk, Ki foglalta el a Vidor nevet?, fotója is aranyos, a lány pofija csodálatos, akárcsak N.Lali szomorú szemű kutyája: mindketten bőven megérdemelnek egy bögrét, egy pólót és egy dvd-t.

Köszönjük a részvételt. 

Feladat van, és annak jutalma is: minap egy sajtótájékoztatón a zsákunkba került egy Range Rover Evoque kábel nélküli egér. Úgy gondoljuk, ennek a legjobb helye valamelyik olvasónál van. Megszerezni egyszerű, bár kell hozzá némi kreativitás.

Mi a feladat? Álcázd valamelyik családtagod – a kutya is lehet – Ewoknak! Fotózd le és töltsd föl az Indafotóra, lásd el totalcar_ewok taggel, majd másold ide a linket a kommentmezőbe. A legjobbak nyer – a zsűri maga a szerkesztőség. Hajrá! 

A pályázatok beérkezési határideje február 22., 23 óra 59 perc 59 másodperc.

Idén jártam először a nürnbergi Spielwarenmesse-n, ami maga a tömény élménysokk. Egyik stand a másikat éri, egy négyzetméter sem szenved ingeréhségtől, az ember pedig olyan látvány-túladagolást kap, hogy akaratlanul is immunissá válik a kiállítottakra néhány óra séta után.

Lamborghini Aventador a Bburago standján

Persze van, ami mellett képtelenség vállat vonva elsétálni. Ilyen volt a Bburago standján álló Lamborghini Aventador is. A jövő legendája büszkén terpeszkedett a pódiumon, két oldalról üvegfallal védve, nehogy rácsorogjon a nézelődő nyála.

Vérbeli olasz cégként, a Bburago szoros kapcsolatot ápol a hazai autógyártás legjelesebb képviselőivel, így a Lamborghinivel is. Nem véletlen tehát, hogy az idei standjukon minden az új csúcsmodellről szólt. Ott volt a kiállított példány, az 1:18-as mása, és volt egy különleges, Swarovski kristályokkal borított változat.

Mindent beborítanak az apró kristályok

Nem először láttunk tőlük ilyet. Korábban a Murciélagóból, tavaly pedig az SLS AMG-ből született hasonló kiadás.

A Swarovski kristályokkal tűzdelt Aventador fekete és fehér színekben díszelgett Nürnbergben. Alacsonyan limitált változatról van szó, ötszáz példány készült egyikből-másikból. Arról, hogy pontosan hány kristály borítja, különböző számokat találni. A helyszínen közölt nagyon 7300 soknak hangzik, az interneten írt 8400 pedig még inkább.

Nem összecsapott a kivitelezés

Mindegyik darab kézzel készített, melynek tudtában ára valamelyest befogadhatóbb, bár még így is megüti az ember fülét, amikor meghallja, hogy kereken 1500 angol font (félmillió forint). Ennyiért bárki rendelhet belőle, de első sorban márkakereskedések érdeklődését várják tőle, lévén, hogy egy Lamborghini szalonban mutatna igazán jól.

Akinek nem nyerte el a tetszését, az jobb, ha meg sem nézi azt a két Mercedes SL600-ast, amit 300 000 kisebb-nagyobb Swarovski kristály díszít.

A Garson/D.A.D. két csillogó mercije voltak a 2010-es Tokiói Autószalon sztárjai.

Halász Gábor hűséges olvasónknak meglehetősen furcsa hobbija van. Gábor ugyanis fotós - ez még önmagában nem egy meglepő dolog -, csak éppen a fotózás egyik olyan, nagyon-nagyon pici és érdekes műfaját műveli, amit talán senki ebben az országban.

Gábor ugyanis szocialista autómodelleket fotóz. Játszik a mélységélességgel, a fókusszal és a fényekkel, számomra a legfurcsább mégis a tény, hogy a monokróm háttér ellenére milyen kevés képzelőerővel is életszerűnek látszik a bolt elé parkolt piros Wartburg vagy sárga Warszawa.

Gábor imádja kis modelljeit, bevallom, tizenévesen jobb buliautót a ponyvatetős Gaz69-től el sem tudtam volna képzelni, most is rákívántam a csőrösre, de már csak mutatóban maradt belőlük pár darab.

Persze Gábor nem profi, de tekintettel arra, hogy még csak 13 éves, úgy gondolom, bőven lesz még ideje arra, hogy beletanuljon a szakmába. A tehetsége megvan hozzá, és a tény, hogy 13 évesen ilyen hobbija van, azért mutatja: nem kell temetni a fiatal generációt. Csak így tovább, Gábor! Ha netán erre járnál, gyere be a gépeddel, a szerkesztőség fotóbuzijai szívesen mutatnak egy-két trükköt.

És persze köszönjük!

Az 1930-as és az 1940-es évek alatt élte legszebb idejét a grand prix-korszak. Bernd Rosemeyer, Rudolf Caracciola, Tazio Nuvolari – néhány a legnagyobb versenyzők közül, akiket hősként tisztelt a kortárs publikum. Óriási tömegeket mozgatott meg egy-egy futam, amely nem csak a bátor férfiakat tette próbára, de a nagy gyártók is kőkeményen küzdöttek egymással a pályán.

Egy ilyen népszerű sport árnyékában zajlottak ekkoriban a motorcsónak-versenyek. A két sportág közeli rokonságban állt egymással, a csónakok ugyanis rendszerint a grand prix-ken használt autók motorjait kapták meg. Achille Castoldi, a kor egy tehetős versenyzője több csónakot készítetett ebben az időszakban, melyek legtöbbjébe az Alfa Romeo motorjait építették. Volt például olyan változat, amelyben ugyanaz a fajta 158-as típusú motor volt, mint amivel Guiseppe Farina vagy Juan Manuel Fangio sorra nyerte a futamokat.

Achille Castoldi az Arno XI-esben

Castoldi 1952-ben megszakította kapcsolatát az Alfával, és a XI-es sorszámú hajóba már a Ferraritól szerzett motort. Úgy döntött, felhagy a hagyományos csónak-versenyzéssel, és kizárólag a sebességrekordokra összpontosít. Az új csónak építését egy, a Comói-tó partján élő hajókészítőre, Cantieri Timossira bízta, aki megalkotta a 800 kilogrammos, alumínium burkolatos Arno XI-et.

A konstrukció jól sikerült, a rekord azonban nem jött össze vele, így hamar továbberősítették, és egy 4,5 literes, 600 lóerős iker kompresszoros motorral szerelték fel. Enzo Ferrari maga küldte el főmérnökét, Stefano Meazza-t, hogy segítse a munkát. A nagy igyekezetnek meglett az eredménye, és 1953. október 15-én Castoldinak sikerült megdöntenie a kategória sebességrekordját, 242 kilométer/órára módosítva azt. A siker ellenére, egy évvel később felhagyott a versenyzéssel, miután egy csónakjában történt technikai probléma majdnem a halálát okozta. Az Arno XI-et eladta Nando del Orto mérnöknek, aki kisebb változtatások után még évekig versenyzett vele. A 90-es évek elején restaurálták, majd megpróbálták eladni, de sikertelenül.

Az Arno XI a maranellói múzeumban, egy Ferrari 500 F2 mellett

Az Arno XI-es útja ezután a Ferrari maranellói múzeumába vezetett. Itt figyelt fel rá évekkel később a Stadlbauer vállalat vezetője, mialatt a múzeumot járta. Felkeltette érdeklődését az autók tömegében megbúvó hajó, és miután megismerte a történetét, hamar a licenc-vásárlás mellett döntött. A Carrera és a Ferrari régóta szoros kapcsolatot ápol, tekintve, hogy a cég a játékipar több ágban birtokolja a Ferrari modellek kizárólagos játékautó-másolási jogát. Az Arno esetében azonban nem lehetett szó kizárólagos licencről, lévén, hogy több más gyártó elkészítette már saját változatát róla korábban.

Noha a Carrrera már tavaly bemutatta a Ferrari Boat Arno XI nevű modellt, a játékhajó forgalmazását csak a napokban véget ért nürnbergi Spielwarenmesse után kezdik meg.

A Carrera Arno XI-ese

Az 58 centiméter hosszú hajómodell végsebessége 35 kilométer/óra. Jelvesztés esetén automatikusan visszatér a jel területére, propellere pedig leáll, amint kiemelik a vízből. Alaposan kidolgozták, olyan, amilyennek Timossira megálmodta anno. Talán egyedül a lakkozott fa hatását nem sikerült élethűen leutánozni rajta, de annyi baj legyen.

A Carrera nem titkoltan azokat próbálja majd megnyerni vele, akik garázsában már áll egy Ferrari. Nekik különösen jó móka egy sportautózás utáni sporthajózás, és persze ott van még a márkahűség, ami ebben az esetben csak közvetett módon van jelen.

Árát még nem tudni, de az összegtől függetlenül nem valószínű, hogy nálunk sikertermék lesz, annak ellenére sem, hogy dobozába egy ízléses faállvány is kerül, mellyel szobadísznek is tökéletesen megfelel.

Lassan a végéhez közeledik a Spielwarenmesse, már csak egyet kell aludni, és jönnek a srácok elbontani a WiRC standot. Mert bármennyire is király dolog a legnagyobb márkák képviselőivel tárgyalni, akiknek a szemében látni a meglepődést és azt, amikor rádöbbennek, mit sodort eléjük a szerencse, azért fárasztó, na.

Mi a 7A pavilonban vagyunk, a 12-be eljutni felér egy expedícióval

Egyik-másik cég (inkább a játék vonalról) a  kiállítási terület legmásikabb végében van, ami talán légvonalban nem olyan vészes táv, de tömött pavilonokon keresztül megközelíteni a helyszínt már komoly idő és távolság. Ráadásul minden második standnál ott a kísértés, hogy megálljak, és megnézzem, mit is kínálnak. Nem minden alkalommal tudok ellenállni. Eddig azt hittem, a Spielwarenmesse egy rohadt nagy kiállítás. Pedig ez egy átkozottul, nyomasztóan rohadt nagy kiállítás.

Visszafelé tartva láttam meg ezt a zseniális cuccot. Így kell Chevrolet Corvette-függőt nevelni, aki aztán egy életre nem tudja kiradírozni a tudatalattijából a márkát.

Stílusos ágyneműtartó is dukál a Corvette-ágyhoz

A gyerek egy impozáns méretű, igen jó kidolgozottságú, Corvettet mintázó ágyban hajthatja álomra okos kis fejét. Gigantikus felnik, peres gumik, a felni küllői között világosan kivehető, malomkeréknyi féktárcsák. Az ágy mellett egy dizájnban tökéletesen passzoló ágyneműtartó, a kocsi fényszórói világítanak, mi kellhet még?

Egy frankó éjjeli szekrény. Ami esetleg fehérneműtartó, vagy a játékokat dobálja be estére az ember. Naná, hogy szerszámoskocsinak van álcázva, pontosan úgy néz ki, mint ha valamelyik szakszervizből tolták volna ki.

Szerszámos szekrénynek álcázott fehérnemű tartó

Ilyen dolgokat látva mindig elgondolkozom, miért is kérnek licenszdíjat az autógyártók a játékgyáraktól. Ez a legjobb módja az imidzsépítésnek, egy életre rajongóvá válhat valaki, ha jó minőségű, a gyártó által jóváhagyott kisautóval játszhat gyerekkorában. Tudják ezt mások is, a Siku (német Matchbox) gyártójának csillogó standján is pontosan erről beszél a szlogen.

Nagyjából annyit tesz a Siku jelmondata, hogy ők gyártják azokat a játékokat a amikkel holnap autóvezetői játszanak

Aki látta a vissza a jövőbe filmeket, ismeri a cimben szereplő mondatot. Ez Marty gyengéje, nem szereti, ha gyávának nézik. Ezért majdnem belemegy egy utcai gyorsulási versenybe, amiben -ha nem tudta volna előre a jövőt - csúnyán összetöri magát és a gyönyörű, vágyva-vágyott Toyota pickupját. De inkább bevállalta, hogy nyuszizzák.

Az ember azt hinné, ez egy igazi Toyota. Pedig egy Tamiya

A Tamiya a nyolcvanas évek közepén hozta ki a Hog Heavent, egy magasított, nagykerekű Toyota 4x4 pickupot. Egészen hasonlít a filmbeli géphez, de legalábbis Toyota. Az alapok már korábban kész voltak, de ezt a verziót láttam a sokat emlegetett '85-ös katalógusban. Ha valaki megígérte volna, hogy a színjeles bizonyítványért ilyet kapok, talán jobban odafigyelek órán, és a magatartásommal sem lett volna gond. Legalább annyira vágytam rá, mint Marty McFly az igazira. De csak álom maradt, hiszen már rég nem gyártják, a gyűjtők még az újkori áránál is nagyobb vagyonokat fizetnek érte.

Aztán mi áll a Tamiya stand közepén? Naná. Kicsit más színekben, hogy a régi daraboktól jól meg lehessen különböztetni az újrakiadott modellt, de igen, ő az, a Hog Heaven!

Nagyon impozáns

Szerintem simán elhúzna, ha gördeszkán állva a platójába csimpaszkodnék. Fém házas, három sebességes váltó, egyesben összkerékhajtás, fémből készült első és hátsó híd. Más kérdés, hogy véresre törném magam -nem tudok gördeszkázni.

A váltómű belseje

Ja, mielőtt elfelejtem: igen, Red Bull volt a lepel alatt. Aki annyiből megfejtette, mint amennyi a képeken látszott, az perverz.:)

Bizony, Red Bull gép volt a lepedő alatt!

Nürnbergből jelentem: becsináltam. Tavaly Koncz Janival voltunk a Spielwarenmessén, idén Máth Dávid segít feldolgozni a játékvásáron látottakat. Nehéz dolga lesz, mert én már ma - tudom, minek a finomkodás, de előre elnézést kérek - összefostam magam. Még ki sem nyitott a kiállítás, de nem valószínű, hogy lesz még egy kiállított autó, amitől ennyire lemerevedek. Volt pár szabad percem, ezért gyorsan futottam egy kis kört, mert bár még sok stand csak épülőben volt, talán látok valami érdekeset. Az egyik forduló után ezzel találtam szembe magam:

Atya. Úr. Isten!

Nem számítottam rá, hogy egy ilyen fantasztikus gép mellett kaphatok légszomjat. Ez a dög majdnem 80 éves (édes istenem, nyolcvan!!), 314 lóerős, hozzá kicsivel több, mint 700 kiló. És minden alkatrésze mestermunka. Ésszel szinte felfoghatatlan, hogy mit is látok, mi mellett állhatok. Pedig ez is csak egy szimpla tárgy, különben nem hevernének pár centire tőle fénycsövek, öntapadós fóliák, némi papírszemét meg tisztítószerek.

Törmelék és szemét egy ikon mellett. Ez is csak egy tárgy

Mire visszaértem a standra, a srácok egész sokat haladtak. Igen, a standra, mert most én nem csak a kisautóblog olvasóit tudósítom kint, hanem az iPhone-nal irányítható RC autót, a SmartRacert, és a benne lévő elektronikát a WiRC-et igyekszem hathatósan támogatni. Nem mondom, érdekes érzés nem pusztán látogatóként venni részt a világ legnagyobb játékvásárán. Nem is tudom, volt-e korábban bármikor is Magyarországról kiállító a 7A pavilonban. Más termékcsoportokban most is van magyar kiállító (azt sajnos - még - nem tudom, pontosan melyekben), nem is olyan kevés, a kimutatások szerint még 6 db.

Áll a stand, csak arra vár, hogy holnap kinyisson a vásár. A kisautóblog olvasóit várom egy pacsira

Ma volt egy gigantikus sajtónap is, ahol kimondottan az újságírók kedvéért csináltak egy mini Spielwarenmessét. Volt itt minden, például az ötven éves Kettler Kettcar (pedálos gokart) kedvéért korhű ruhába bújtatott gyerekek. A hatvanas évekbeli gépen térdzoknis kissrác, a hetvenes évekbeli Kettcaron fehér harisnyás, miniruhás kislány.

 

Az öreg Mercedesen kívül más különleges autót is állítanak ki a gyártók - ki, milyen újdonsággal készül. A Minichamps standon egy lepellel borított autó várja, hogy holnap bemutassák. De vajon mi van a fodrozódó anyag alatt? Valaki meg tudja mondani a kontúrok alapján?

Mi lehet a lepel alatt?

 Az ember hajlamos panaszkodni. Hogy nálunk nincs akkora modellező élet, mint nyugatabbra, vagy sokkal keletebbre. Hogy nekünk nem tellik ugyanazokra a dolgokra, amikre a jobban menő országok hobbistáinak. A gyerekek rínak, ha nem a legújabb, legcsillogóbb, leggyorsabb-drágább játékot kapják meg.

Félreértés ne essék, nincs ezzel feltétlenül baj, a világ attól megy előbbre, hogy folyton újabbat, jobbat, szebbet, ügyesebbet akarunk. De nem árt néha egy picit megállni, és elgondolkozni. Merengeni egy kicsit azon, hogy tudjuk-e még, mennyire jó dolgunk van. Képesek vagyunk-e arra, hogy becsüljük azt, amink van. 

A stipistopos srácok hívták fel a figyelmemet erre a kis videóra. Nem sokat fűznék hozzá, felesleges is lenne érzelmeskedni, meg tanulságokat keresni. Nem kell könnyek közt hüppögni, a gyereknek se böködjünk a monitporra, hogy látod fiacskám, az afrikaiaknak még rendes játékra se tellik, becsüld meg a sok színes kisautódat. Mert nem érdekelné, és ha ismerné a szót, egy pillanatra félrenézne, leeresztené a playstation kontrollerét, és csak annyit mondana: demagóg. Nem nevelő célzattal kell az ilyet mutogatni. Vagy ha mégis ilyen szándékaink lennének, közelítsük a dolgot onnan, hogy csodálatosan kreatív tud leni az ember, mindegy hová született, és mit használhat fel az álmai megvalósításához. 

Elvásott papucsok, botok, szardíniás doboz, gumiszalag, madzag. Ennyi kell egy autóhoz.

Driftelni ezzel nem fogsz, öcsém - így kaptam meg a hátsókerekes szobasportkocsit Sipos úrtól, szerkesztőségi kisautó-ellátónktól. Persze, persze, hitetlenkedtem első körben, bízd ide, úgy elrakom keresztbe, hogy csak úgy füstöl. Nem az a gond - világosított fel Zoli a maga türelmes módján, miközben véletlenül a középső ujjával tolta feljebb a szemüvegét az orrán - hanem megfogni lehetetlen. Majd szólj, ha körbe tudsz körzőzni egy pamutgombolyagot. Köszönöm, kussoltam: tényleg nem megy.

Ettől függetlenül oltári jó móka a Kyosho Mini-Z. Kimondottan szobai használatra kértem a tesztautót, mert nem az a típus vagyok, aki hétvégenként lemegy a parkolóba egy akkutöltővel meg az 1:10-essel, inkább este, miután a munka végeztével ledobtam a hátizsákot, belapátoltam a vacsit, még lazításképpen elbohóckodok pár percet a parkettán.

Két kasztnit is kaptam hozzá, a Mercedes SLR-t villantani, hiszen az egy igazán szépen kidolgozott, eredeti Kyosho-gyártmány, meg egy utángyártott Ferrari Enzót, ami kevésbé részletgazdag, viszont jól bírja a strapát. Nyilván nem bírtam ki, az eredetileg felszerelt SLR bódéval kezdtem el a driftedzést a nappaliban, de megúszta a héj, annak ellenére, hogy kábé úgy drifteltem, mint Yaserék a sivatagban.

Bevallom, az esti gyakorlásoknak középtávon sem lett sok eredménye, a legszebb manőver, amit nagy biztonsággal végre tudok hajtani, még mindig csak egy száznyolcvan fokos forduló, bő gázzal. Állítólag a méretarány sajátossága, hogy olyan gyorsan eldobja a seggét, amit még rákészülve se lehet lekezelni - az összkerekesek sokkal alkalmasabbak a kontrollált keresztben csúszásra.

Viszont már csak a lenyűgöző technika miatt is érdemes kézbe venni a távirányítót. Az 1:28-as méretarány egészen apró: az autó nem nagyobb, mint egy szépen kifejlett férfitenyér. Ehhez képest olyan elképesztően precíz a szerkezet, olyan műszaki megoldások vannak benne, amiket mindenki csak csodálni tud, aki valamit is konyít a gépészethez.

Hogy a gázt és a kormányt trimmelni lehet, az mondjuk érthető és szükséges is, különben nem menne egyenesen a kisautó. De azon már meglepődtem, hogy a maximális kormányszöget is vissza lehet venni, hogy finomabb legyen a kormányzás, ne folyton a kígyót kergessük. Az irányításra amúgy nem is lehet panasz, minden apró kormánymozdulatot gyönyörűen, késedelem nélkül lekövet a Mini-Z, kis gyakorlással precízen el lehet osonni a gurulós szék görgői között.

És akkor ott van a műanyag alváz, amelynek nagy részét a négy AAA méretű akku teszi ki, természetesen a legideálisabb helyen, alacsonyan, a két tengely között. Elöl függetlenül rugózik mindkét kerék, hátul egy műanyag nyelvvel kapcsolódik a motor-diffi potroh a torhoz, egy központi rugós taggal, amire még azt is ráfoghatjuk: pushrodos. Mondjuk a hátsó tengely merev, de ezt gorombaság lenne felróni a kisujjkörömnyi, cserélhető áttételekkel variálható diffi hibátlan működése láttán. Mondjuk ha továbbvisszük a gondolatot, ínyenceknek jó lehet egy mosolyra a merev tengelyes Mercedes SLR fogalma.

Egyébként úgy is viselkedik. Nem a nagy rugózatlan tömeg miatti elpattogásra gondolok, hanem a súlyosan túlkormányzott karakterre, amin a tapadásnövelő löttyel sem lehetett segíteni. Persze, ha bekenjük a gumikat, kábé fél percig úgy megy, mint a sínautó, de csak a kanyarsebességet lehet növelni, kezesebb ettől sem lesz. Aztán összeszedi az összes létező port, amikor azt gondoltuk, tiszta a lakás, és megint tekerünk vígan egy helyben, mint a mókus a kerékben.

Ez ugyanis a legnagyobb gyengéje a Mini-Z-nek, hogy minden létező koszt összeszed, ha fél óránál régebben porszívóztunk. A hosszú hajú barátnő valódi átokká válik, amikor kétpercenként kell lehúzni a hátsó kereket, hogy letekerjük a tengelyt megakasztó hajszálat (egyébként természetesen nem átok, csak egy pillanatnyi bosszúság, amit a boldog együtt töltött órák bőven ellensúlyoznak).

Ezért az 1:28-as szobarészert leginkább tisztaságmániásoknak ajánlanám, vagy azoknak, akik azzá szeretnének válni, mivel egy megszakításmentes negyedórát csak akkor tudunk élvezkedni a géppel, ha előtte minimum felporszívóztunk, de még inkább fel is mostunk. Vagy úgy kell felfogni, hogy minden takarítás jutalmaként csapathatunk egy menetet a Mercivel. Vagy Ferrarival, pardon.

Mert a teszt végére csak lecseréltem a kasztnit, ami egyébként nem egy nagy kihívás, csak az alváz orrán kell két csavarral átrakni a héjhoz illő toldatot, meg át kell pattintani esetemben a Ferrarihoz illő felnigarnitúrát. A legnehezebb feladat az első kerekek műanyag siklócsapágyait átrakni.

A néhány hét alatt, amit nálam töltött a Mini-Z, azon csodálkoztam a legjobban, hogy milyen sokáig bírja a négy, ceruzánál is kisebb akku. A 900 mAh-s kis rudacskákat napokig nem kellett tölteni, saccra majd’ nettó fél órát el lehet velük száguldozni. Persze közben szerelgetjük a kerekeket, pucolgatjuk a gumikat, és végül örülünk annak, amikor elkezd lankadni a feszültség, mert olyankor a legkönnyebb íven tartani a gépet, ha nincs olyan nyomasztó erőfelesleg.

A Kyosho legendás tönkretehetetlenségét viszont cáfolnom kell: bár a mechanika tényleg elpusztíthatatlannak tűnik, az antenna a sok szerelgetésben megfáradt, és végül le is tört, tőből. Ennyi talán még belefér - ha ennyi nyüstölés után egy igazi Enzónál csak az antennát kellene cserélni, többen vennének Ferrarit.

A tavaszi statikus bemutató után érkezett hozzám ez a kis Iveco Ecostralis, ami nem megy még 85-tel sem, és nem visz el tíz tonnákat, de legalább kevés gázolajat fogyaszt. Természetesen kínai termék, egész szépen kidolgozott, részletes munka, még azokon a helyeken is, ahol nemigen nézegetjük.

Az év végén volt az új Daily bemutatója, így karácsonyra ez is megérkezett. Na nem a tesztautó, csak egy kicsinyített változat. A jármű fényezésén a Superman címerére emlékeztető embléma az új reklámszlogennek (Ez kell egy szuperhősnek) köszönhető. Ezen is dolgoztak a szorgos kínai kezek, még a beltér is egész tisztességes kidolgozású.

Mivel az autókat az Iveco küldte, így feltehetőleg egyedi promóciós termékről van szó. De kutatásaim alapján jó eséllyel a New Ray gyártja 1/87 méretarányban.

Lehet, hogy a hatvanas években egy magyar gyerek számára egy Matchbox olyan volt, mint egy mai kiccsávónak a teljes wii-szett. Az is lehet, hogy hozzánk a Lego negyed század késéssel jutott el. És hozzátehetnénk, hogy nekünk, magyaroknak az átkosban csak Merkur jutott Meccano helyett, s legfeljebb Pikóval vonatozhattunk, nem pedig Märklinnel. A rádiótávirányítású autó pedig nem is játék volt a kor gyermekének, hanem egy elmélet. Realitássá csak azoknak lett, akik valamely jobban szervezett MHSz modellező szakkörben éveket lehúztak balsafa-repülők, hajómodellek, gumimotoros fagépek készítésével, s eljutottak a Nirvánáig, az RC-ig. Igen ám, de addigra már tipikusan negyven évesek voltak.

E mögött azonban nem a szegénység, nem az igénytelenség, nem is a reménytelen, visszacsatolást nélkülöző termelésszervezés állt. Dehogy. A szocialista játékipar egyszerűen csak nem kapkodott legyek után. A KGST játéktervezői délceg, büszke, rezzenéstelen tekintetüket a jövőbe fúrták. A harminc-negyven évvel ezelőtti magyar gyerek a 2525-ös évet taposta hétmérföldes asztronauta-csizmájával.

Érdekes az a széttartó sugár a pisztolyból

Nálunk, a Triál-boltokban távirányítós, lánctalpas, orosz marsjárót lehetett kapni. Meg szintén távvezérelt, önjáró Vénusz-szondát az NDK-s Piko kínálatából. Meg szintén a Piko Spielzeug-választékból lánctalpas rakétakilövő járművet. Volt itt kínálat, persze ha az ember nem akart kisautózni.

 A múltkori munkagépes poszt kapcsán találtam erre a minden képzeletet felülmúlóan zseniális készletre. Istenem, hány apuka meredhet most üveges szemmel maga elé: ó, ha nekem ilyenem lehetett volna, mikor az az ördögfióka se jó szóra, se fenyegetés hatására nem volt hajlandó megenni a finomfőzeléket!

A családi legendárium szerint az én apám rojtosra berregte a száját, mert a kis Zolika úgy szerette leginkább magához venni a falatot, ha nem egy kanál, hanem egy repülő szállította a szájába. Nem lehet könnyű egy akaratos kétévest megetetni.

Kétségtelen, a berregést ennél a megoldásnál sem ússzuk meg, de lényegesen ütősebb a tálalás, mint egy snassz mackós kanál és sündisznós tányér esetében.

A pofás szett egy vagy harminc éves Hahotában megjelent, mérsékelten humoros rajzot juttat eszembe, aminek a címe "Eszixkavátor" volt, és egy exkavátorral táplált gyereket ábrázolt. Na, itt exkavátor ugyan nincs, van viszont homlokrakodó, buldózer meg teleszkópos rakodó. A homlokrakodó kanálként, a teleszkópos rakodó villaként funkcionál. Kés nincs, a célcsoport kezébe az még nem való, van viszont helyette buldózer, amivel a falatot a villára vagy kanálra lehet tolni.

De mit sem érnek a célgépek, ha nem tudjuk elég jól kihasználni a bennük rejlőlehetőségeket. Ezért a gyártó egy speciális tányért ajánl a gépek mellé. A terelőfalak és a rámpa megkönnyítik a falat felvételét, a peremen végigfutó sorminta segítségével pedig a legfontosabb építőipari gépekkel ismertethetjük meg az idegeinken táncoló kölköt.

Ezek után persze apa legyen a talpán, aki képes szigorú tekintettel, mély hangon letorkollni a gyereket, hogy ne játsszon az étellel. Attól félek, ha egy ilyen készlet kerülne a közelembe, inkább az a veszély fenyegetne, hogy hamarabb elcsaklizom, mint a krumplipüré kihűlhetne.

Csak azt nem tudom, ez a tányér is hőtárolós-e. A sündisznós tányérom ugyanis duplafalú volt, a résbe forró vizet lehetett önteni, és ledugózni. Így a hosszú és küzdelmes etetés ideje alatt sem hűlt ki teljesen a főzelék, így a sün szeméről levakargatott utolsó falatnak is jobban örült az ember.

Nem vagyok gyűjtő, vagy legalábbis saját sztenderdjeim szerint ez még nem számít gyűjtésnek. Egyet gyűjtök konkrétan, a saját egykori autóimat, ami a7 1997-es Toyota 4Runnert leszámítva meg is van. Persze a Renault 4-esből és 5-ösből, meg a Golf II GTI-ből nem mondanék nemet egy-egy színhelyes példányra, de ez még szerintem nem olyan súlyos.

Több kedvencem, egyszerre

Egy-két éve kaptam rá, hogy ha látok valahol olcsó, amerikai izomautót a 60-as évek második feléből, azt akkor is megveszem, ha rettenetesen igénytelen kivitel – valamire csak jó lesz, de mindenképpen kellemes rájuk nézni itt az asztalomon. Így van 65-ös fastback Mustangom, 1970 körüli Plymouth Cudám, 68-as Cougarom, abból már három is, 70-es Chevelle-em, ami határeset, de annyiért nem hagyhattam ott. Bocsának, négy darab 68-as Cougarom van, nyitható és nem nyitható gépházzal, XR7 és TG-E változatban. Van még egy elég randa, aránytalanul sikerült 70-es Challengerem, ja, és bocs, még egy 70-es Cougar Eliminator is befigyelt, és az irodai íróasztalomon tartok még egy 69-es GTO-t. Meg egy 65-ös Dogde D100-ast. A többi az ablakpárkányon van. Ugye, ez még nem gyűjtemény?

Nagy részük Tesco- vagy egyéb hipermarket-beszerzés, olyanok is. Nem lehet rajtuk hosszasan matyizni a finoman kidolgozott részleteken, de hosszúra nyúlt telefonbeszélgetések alatt jó őket tologatni. Az ünnepekben voltam utoljára nagybevásárolni, akkor bukkantam véletlenül a Váci úti Tescóban a következőkre.

Régi vágyam volt egy 68-as Chevy Nova. A lefittyedő hűtőrács elég patkány, és tényleg nem ezen fogunk nagyítóval egyre újabb részleteket felfedezni. Nagyobb távolságról szépen kiadja, bár ballonosabb gumikkal, normál magasságban nyilván jobb volna. Mindegy, 450 forintért korrekt.

1976-es Firebird, spenótmetál színben. Sem a fényezés, sem a dekorcsíkok hitelességéért nem tenném tűzbe a kezem.

1970-es Cuda AAR, ami az All American Racing rövidítése, a 340 köbincses motor is stimmel. A dekorcsík viszont nem: az AAR-Cudán jellegzetes részlet volt az ún. strobe stripe, a vaskos, szaggatott oldalsó dekorcsík. És akkor még a hülye felnikről nem beszéltünk. Mindegy, egynek megteszi, itt a szerkesztőségben már úgyis van egy egész korrekt, zöld Cudám AAR-csíkokkal, bár annak érdekes módon nem írták az aljára, hogy AAR.

Ennek a fogásnak igen örültem, mert a mecsbokszgyűjtő már attól is boldog, ha végre makett formájában láthat egy híres autót élőben. 1969, Pontiac GTO The Judge. Kékben elég meghökkentő - sok könyvemben van ilyen, de szinte mindig narancssárga vagy piros, a dekorcsík viszont ismerős. Megnéztem az almanachban, de mivel a The Judge a Le Mans alváltozata, a GTO alváltozata volt, már nem írja külüön, milyen színekben létezett.

És oh yeah, 2001 Mattel Inc, valamint Hot Wheels felségjelzéssel végre került a készletbe egy újabb 68-as Cougar. Sajnos ezt is chicano felnikkel tuningolták, amire enyhítő körülmény a piros keret. Ilyen Edelbrock-matricázott változatnak nem találtam nyomát, ráadásul erre különösen nyomorultul sikerült felragasztani. Legyen ez hát tanulság a modern tömegtermelésről: még egy ennyire triviális iparcikkből is érdemes többet megnézni, mielőtt megvennénk.

Igazi, nem tudom, sírjak vagy nevessek-kategóriás autó, rendőrmatricákkal, de fényhíd nélkül, elképesztően buflák hátsó kerekekkel. Nem sokkal rosszabb látvány persze, mint egy igazi Charger a gyári 14-es kerekein, de ez akkor is túlzás. De legalább megtaláltam az Ocala Police Department honlapját. Hányas lenne az életben ez a hátsó kerék?

új szerzeményeimtől tehát nem vártam sokat, sőt, inkább tartottam tőle, hogy egymáshoz képest aránytalanok lesznek. Mégse jó, ha nem parkolhatok velük egymás mellé. Már gyerekkoromban is nagyon zavart az eltérő méretarány, most meg, hogy szívesen nézegetném őket a kis privát amerikaiautó-találkozómon az asztalon, kiváltképp elszomorítana. Nem számítottam sok jóra, de úgy látszik, az öntőformák jó helyről származtak. Ránézésre minden oké. A Cougar nagyjából ennyivel kisebb, mint a Charger, de ugyanaz a méretosztály, mint a Nova, főleg, ha utóbbi nincs abszurdul megemelve. Még az olyan méretügyi finomságok is kijöttek, mint hogy az intermediate GTO méretben pont a kompakt Cougar és a fullsize Charger között van.

Tud még valaki hasonló ár- és minőségkategóriájú kisautó-lelőhelyet?

Rozsdás lemezroncs az ócskapiacról? Precíz YatMing a nemzetközi vásárból? Mini-kártyák fóliabörtönben? Mercedes SLC az RC-kőkorszakból? Igen, igen, igen! Megmutatom, mikkel gyarapodott 2011-ben a tulajdonképpen rendezetlen és minden koncepciót nélkülöző kisautó-gyűjteményem. 

Meglepően szépek rajta a krómok

Egy ember megszületik valahol és valamikor, egy tárgyat legyártanak valahol és valamikor. Emberek és tárgyak előbb-utóbb összetalálkoznak, sokszor váratlanul, mindenféle előzetes szándék nélkül, máskor gondos tervezés és szervezés után. Tervezésben én gyenge vagyok, viszont örömmel emelek fel mindenféle lábam elé gördült kavicsot, és ha tetszik, haza is viszem. Nagyrészt így gurultak elém ezek a modellek is, bár, volt, amelyikre már vadásztam egy ideje. 2011 szerzeményei, többségük szinte semmit se ér, de nekem kedvesek, ezért szívesen meg is mutatom őket.

Oldsombile Toronado

A YatMing Signature sorozatot azért lehet szeretni, mert jó áron kínál egészen elfogadható minőségű modelleket

Kezdjük egy olyan modellel, amire már régen rákívántam, ráadásul ez volt az első beszerzés 2011-ben. Februárban gázoltuk le Sipos Úrral a nagy nemzetközi játékkiállítást, a nürnbergi Spielwarenmessét, ott láttam meg egy angol nagykereskedő cég standján ezt az 1966-os Oldsmobile Toronadót. Ez a full-size amerikai kupé ugyanarra az E-body platformra épül, mint például a Buick Riviera, a hajtáslánca pedig megegyezik a Cadillac Eldoradóéval, tehát, ritka kivételként az amerikai mamutok között, elsőkerékhajtású. A műszerfala akár egy kisebb űrhajóé, eléggé futurisztikus lehetett a hatvanas évek második felében. Talán nem véletlen, hogy az egyik holdutazó űrhajósnak, Walter Schirrának is állt a garázsában egy példány. A YatMing Signature sorozatot azért lehet szeretni, mert jó áron kínál egészen elfogadható minőségű modelleket, én ezért, ha jól emlékszem, ötezer forintnyi eurót adtam a vásár bontásakor kibontakozó, féllegális kótyavetyében. Meglepően szépek rajta a krómok, és a vékony krómkereteket, amik sok alapszintű modellen elég ramatyul tudnak kinézni, ezen egy okos ötlettel nem elnagyolt műanyag rátétekkel, hanem festéssel jelenítették meg. Egészen mutatós a műszerfal és a beltér is, úgyhogy egy-egy YatMing Signature máskor is jöhet. Már csak azért is, mert a cég honlapján igen vonzó amerikai klasszikusokat láttam, például egy öngyilkos-ajtós, 1961-es Lincoln Continental kabriót vagy az 1956-os Lincoln Continental Mark II-est, amiről épp pár napja áradoztam

1949 Ford custom

Egy hollandustól szereztem be, előtte kicsit udvaroltunk a magyar kolléganőjének

Ugyancsak nürnbergi beszerzés egy 1:18-as Maisto modell is, egy 1949-es custom Ford kabrió az AllStars sorozatból. Ezt egy hollandustól szereztem be, nehéz alku volt, mert szerintem zokon vette, hogy kicsit udvaroltunk a magyar kolléganőjének. Végül valami hatezer forintnyi eurómba fájt, de annyira szép és aprólékos, hogy nem bírtam otthagyni. Az AllStars sorozatban átépített autókat kínálnak – ezen a Fordon például többszínű matt fényezés van, és tetkó stílusú dekorábrák, még a légszűrőház tetején is. Az 1:18-as modellekben az a jó, hogy nemcsak a formát mutatják, de egész sikeresen érzékeltetik a térbeli kiterjedést is, és persze kellőképpen részletesek. Én néha egészen közelről, fél szemmel, kicsit hunyorítva szoktam őket nézegetni, egy rendesen megcsinált autócska szinte tökéletesen felidézi az eredetit. Ezen a Fordon még a szelepek is ott kukucskálnak a felniken - csoda-e, hogy mostanában ezt tartom az éjjeliszekrényen?

Mini Cooper S, Monte Carlo

Ezt a sárga-fehér, „Full Pressure Energie” feliratos kivitelt nem találom a neten

Angliában bóklászva bukkantam egy Oxfam Shopban erre a Solido gyártmányú, 1:16-os Mini Cooper S-re. (Ezekben a karitatív boltokban a gombostűtől a kecskéig mindent lehet kapni, amit már megunt valaki.) Három fontért kínálták, ennyiért nem lehetett otthagyni. Darabokban hevert a dobozában, de látszott, hogy megvan minden alkarész, csak össze kell majd legózni – ami mindössze egy percet vett igénybe. Ezt a sárga-fehér, „Full Pressure Energie” feliratos kivitelt egyébként nem találom a neten, persze, lehet, hogy ügyetlen vagyok. Illetve, a nyáron egyszer láttam egyet az amerikai ebay-en, ötven dollár körül árulták, de más nyoma nincs. A hivatalos kivitel a valóságnak megfelelő piros-fehér színű volt, illetve készült egy rally-kellékek nélküli, utcai Cooper S is a Solidónál, zöld színben.

Mini kártyakollekció

A 45 darabos kártyakollekciót az Upper Deck nevű vállalkozás adta ki a Roverrel közösen

Ha már Mini és rejtély, következzen egy másik Oxfam-es beszerzés: egy 45 darabos kártyakollekció, amit az Upper Deck nevű vállalkozás adott ki a Roverrel közösen. Az Upper Deck otthon van a gyűjtőikártya-szakmában, húsz éve ontják magukból a baseball-meg a kéziladba-kártyákat. Ezek a Mini-ábrázolások is biztos szépek, egyelőre azonban ezt nem tudjuk meg, mert a csomag originál, bontatlan, és a Vályi Pista azt mondta, hogy így többet ér. Hát, annál a két fontnál, amennyiért én vettem, biztosan, de egyelőre még kitartok, bár gyötör a kíváncsiság. Elégedjünk meg tehát a doboz fedlapjával, amin nagy meglepetésre egy Mini díszeleg. A hátlapon felsorolják, mit látnánk, ha kibontanánk: nos, a kezdetektől, az 1959-es Austin Seventől az 1997-es új, BMW-Mini-ig tart a sor, köztük Cooper Mk I, Countryman, Moke, Clubman, Elf, hogy csak néhányat említsek. Ha erős olvasói nyomás alá kerülök, hajlandó vagyok kibontani a dobozt, és közzétenni mind a negyvenöt kártyát. Ez esetben az értékvesztést Omm fizeti. :)

Aston Martin DB5 007

Ebből a Bond-modellből fogyott eddig a legtöbb, 1965-ös piacra dobása óta konkrétan húszmillió

Ez a megviselt 1:36-os Aston Martin DB5 Greenwich bolhapiacán került elém, és egy fontért lett az enyém. Hiányzik a katapultáláskor hátracsapódó teteje, a figura az utasülésből (nagyon ki lett lőve szegény), eltört a katapultülést alaphelyzetben rögzítő mechanizmus, és nagyon kopott a festés. Viszont Mr. Bond rendíthetetlenül vezet a jobb egyben, és ez is valami. A Thunderball és a Goldfinger emblematikus Bond-autóját még ma is gyártja a Corgi, a honlapjuk tanúsága szerint most akciósan, 6.99 fontért, azaz kábé 2400 forint plusz postaköltségért a miénk lehetne – milyen kár, hogy épp nincs belőle raktáron. Sebaj, az Amazonon például simán hozzájuthatunk, igaz, ott már 49 fontért kínálják. Egyébként ebből a Bond-modellből fogyott eddig a legtöbb, 1965-ös piacra dobása óta konkrétan húszmillió – a Corginak igazán nem lehet oka a panaszra. (Az én roncsom valószínűleg az 1978-83 közötti időszakból származik, még Nagy Britanniában gyártották. Fel lehetne éppen újítani, de mivel nincs meg minden alkatrésze, nem sok értelme lenne a matatásnak. Bezzeg a kolléga nem adta fel. Azt már csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy épp az ősszel adták el egy árverésen, szerény hárommillió fontért azt a spéci DB5-öst, amit Sean Connery használt a forgatásokon.

Fire Chief lemezautó

Lakásdísznek megfelel, van neki atmoszférája

A retró vonalon maradva, következzék egy kínai lemezautó. Ezt egy magyar bolhapiacon vettem pár hete, láttam, hogy roncs, de fillérekbe került, hát elhoztam, lakásdísznek megfelel. A stílus a 60-as évek elejének Amerikáját idézi, a tűzoltóparancsnok épp nagyon sietne valahova, ha nem szerelték volna ki az autó belét, ami gyaníthatóan egy elektromotort is tartalmazott. Valószínűleg nem távirányítós volt, hanem elől lehetett egy bolygókerékszerűség, és ha akadálynak ütközött, irányt váltott – bár lehet, hogy túlkomplikálom. De mindegy is, imádnivaló így, ahogy van. 

Felhúzós lemezautó

A hullámkartonból készült dobozra annyit írtak Kínában, hogy Collectable Item, elképzelhető tehát, hogy többféle verzió is van belőle

Bezzeg ez a másik, felhúzós lemezautó mennyivel elegánsabb jelenség! Naná, hiszen a divatos dél-angliai fürdőhelyen, Brightonban bukkantam rá egy ajándékboltban az alsó korzón, ahová kishajós hűtőmágnesért tértem be, aztán tessék, ez lett belőle. Egyetlen mentségem, hogy olcsó volt, pár font, a pontos árára már nem emlékszem. Ezzel azonnal játszottam is egy kicsit a nagy móló korlátján, mire a gyermekeim pánikszerűen elmenekültek a közelemből. Hiába kérleltek, hogy ne égessem őket, nem bírtam magammal. Egyébként: megfigyelték már, hogy a kamaszkorú és felnőtt gyerekeink milyen nehezen tolerálják, ha az apjuk kisautó-rajongó? Ciki ez a szemükben valamiért, pedig még mindig jobb, mint ha mondjuk Rambónak képzelve magamat, egy forgógéppuskával szétlőttem volna a fish&chips-es bódét. Az enyémeknek legalábbis annyira herótjuk van a modellektől, hogy még ajándékba se vettek nekem soha, pedig a kis buták milyen olcsón letudhatnák így a születésnapot meg a karácsonyt. Na, mindegy, térjünk még vissza a húszas-harmincas évek atmoszféráját árasztó lemezautóra, amelyben a lady a sofőrrel épp korzózni indul, talán épp Brightonban, egy arrafelé nem túl gyakori, napsütéses napon. A hullámkartonból készült dobozra annyit írtak Kínában, hogy Collectable Item, elképzelhető tehát, hogy többféle verzió is van belőle, ám a pénztárcám szerencséjére csak a kicsi boltban csak ez az egyfajta volt. 

Jeremy Sanders képeslapok

Gyaníthatóan kubai inspirációk alapján készült autós képeslapok

Egy másik üzletbe is beértem, hogy helyben készülő, egyedi képeslapokat vegyek, ám ott meg ezekre a karibi stílusú (gyaníthatóan kubai inspirációk alapján készült) autós képeslapokra bukkantam, darabja ötven penny, persze hogy nem hagyhattam ott. Egy bizonyos Jeremy Sanders olajfestményeinek reprodukciói, be lesznek egyszer keretezve – vagy nem. Inkább nem, mert már az összes szabad falunk tele van hasonló, olcsó képeslapokkal. 

A woman who can do it all!

A woman can do it all

Azért ennek a darabnak a dolgozóasztal felett csak szorítok helyet: ritkán lát az ember hófehér tütüruhás balerinát, amint épp egy koszos autót szerel elmélyülten. A fotó a kaliforniai Rhea Anna munkája (http://www.rheaanna.com/), a képeslap belső felirata: Happy Birthday to a woman who can do it all! Megnéztem Anna fészbúk oldalát, ott találtam róla egy jó fotót, ami a képgalériában is látható. Hát hümmm, hogy is mondjam csak, szívesen elmennék vele egy fotósétára. Áj tink si ken du it óll.

Mercedes SLC

A barokkfelnik szinte megszólalnak, a modell egyetlen hibája, hogy a kerekek szerintem nagyobbak a kelleténél

Közkeletű mánia az autósok között, hogy igyekeznek megszerezni az 1:1-es méretű drágaságaik modelljét. Én se vagyok mentes ettől a defektustól, a veterán SLC-mről már vagy négyféle kisplasztikát begyűjtöttem. Ezt a parányi, 1:87-es Schuchót Balogh Bence kollégám találta a müncheni repülőtéren, áldja meg az Isten érte. Az egész autó vagy hat centi, ám a pici méret nem volt akadálya a precíz kivitelnek: plexiből az első lámpák, festettek a hátsó lámpatestek, olvasható rendszám és egymilliméteres Mercedes-csillag hátul, a barokkfelnik szinte megszólalnak, egyetlen hibája, hogy a kerekek szerintem nagyobbak a kelleténél. . Ez már majdnem nanotechnológia, és mindössze 4,5 euróért!

A Minichamps 1:43-as modelljének dobozán felirat figyelmeztet: „Ez nem játék, hanem egy precíz, méretarányos modell!”

A Minichamps 1:43-as modelljének dobozán felirat figyelmeztet: „Ez nem játék, hanem egy precíz, méretarányos modell!” És tényleg, nem lehet a Minichamps SLC-re panasz, a legapróbb részlet is élethű, beleértve a ködlámpákat, a műszerfalat, a fejtámlák formáját, a Mercedes-logót a motorháztető elején. Egyedül a lamellás oldalablakot rontották el, a csíkozás nem igazán észrevehető. Ezt az ornabaui Mercedes-találkozón lőttem júniusban, lázas betegen az árusok pultjai között kóvályogva. Húsz euróért kínálták, tízért hoztam el végül, az se kevés, de az érzés megfizethetetlen. 

Mercedes SLC, ős-RC

A Motora-Wave márkájú, 1: 24-es RC autóra az egyik hazai aukciós oldalon bukkantunk

És zárjuk a sort egy másik SLC-vel: ez egy távirányítós modell, persze valószínűleg nem működik, de Sipos Úrtól van rá ígéret, hogy megnézi egyszer közelebbről. A japán gyártmányú, Motora-Wave márkájú, 1: 24-es RC autóra az egyik hazai aukciós oldalon bukkantunk, a kipróbálást némiképp hátráltatja, hogy a belevaló elemek és akkuk összköltsége majdnem elérné a vételárat. Évszám sehol, a technológiája alapján a késő kőkorba sorolnám, valahová a hetvenes évekbe. Egy alapfokú gyerekjáték ez, csak egyenesen előre tud menni, illetve balra kanyarodni, úgyhogy az útvonalak megtervezése komoly előrelátást igényel. Ilyen menetképességekkel a Motora-Wave modellek 99 százaléka (ugyanerre az alvázra sokféle karosszériát ráhúztak, Ferraritól a Corvette-ig) nyilván egy székláb vagy ajtófélfa áldozata lett – ennek fényében az én, nem is tudom, meggypiros? SLC-m egy megkímélt túlélőnek minősíthető.

A túlélés, na igen, a túlélés alighanem kulcsszó lesz 2012-ben is, és nemcsak rég elfelejtett RC-modellek számára. Úgyhogy ennek szellemében kívánok boldog új évet minden modellmániásnak!

Izzad a tenyerem. Stresszben vagyok. Csodálkozol? Sose raktam még össze egyedül egy egész autót. Főleg úgy, hogy ráadásul működjön is. Mert ha nem működik, te kiröhögsz, Sipos Úr pedig átgázol rajtam valami nehezebb járművel, mondjuk a tűzoltósági Tranzitjával. Karácsony után kezdek, Szilveszter éjfélkor kiderül, élet, vagy halál.

Előre szólok: személyes érintettségem van a poszt tárgyát lépező termékkel kapcsolatban. De azért igyekszem tárgyilagos maradni. Még akkor is, ha igazi különlegesség, magyar fejlesztés, magyar termék.

Egész nagy hasmagasság, nagy terepszögek

Kis belterjjel kezdek. Nagyjából egy éve, hogy a Dension egyik fejlesztőmérnöke megkeresett: van egy érdekes új projektjük, kíváncsiak a véleményemre. A láthatóan elektronika/számítástechnika őrült srác egy frankensteini kinézetű RC autó alvázon mutatta be, hogy milyen klasszul lehet az okostelefonjával irányítani egy távirányítós autót. Én csak illedelmesen hümmögtem, kipróbáltam, hogyan lehet a telefon billentésével kormányozni, illetve gázt adni, és illedelmesen megjegyeztem: igazán jópofa.

Mint ha egy őrült professzor kreatúrája lenne. Ha rajta van a kasztni, mindebből semmit sem látunk

Ha akkor valaki megkérdez, és éppen őszinteségi rohamom lett volna, csak annyit mondok: marhaság. Az én telefonom egy akkor 6 éves Nokia volt, és mindent tudott, amit egy telefontól elvártam. A zöld gombbal hívást fogadtam és indítottam, a pirossal letettem, ha nagyon muszáj volt, SMS-eztem. Az ilyen lökött dolgok, hogy okostelefon, nagyon nem tudtak érdekelni. Az meg, hogy telefonnal távirányítsak… Ugyammá.

3-4 hónappal az első bemutató után szóltak, hogy fejlemények vannak, ha tehetem, nézzem meg, mit tud most a cucc. Mivel érdeklődő típus vagyok, természetesen elmentem a találkozóra, ahol a projekt atyja, Dévai Zoli vázolta, mit is tud ez a WiFi-s vevő . Érintőképernyőn virtuális joystickkel irányíthatunk, vagy a készülék gyorsulás-érzékelője segítségével, billentve-forgatva. Okés, ez eddig tiszta sor. Van kamerakép, amit élőben lehet látni a telefonon/tableten. Jó, ezen sem lepődtem meg. Majd elkezdtünk belemászni a telefonra telepített program menüjének legrejtettebb zugaiba.

A WiRC egység közelről. Annyi csatlakozó van rajta, hogy komoly feladat kihasználni mindet

Hogyaszongya, van nyolc csatorna, amin PPM jelekkel szervókat vezérelhetünk. Meg 4 másik csatorna, ahol digitális kimenőjeleket adhatunk. Másik négyen digitális bemenet van. Plusz lehetőség mikrofon és hangszóró telepítésére. Na, itt már kezdtem az asztaltól hátrébb hajolni: ezek megvesztek. Majd kiderült, minden csatorna külön konfigurálható, a végállásoktól kezdve az érzékenységen át az előre beállítható failsafe értékig (mit csináljon a rendszer, ha véletlenül elvesztené a jelet, mert mondjuk, a modell hatótávon kívül kerül) az égvilágon minden személyre szabható. Minden csatornának magam választhatom meg, hogy melyik gomb vagy joystick legyen a vezérlője, a gombok billenőkapcsolóként vagy nyomógombként működjenek. Kezdtem megvilágosodni.

Ahogy egymás után jöttek az újabb és újabb funkciók, rájöttem, hogy ez a cucc sokkal többet tud annál, amit eddig bármilyen távirányítótól láttam. És az hagyján, hogy nagy tudású a rendszer, de ez egy számítógép, ami továbbfejleszthető, konfigurálható. Tényleg nagyon tetszett, még azzal együtt is, hogy tisztán látszott, egy komoly versenyen nem állná meg a helyét a WiFi-s rendszer, mert a századmásodpercekért vívott csatában egy hagyományos távirányító jobban használható. Ugyanakkor nagyon sok esetben bőven elég a tudása, sőt, ha mindent kihoz belőle az ember, amire a rendszer lehetőséget ad, akkor még talán sok is.

Mivel Szíjj Attiláék látták, hogy igazán lenyűgöz a rendszer, megkértek, szálljak be én is a fejlesztésbe, és a tapasztalataimat osszam meg velük. Így kerültem a WiRC/SmartRacer közelébe. Aztán hosszas vívódás után lett iPhone-om, aminek köszönhetően valóban kitágult a horizont, összemérhetetlen egy okostelefon a hagyományosokkal. Ráadásul már nap mint nap tesztelhetem, mit tud még a rendszer. Virágh Bálint, aki a WiRC fejlesztését végzi a cégnél, szinte minden héten tud valami újat mutatni, lassan ott tartunk, hogy nem bírom követni az összes felmerülő lehetőséget. Közben szép csendesen készül az androidos verzió is, hogy más okostelefonnal is lehessen távirányítani.

Minden együtt: motorszabályzó, kamera WiRC vevő, WiFi dongle, akku

Elég volt kellőképpen megismernem a rendszert, hogy már ne is tartsam sületlenségnek, hogy mondjuk egy iPhone-nal irányítsak egy modellautót. Vagy bármit, mert a rendszer moduláris, pontosan úgy működik, mint egy normál rádióvevő, így természetesen arra használhatom, amire csak akarom. De most maradjunk csak az autónál.

Az alváz sokkal többet tud, mint egy játékautó -hiszen egy RC modell az alap

Ennek a bizonyos SmartRacernek az alapja egy már sokszor bizonyított modell alváz. Nem játékautó, hanem teljes értékű RC modell, összkerékhajtással, olajos lengéscsillapítókkal, elektronikus motorszabályzóval, állítható futóművel, meg a satöbbi. Az alvázra már az üzemben felszerelik a WiRC rendszert, ami áll egy kis fekete dobozból (ez a lelke az egésznek), egy USB kamerából és egy WiFi stickből. Annak, aki csak egyszerűen használni akarja a kis verseny pick-upot, semmi más dolga nincs, mint feltölteni a készletben található akkumulátort a szintén tartozék töltővel, bekapcsolni az autót, megvárni, míg feláll a rendszer, a telefont csatlakoztatni a már működő WiFi-hez, elindítani a már korábban letöltött appot (programot), és elkezdeni csapatni, meg nézni a képernyőn, mit lát a kisautó.

Egy iPhone és a SmatRacer együtt igazán jó móka

Azért a csapatást eleinte érdemes mellőzni, és visszafogott tempóban haladni, hogy megszokjuk, a telefonnal éppen nem SMS-t, emailt írunk, hanem egy mini versenyautónak adunk gázt. Pont ezért az alapbeállítások csak kb. 40%-os teljesítményt engednek használni, de ezt pár gombnyomással módosíthatjuk, ha már elég gyakorlatot szereztünk az irányításban. 100%-os teljesítménynél azonban érdemes a kisautót nyílt terepre vinni, mert elég hamar elgázolhatjuk a bundáját békésen tisztogató Cirmit. A macskaszőr egyébként nem akasztaná meg a kocsit, de ha bekapja a macska farkát, a gyorsan pörgő kerék extratartós hullámot tudna csinálni szegény kandúr lomposára.

A modellre felszerelt kamera élőképet ad az iPhone-ra (vagy iPadre, esetleg iPod Touchra), így akár kémtevékenységet is lehet folytatni. Mivel a képeket rögzíteni is tudjuk, az esetleges kompromittáló felvételekkel, amit a nővérünk hálószobájába belopakodva csináltunk, simán elő tudjuk teremteni a járgány bővítéséhez szükséges pénzmagot.

A csatornákat egyenként lehet testre szabni

Eddig az önfeledt móka, ha ennél is többet akarunk, egy kis tanulás jön: az Apple appstore-jából ingyenesen letölthető program alaphelyzetben csak két csatornát vezérel (az egyik csatorna a kormányzás, másik a gáz-fék), és csak a legegyszerűbb beállításokat lehet elvégezni. Aki elég bátor, vagy gyakorlott, az a menüben a profiles pont alatt az „advanced” beállítást választva minden beállításhoz hozzáférhet. Mind a nyolc csatornát rongyosra konfigurálhatja, expót (érzékenység), epát (végállások), mixet (csatornák együttes működtetése) állítgathat, a WiFi beállításait piszkálgathatja. Akkor sincs nagy baj, ha valaki mindent elállít, és a végén azt sem tudja, mit csinált, mert a profiles menüpontban a „reset default” gomb megnyomásával minden alaphelyzetbe kerül. Ha van egy iPhone, iPod touch, vagy iPad a családban, érdemes letölteni az appot, egy fillérbe sem kerül, de minden funkciója kipróbálható, csak (még) autót nem lehet vele vezetni, ha nincs az embernek egy WiRC-cel felszerelt autója.

Demo módban ugyanazt látjuk, mint amikor autót irányítunk, csak nincs kamerakép

Aki már kellőképpen átlátja, hogyan működik a rendszer, a különböző csatornákkal egészen spéci dolgokat is vezérelhet: ha akarja, csinálhat kameramozgató rendszert, amivel forgatni, billenteni lehet a kamerát. Kapcsolhat lámpákat, mozgathat géppuskaállványt, keresőfényt, amit csak kitalál. De természetesen ki is szerelheti a WiRC modult az autóból, és csinálhat valami egészen agyamentet. Mondjuk, ha Cirmit kárpótolni akarjuk az elszenvedett atrocitásokért, készíthetünk egy távirányítású macskahát vakarót. Vagy műegér cibáló berendezést. Hogy ezt a nagyon sokoldalú kis dobozt (igen tudom, a téglalap formájú fekete doboznak pontosan hat oldala van, de most nem erre gondolok) mire használja föl egy barkácsolni szerető hobbista, csakis a képzelőerőn múlik.

Kezdő és haladó beállítások közül lehet választani. Aki gyakorlottabb, elképesztő dolgokat hozhat ki a rendszerből

A végére még valami: a rendszer hatótávolsága természetesen függ a környezettől. Nyílt terepen, ahol nincs a közelben más WiFi hálózat, jóval messzebbre elérnek a WiFi-csápok, mint egy zárt térben, ahol több WiFi hálózat is van. De a rendszer akár rá is csatlakozhat ezekre a WiFikre, és ezzel egy csapásra megsokszorozhatjuk a hatótávot. Nagyon gyakorlott számítástechnikusoknak az sem jelenthet lehetetlent, hogy a világ másik végéről lehessen irányítani a kisautót. Tudom, mert láttam már ilyesmit…

Azoknak, akik felteszik a kérdést: miért kell egy kisautót telefonnal irányítani, többféle választ tudok adni. Először is, mert lehet. Adva van egy technológia (okostelefonok és társaik), ami lehetővé tesz sok olyasmit, amit eddig nem. Másodszor, mert jó móka. Harmadszor, és ez talán a legfontosabb, hasznos. Pont azért, mert igénybe veszi az ember kreativitását, teret ad a szabad variálásnak, komolyan fejleszt egy csomó képességet és tanít. Nem véletlen, hogy már a bétatesztek során nagyon sok olyan csapat jelentkezett, akik a legkülönbözőbb projektjeikhez használják a rendszert. Hogy az ember robotot vezérel az elektronikával, autót, vagy esetleg az otthoni világítást, nem a kis fekete dobozon múlik.
 

A világutazók sosem teljesen normálisak. Vannak aránylag szelíd bolondok, de léteznek igazán elvetemültek is. Danilo és Fabrizio az utóbbiak közé tartozik: egy Fiat 500-zal elautózni Pekingbe karcolja az elmebetegség fogalmát.

Az, hogy törpeautóval is lehet utazni, már bizonyított tény, gondoljunk csak Imrére, a Japánban élő magyarra, aki aprócska Subaru 360-ával jött haza lábon. Az olasz fiatalemberek 2005-ben vágtak neki a 14000 kilométernek: aki kíváncsi kalandjaikra, nézze meg weboldalukat vagy a videót.

A Burago is emléket állított a túrának: Bari to Pechino feliratú dobozba helyezte az 1:16 méretarányú 500-ast. A kellemes színű, okkerrel megütött mustársárga makett vagány dísze lehet egy íróasztalnak – aránylag kidolgozott, ötletes.

Nyitható ajtók, bumfordi motor, jobbra-balra mozgatható kerekek. A csomagtartón is fenn a kötelező expedíciós kellék: ha Kínáig nem is mennénk el a kicsike kéthengeressel, de itt a város körül jól jönne egy ilyen stramm veterán.

A fotózásnál tanácstalanodtunk Papp Tibivel. Az biztos volt, hogy szeretné kipróbálni az új fixobjektívét, így ez alapján kerestünk helyszínt. Nem jutottunk messzire, a Velvet szerkesztőségi hörcsögterráriuma ideálisnak ígérkezett. A rágcsálók örömmel vették birtokba a járművet, még a hátsó ülést is kipróbálták – ha tudtuk volna, hogy ilyen jó tesztelők, már több sajtóútra elvittük volna őket. 

Nem vagyok teljesen amatőr makettépítésben, de már van vagy 20 éve, hogy az utolsót összeraktam. Akkor főleg keletnémet repülőkkel foglalkoztam, ma már egy sincs meg belőlük.

Ez viszont egy autó, ráadásul egy 1961-es Porsche 356B, az egyik kedvencem. A kicsi és könnyű, mindössze 90 lóerős 1,6-os gép egy igazi ikon. A 356B-t 1959-től 63-ig gyártották, ráadásul ebből készült a legtöbb a 356-os sorozaton belül, mégsem nevezném tömegautónak. Az ára ma már borsos, alig van belőle. Bumfordi formája ugyanolyan szerethető, mint mostohatestvéréé a bogárhátú Volkswagené.

A lányommal együtt álltam neki a Bburago fémmakett összeszerelésének. Zsófit direkt nehezítő körülménynek neveztem be az összerakásba, mert mindent akar és csinál, de három és fél éves kis mancsai még nem elég ügyesek hozzá. Az is csoda lesz, ha nem tör semmit össze.

A dobozban külön rekesz van a karosszériának, az alváznak és a kisebb cuccoknak. Az apró műanyag alkatrészek rugalmas műanyagból vannak, nem a régről ismert könnyen repedő, elpattanó plasztikból. Így könnyen lejönnek az öntőkeretről, az elvékonyított tartók jó helyen törnek és nem kell körömreszelős finiselés, hogy minden passzoljon, és a végeredmény is jól nézzen ki.

Az alkatrészek szépen pattannak a helyükre, az első lámpák külön lévő foncsora a sárvédőn kialakított lámpatökbe úgy pattant bele, hogy azonnal bizodalmam lett az autóhoz, noha a Made in China feliratot a fenéklemezen azonnal észrevettem. A leírás nem túl bonyolult, de nincs is szükség többre: az alkatrészek könnyen azonosíthatók, és helyük is egyértelmű.

A végeredmény nem egy működő modell, sokkal inkább díszmakett, ennek megfelelően a kormány ugyan fordítja az első kereket, de az autó nem gurul, a kerekeket csak a sárvédőperem tartja a tengelycsonkon. Ennek nem örültem, mert amúgy az autó masszív és szép. Külön figyelmet érdemel a karosszéria, ami fém, és gyáriag fényezett. A színe távolról hasonlít az eredeti, sok éven át kínált, 601-es kódú Signal Red árnyalatra, de sajnos nem teljesen azonos azzal. Pedig mennyire ütős lett volna, ha pontosan azonos a színe az eredetivel! Szép részletekben persze így sincs hiány. Az autó belsejébe a műszerfal óráit is felmatricázhatjuk, a kormánykerék a korabeli háromágú Petri kormányra hajaz, a váltórúd előtt pedig a váltózár is látható. Bravúros.

Az összeszerelést lassan, de folyamatosan dolgozva negyven perc alatt elvégeztem, a matricázás azonban még további fél óra volt. Ebben persze benne van a vacakolás a dísztárcsaközép Porsche emblémáival. A leáztatós matricák szerencsére könnyen áznak és jól rácsúsztathatók a felületre.

Könnyen összerakható, klassz kis makett, még a gyári Fram külső olajszűrő is látszik a motortérben. Annyira meghozta a kedvemet a masszív német technikához, hogy rögtön ki is mentem egy kicsit a műhelybe, bogarat szerelni…

Vészesen fogy az idő, Jézuska már az ajtóban topog, éjjelente apa suttyomban kilopódzik az ebédlőbe és vérben forgó szemmel tépi ki a konnektorból a villódzó fényeket. Aztán vagy nyugodtan visszafekszik azzal a tudattal, hogy már minden ajándékot jól eldugott, vagy álmatlanul forgolódik, mert még sehol sem tart és a gyűlöletes bevásárlás a tömegnyomorban még hátravan.

Cippzáras és elméletileg vízhatlan a mindenes kis tasak

Én az első csoporthoz tartozom, igaz, kellett hozzá pár izzasztóan rohangálós december 23.-a, hogy rájöjjek, nem jó az ilyesmit a végére hagyni. Szerencsére a fiam gyorsan nő, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy alibista ajándékokkal lephessem meg őt és magam. Erősen gondolkodtam két használt gokarton, de meglehetősen nehéz volt megmagyarázni otthon, hogy minek egy egyéves gyereknek gokart. Ráadásul kettő. Hiába mondtam, hogy most érdemes megvenni, válság van, mert milyen jó befektetés és nem fog a tévé előtt ülni, na meg remek családi programoknak nézünk elébe, kézügyességet is fejleszti egy kis gázbovden-beállítás, nem jártam sikerrel. Na majd jövőre.

Hat cartridge, az AR-lapok és a gép fér el benne

Aztán később persze jöhetnek az olyan dolgok, mint ez a Nintendo 3DS, ami átmeneti teszt-jelleggel nálam landolt. Hiszen ha kettő van belőle, akkor a téli délutánokon (mikor apa már otthon van, de még nem indult el autózni vagy nem rohad a szimulátor előtt anya nagy örömére) akár egymást is gyepálhatjuk mondjuk egy Resident Evilben vagy Street Fighter 3D-ben…

Addigra jó eséllyel még olcsóbb lesz a kis gép, hiszen a 65 ezer forintos bevezetőárhoz képest már most 40-47 ezerért meg lehet kapni. Ami persze nem kevés, de a 3DS elég sokat tud ahhoz, hogy ha éppen ilyen kézikonzol-fejlövésünk van, akkor megvegyük. Magunknak vagy a gyereknek.

Az Aqua Blue szín egyértelműen a lányoknak való

Először is tényleg tudja a 3D-t, méghozzá nagyon ügyesen variálva a csaknem 6 colos kijelző képét. A PICA200-as grafikus mag 800 millió műveletet tud másodpercenként, ezzel lepipálja mondjuk az iPhone4-est, pedig már arra is pöpecül kinéző játékok készülnek. Kell is a teljesítmény, hiszen a háromdéhez kétszer akkora számítási kapacitás szükséges, mint a sima Nintendo DS esetében a 800x240-es felbontáshoz.

Ehhez képest azért egyéb jelentős változásokra is sor került, hiszen sokkal kezelhetőbbé vált az online-felület és a szolgáltatások is áttekinthetőbbek. Wifink van, így jóformán bárhol rámászhatunk a világhálóra, akiknek pedig kevés a Facebook, azok a regisztrálhatnak a DSiWare-hálózatra, ahonnan a játékban összegyűjtött pontjaikon vásárolhatnak pl. új szoftvereket.

A multiplayer-hedonizmus a létező legjobban kiaknázott, hiszen a StreetPass és a SpotPass funkcióknak hála alvó üzemmódban is folyamatosan online vagyunk (feltéve, ha kapcsolódtunk wifin keresztül, ugyanis 3G-t nem tud a szerkezet, ami szerintem is hiba, bár pénztárcakímélő), adatokat fogadunk és cserélünk. Elég pörgős és jól támogatott a háttérbázis, mindig van valami új. Akár teljesen önállóan is lebonyolíthat egy-egy Street Fighter bunyót a két gép, elég, ha neten lógva leülünk egy másik geek mellé, ilyenkor játékban elért pontszámainkat figyelembe véve nyerünk vagy veszítünk.

A két kis VGA kamera 3D-s fotókat készít, de igazi szerepük a valós háttér előtt játszódó játékoknál van

A hardverhez visszatérve természetesen akad itt gyorsulásmérő és giroszkóp, 3D-felvételeket készítő duplalencsés VGA-kamera, ami persze leginkább arra szolgál, hogy az AR (augmented reality) lapokra különböző fura kis lényeket vetítsen nekünk. Az AR-lapok leginkább furán csíkozott kartonra emlékeztetnek, de a 3DS-nek éppen ezekre a csíkokra van szüksége, hogy térben korrektül elhelyezze a fiktív kis figurákat. Döbbenetes egy marhaság, de működik. Teljesen új távlatokat nyit, hiszen egy jól irányzott lefejeléssel nekiküldeni a rózsaszín kis sokfarkú rohadékot az asztalon valóságban is jelenlévő pálinkásüvegnek sosem volt ilyen vicces.

A menü áttekinthető és elég gyors, a 3DS-sel már elfogadhatóan lehet netet böngészni

Az Aqua Blue szín helyett inkább kéne a fekete (ebben a kettőben kapható), a műanyagház nem tűnik túl strapabírónak, de egyelőre bírja a strapát. Míg legnagyobb konkurense, a PSP (Playstation Portable) lassan felszívódik, addig a 3DS ha nem is dönt eladási rekordokat, de szépen fogyogat. Jelenleg ugyan inkább a fiatalabb korosztály számára kínál játékokat (jellemzően kicsit infantilis dolgok ezek egy felnőttnek), de pl. kapható rá a Driver Renegade vagy a FIFA 2012, ami már teljes mértékben kihasználja a hardver lehetőségeit, jövőre pedig még több érdekes – és kicsit komolyabb – darab érkezik (többek között a Resident Evil és a Metal Gear Solid 3D).

Csakis a gorilla, senki más

Nekem most nem is volt igazán választási lehetőségem. A Mariokart 3DS-t választottam a Sonic AllStars Racing helyett. Először is azért, mert a Mariokart már háromdés, Sonic pedig nem (a sima DS-játékokkal is kompatibilis a konzol), ráadásul előbbiben kiválaszthatom gyermekkorom kedvenc karakterét, a Spectrumos, C64-es időszakom sztárját, Donkey Kongot. A Sonic-féle kékfejű izéket sosem bírtam.

Na jó, a valósághoz sok köze nincs is, a Forza Motorsporton és SimBin-szimulátorokon edződött (bár néha azért munkaidő után LFS-ezünk egyet az itteni IT-s srácokkal) énem viszolyog a nyomd-meg-a-gombot-és-driftelj-szerű játékmenettől, de meg kell hagyni, hogy ha akadt pár szabad percem, akkor azért kiirtottam a mocsok Tekikatonákat és a homoszexuális vízvezetékszerelőket is. A 100 köbcentis kupa versenyei már elég kemények, mert az ellenfelek egyre szemetebbek, de Donkey jelenleg egy nagyon komoly fekete verdával nyomul, tuninglehetőségből van éppen elég.

Az analóg joystick remek dolog, egy kis megszokást igényel (főleg versenyjátékoknál-szimulátoroknál), de nagyon precíz és finom szerkezet. időnként érdemes kalibrálni

Nem rossz dolog ez a 3DS, alvó üzemmódban négy napig is bírja, de ha full 3D-ben toljuk végig, akkor 4-5 óra alatt elfogy belőle a kraft, rá kell szúrni a töltőre. Ami nekem igazán hiányzott, az egy Medal of Honor-szerű FPS. Az Electronic Arts szerencsére komolyan veszi a 3DS-t, így minden menő játékuk elérhető erre a platformra is.

Ami persze azt jelenti, hogy tényleg kettő kéne belőle. Apának és fiának is. A gokartok mellé természetesen.

 Először egy modellkatalógusban találkoztam a japán Seibu Keisatsu járműveivel. Mivel lövésem sem volt, mi az a Seibu Keisatsu, természetesen utánanéztem. 79-84 között futott a sorozat a japán tévében, nagyon népszerű volt. Csikós ujjongva mesélte, hogy kölyökkorában ő ezeket a filmeket kint, Japánban látta, akkor, amikor játszódnak.

Természetesen az általam gyakran látogatott Japanese Nostalgic Car oldalon is feltűnnek részletek a sorozatból. Nem is tudom miért, de a youtube-on nem is kerestem az epizódokat. Mivel azonban a JNC-re felkerült pár részlet, a kapcsolódó videók is megjelennek a youtube-on, így zseniális pár perces kivágásokat nézhettem meg. Az ember a fejét fogja a sok debil túlzás miatt, a kiszámítható akciókban semmi meglepőt nem látni, és be kell lássuk, az akciójeleneteknek nem sok köze van a valósághoz. Kicsit olyanok, mint a bollywoodi indiai akciófilmek, csak azért annyira nem bazáriak. Persze mentségül fel lehet hozni, hogy akkoriban a Knight Rider sem volt valami hiperrealista dokumentumfilm, más volt a módi. De a 80 autós, meg 30 motoros üldözési jelenetek csak és kizárólag japán filmben fordulhatnak elő rendszeresen, ez biztos.

A sorozat abban a korban játszódik, mikor a japán ipar a legnagyobb gőzzel jött fölfelé, és már nem szégyen, hanem dicsekedni való dolog volt, ha valaminek a hátulján a Made in Japan felirat szerepelt. Nyomták is erősen a high-techet a filmben, ezért a hősök a Nyugati Körzetből (Seibu Keisatsu) csúcsfelszereltségű járművekkel üldözték a bűnt.

Machine RS beltér

Autóügyileg a Nissan, motorkerékpárokban meg a Suzuki volt az együttműködő partner, ezért a sorozatban minden rendőr Nissannal csapatott, vagy Suzuki Katanán szorította le a bűnözőket. Volt a járművek között Nissan Patrol, Gloria, 280Z és Skyline. A kocsik felszerelése mindent tartalmazott, amit a kor japán mikroelektronikai- és fotóipara elő tudott állítani.

Sajnos az agyament 280Z mintájára készült, Kyosho MiniZ távirányítós alapokra épült rendőrautót (Super Z) nem sikerült beszerezni, de az ember örüljön, ha más, legalább akkora ritkaságra tud lecsapni. Így sikerült több darab Machine RS-1 fantázianevű autót becsomagoltatnom Shizuoka Cityben, ahol az Aoshima székel. Ennek az autónak nincs értelmetlen sirályszárnya (nem a sirályszárny önmagában értelmetlen, hanem ahogy a díszletesek azt a Super Z-n megoldották), de vannak tetőre szerelt gépágyúi, meg tipikus kora nyolcvanas évekre jellemző spojlerei a sárvédők tetején. Meg különleges fényhídja.

Így néz ki egy gyűjtőknek (is) szóló csomagolás

A karosszéria kivitelezése elsőrangú, a legkisebb felirat is tökéletesen olvasható, minden részlet gyönyörűen kifestve. Tényleg makettszínvonalon készítik a MiniZ-khez a kasztnikat, még akkor is, ha nem a Kyosho gyártja, hanem a sejtelmes nevű Skynet (Aoshima). A felnik is szépek, krómozottak, aranyszínű küllőkkel.

A klasszikus MR-01 alváz

Az alváz a régi Kyosho MR-01, ami már önmagában gyűjtői darabbá tenné a modellt, hiszen ezt az alvázat már évek óta nem gyártja a Kyosho. Gyakorlatilag ezzel indult történelmi hódítására a MiniZ sorozat. Persze azóta továbbfejlesztették, ebből lett az MR-015, aztán az MR-02, majd a jelenlegi csúcs hátsókerekes alváz az MR-03. 

Klasszikus, sokat utánzott Perfex táv

Menetkész a modell, távirányítót és pár apróalkatrészt kapunk a csomagban. Sőt, olyan kiegészítőket is, amiket csak említésből ismerek: apró bójákat, amikkel kijelölhetjük a házi versenypályát.

A villogó készlet doboza

Nem bírtam magammal, egy másik Aushima cuccot is ki kellett próbálnom. Szereztem ugyanis rendőrvillogókat. Egy kis kartondobozba csomagolva kapjuk a vezérlő elektronikát, a táplálásához szükséges két gombelemet, és a LEDsorokat. Ugyanis minden villogó három pici felületszerelt LED-ből áll, amik egymás után villannak fel. Így azt az illúziót keltik, mint ha egy klasszikus, forgótükrös villogó működne az 1/24-1/28 as autónkon. Láttam már hasonló rendszert, de az valahogy nem volt az igazi, ez viszont egész becsapós. Persze a beszerelés nem ment zökkenőmentesen, ragasztáskor rosszul pozicionáltam az egyiket, és mikor megpróbáltam leszedni, megszakítottam az apró nyomtatott áramkört. Szerencsére van még pár készlet, így pótolni tudtam a tönkrevágott darabot. A kész autó valami szédületesen jól mutat.

Három darab, kb. 1 mm-es piros LED ad ki egy villogót

Erre a hétre tartogattunk meglepetést is! A kisautóblog olvasói az alábbi bónnal extra kedvezménnyel vásárolhatnak a managertoys.hu boltjában, csak nyomtassák ki a bónt, mutassák fel. Igen, lehet fekete-fehér, matrix nyomtatóval is ér, a lényeg, hogy december 24-ig beváltsák(na ja, aznap 10-13 óra közt még ügyelünk, hogy az utolsó pillanatban ajándék után kapkodóknak is adjunk még egy esélyt).

 

Ez volt az első alkalom, hogy itthon komoly slotcar versenyt hirdettek: a Carrera öthetes bajnoki sorozatán nem csak néhány tárgynyeremény volt a tét, de a világbajnokságon való részvétel is.

Kemény küzdelem zajlott a helyezésekért

Az elmúlt hetek selejtezői még viszonylag egyszerű vonalvezetésű pályákon zajlottak, de a döntőre felállították az Allee földszintjén a Hungaroring vonalvezetését követő, meglehetősen komplikált vonalvezetésű pályát, amely még a rutinosabb versenyzőket is komoly feladat elé állította, és rengeteg munkát adott a pálya szélén álló segítőknek. Alig győzték visszapakolni a kisautókat, főképp az első fordulóban. A versenyt megelőzően akadt is némi tanácstalanság az autók elfogadható csúcssebessége körül, de egy komoly bajnokság szelleméhez igazodva végül olyan tempót állítottak be a szervezők, amellyel már komoly kihívást jelentett a nyomvonalon tartani az autókat.

Mintegy negyven meghívott versenyző csapott össze, négyfős futamokban, így nagyjából két óra alatt zajlottak le a selejtező fordulók. A hangulatról Vályi Pista gondoskodott, aki ezúttal a kommentátor feladatait vállalta magára. A mezőny összetétele kor szempontjából meglepően vegyes képet mutatott: akadt, aki alig töltötte be a részvételhez szükséges hat éves kort, de harmincas-negyvenes urak is rajthoz álltak. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy az idősebbeket ugyanúgy megizzasztja a nehéz pálya, mint a kicsiket, sőt, a döntőt végül a kisiskolás Tóth Benjámin nyerte egy felnőtt, Bereczki Tamás, és a szintén iskolás korú, de idősebb Tóth Artúr előtt.

A győztes öröme

Az értékes Carrera csomagon túl, amely egy komplett 1:32 Digital készletet és számos pályakiegészítőt tartalmazott, Beni megnyerte a jogot a világbajnokságon való indulásra is, így vele még többször találkozhatunk itt a Kisautó blogon. Együtt készülünk majd a világdöntőre, és el is kísérjük őt Németországba, ahol hazánkat képviselheti nemzetközi szinten. 

A dobogó: itt a legkisebb a legnagyobb

 Tavasszal, az OT-expón felállított, japán tematikájú Totalcar standra rendeltem pár érdekesebb, kimondottan japán vonatkozású, japán modellt. Ezekről akkoriban született is pár poszt, de még koránt sem értünk a végére, csak egy kis időre felfüggesztődött a japánmánia.

Lélegzetelállító egy ennyire feldíszített dekotora

Az utóbbi hetekben azonban sok dolog történt, ami miatt úgy éreztem, érdemes megint elővenni ezeket a modelleket. Önmagában az, hogy bemutassam ezeket a ritkaságokat, elegendő ok, de Csikós és Karotta kint voltak a Tokyo Motor Show-n, a bőrük pórusain keresztül is szívták magukba Nippon hangulatát, kezelhetetlen mennyiségű anyaggal és élménnyel megrakva érkeztek haza. Aztán a múlt héten szíven ütött egy hír: Betiltják a fénykamionokat. Basszus, a dekotoráknak annyi? Ha jól értem, a díszítés maradhat a gépeken, csak este nem kapcsolhatják be a fényeket. Kár.

A dekotora stílus annyira tipikusan japán, hogy még az is találkozott vele, aki azt sem tudta, látott már dekotorát. Mert például az 1989-es Black Rain (Fekete eső) című Ridley Scott filmben, amiben a Michael Douglas által játszott amerikai zsaru japánban üldözi a bűnt, több dekotorát is láthatunk. Mert a dekotorák kitűnően alkalmasak arra, hogy valami olyasmit mutasson az ember, ami nagyon feltűnő, nagyon japán, és a nyugati világban szinte ismeretlen. 

Dekotorák 11:00-tól

Hogy mi a dekotora? Pofon egyszerű. Túlzóan feldíszített teherautó. Angolul decorated truck. Japán angolul decoration truck. Japánul dekoréson torakkü. A japánok imádnak mindenre rövidítést használni, így lesz belőle dekotora. A japán rövidítések egyszerűen zseniálisak. A Noriyaro blogot olvasgatva bukkantam arra az egészen tiszteletreméltóan bolond amerikaira, aki magát Ken Tanakának hívja, és egy-egy videó erejéig bevezet minket a japán nyelv rejtelmeibe. Csinos segítője, Remi közreműködésével megtudhatjuk, hogyan beszéljünk japánul egyetlen szó kimondása nélkül, illetve hogyan beszéljünk japánul angol szavak használatával. De a legjobb a rövidítéseket feldolgozó kisfilm. Do you like fua-kin?

Vissza a teherautókhoz. A dekotorák tehát agyoncicomázott, krómozott és polírozott alkatrészekkel, meg festményekkel feldíszített teherautók, irtózatos mennyiségű lámpással a kocsi legkülönbözőbb pontjain. Hülyén hangzik, de ezt a túlzó díszítést is túlzásba tudják vinni, mert van, hogy annyira átalakítják a teherautók formáját, hogy tulajdon szülő anyjuk, a Mitsubishi Fuso Truck and Bus Corporation, a Hino, vagy az Isuzu sem ismerne rájuk.

A hetvenes években japánban óriási siker volt a Torakku yarou (angolul Truck rascals, magyarul, nagyon szabad fordításban Kamionos csibészek). Ha valaki többet szeretne megtudni a filmről, illetve annak későbbi részeiről, a geekz.blog.hu-n egy csodálatos, nagyon átfogó posztot olvashat róla itt.

Én most a film főszereplőjéről mintázott makettről, illetve egy másik dekotoráról ejtenék pár szót. 

Ichibanboshi Neppuu 5000 kiro

A Torakku yaro főszereplője az Ichibanboshi (Legfényesebb Csillag). A japán makettgyártó Aoshima több verzióban is gyártotta, nekem az Ichibanboshi Neppuu 5000 kiro fantázianevűre sikerült rátenni a kezem. (Igen, jól sejti a kedves olvasó, az 5000 kiro minden bizonnyal arra utal, hogy öt tonnás a teherautó, tehát 5000 kilogramm, japánul 5000 kiro:)) 

Ez a doboz már a nyitáskor rémisztő mennyiségű alkatrésszel sokkol

Miután kinyitottam a dobozt, komoly kétségeim támadtak afelől, hogy ezt a makettet én valaha ebben a büdös életben összerakom. Ezek a makettkészítő-szanok teljesen megbolondultak. Nem számoltam össze, de lehet, hogy az 5000 az alkatrészek számaira is utal, mert minden egyes kis lámpácskát, amit felszereltek a fülkére és a felépítményre, a maketten is egyesével kell felragasztani VAGY felfesteni. Csak a fülke tetején található világító táblára vagy 400 (!) darab kék illetve sárga pöttyöt kellene felfesteni (lehetőség szerint vállalható minőségben, ugye).  De persze a japánok alapos nép, a felépítményt és annak matricázását a kezdőkre gondolva kétféleképpen készítették el, mert ha a doboz ajtajait is kidolgozza a lelkes makettező, a matricák szép felragasztása gondot okozhat egy gyakorlatlan hobbistának. Az is igaz, ha a hátsó ajtókat a leírás szerint, gondosan megcsinálja az ember, a két szárny és a hátfal összesen több, mint harminc alkatrészből áll össze. Igaz, ennek köszönhetően nem csak nyitható és csukható, de zárható is a két nagy ajtó.

Hogy szép-e, azon lehet vitatkozni, de mindenképpen impozáns

Természetesen az alváz, a motor és váltó, a futómű és a vezetőfülke belseje is aprólékosan ki van dolgozva, részletes festési utasítást kapunk, sőt, matricákkal is segítenek az élethűség fokozásában.

Ritkán érzem úgy egy-egy makett esetében, hogy meghaladja a türelmemet és elszántságomat a dobozban található alkatrészhalom összelapátolása, de ennél a dekotoránál úgy érzem, nem vagyok kész a feladatra. Úgy fog járni, mint a minden kiegészítővel ellátott Tigris harckocsim, ami lassan tíz éve várja, hogy megint megszálljon az ihlet.

Tenshukaku Dantotsu Ranger

A másik teherautó a Tenshukaku Dantotsu Ranger. Az Ichibanboshi egy Mitsubishu Fuso teherautó, a Dantotsu Ranger viszont egy Hino. Kisebb az egész teherautó, kisebb maga a fülke is, elsőre kevésbé ijesztő a dobozban található alkatrészhalom. Aztán jobban megnézve kiderül, csak az átlátszó, színes öntőkereten több mint 150 db lámpaburát számoltam. Egyenként, mert van belőlük 3. Persze nem mindet kell felhasználni, de marad így is elég alkatrész, amit egyenként kell lecsípni a keretről és feragasztani, hogy minden bigyó a helyére kerüljön. Van krómozott kürt, stilizált rakétavető, csillár a fülkébe, amit csak akarhat egy magányos japán teherautósofőr.

Elsőre nem is olyan riasztó a látvány

Bele sem merek gondolni, hogy van a világon olyan elvetemült, aki világítást szerel egy ilyen makettbe. Pedig biztosan van, de nem találtam a neten képet ilyenről. Találtam viszont mást, ami ha lehet, még sokkal meredekebb, mint egy ezer izzóval világító kisautó. Dekochari. Ez volt a japán gyerekek válasza a dekotorákra. Mivel ők nem vezethettek teherautót, hát a bringáikat díszítették fel:

A bringás kisfilm alatt a Torakku Yarou zenéje, az Ichibanboshi blues hallható, előadja Bunta Sugawara és Kinya Aikawa

Az elmúlt négy hétvégén hét selejtezőn választották ki a leggyorsabb slot-car versenyzőket, akik szombaton kettőtől vehetnek részt a bajnoki döntőben. Itt már egyenes kieséses rendszerben mérkőzhetnek meg egymással a bajnokesélyesek, méghozzá a Hungaroring mintájára felépített, hosszú és technikás pályán.

A döntő december 17-én szombaton délután 2-kor kezdődik az Allee bevásárlóközpontban (1117 Bp., Október Huszonharmadika u. 8-10.), de már 11 órától rendelkezésre áll a pálya, ahol nem csak a versenyzők, de bárki kipróbálhatja képességeit a kicsinyített Hungaroringen. A döntő résztvevői közül a legjobbak értékes nyereményekben részesülnek. Az első helyezett a világbajnokságon való részvétel lehetőségén túl egy 1:32 Digital Ferrari Competition készlettel, két Ferrari 599XX versenyautóval és számos értékes pályakiegészítővel lesz gazdagabb. A második helyezett Verdák EVO készletet, a harmadik Verdák GO!!! készletet, a negyedik Carrera ajándékcsomagot kap.

Emellett, a döntővel párhuzamosan négy másik helyszínen is ki lehet próbálni a Carrera versenypályáit, ezúttal már tét nélkül: a Pólus Centerben, a Duna Plázában, a Regio Játék Reno Udvarban és az Europark bevásárlóközpontban is várják az érdeklődőket.

 Egészen furcsa versenyzési módra figyeltem fel. Megint az volt, hogy a youtube-on valamit kerestem, aztán valami egészen mást (is) találtam. Az egyik cseh klub, pontosabban egy versenyszéria videója mágnesként vonzotta az egeremet, egyszerűen nem tehettem meg, hogy az RC Rally Monte Carlo címre ne kattintsak rá. Izgalmasnak ígérkezett, mert élőben eddig még csak pályaversenyt, vagy valamiféle offroadot láttam, de ralit még videón sem. Oké, bevallom, nem is kerestem.

Na de erre tényleg nem számítottam. Hogy egy szinte bárhol felrajzolható, technikás, saras-csúszós, hol aszfalt, hol beton pályán nem csak az autók, de a versenyzők is végigrohannak... Először az volt az érzésem, ez valami rossz vicc. Hiszen ezek távirányítású autók, miért kellene már utánuk rohanni, mint valami hülyegyerek? Aztán kicsit elgondolkodtam. Nem is lehet ez olyan nagyon egyszerű, futás közben irányítani a gépet, meg aztán a pálya hosszú, nem is lehetne minden részét belátni.

Persze rögtön kattintottam a többi hasonló videót. Egyik jobb, mint a másik, egzotikus autók a boxokban, fergeteges pályák, és már megint csak irigylésre méltó klubélet. 

Aztán itt ez az erdei pálya. Durván az ötvenedik másodpercig nem sok történik, de aztán... Erre még Capellutiék a Rallye Dream blogról is megnyalnák mind a tíz ujjukat.

Gondolom, a videókat elnézve, senkiben nem merül fel, hogy az RC-rali nem sport:)