Driftelni ezzel nem fogsz, öcsém - így kaptam meg a hátsókerekes szobasportkocsit Sipos úrtól, szerkesztőségi kisautó-ellátónktól. Persze, persze, hitetlenkedtem első körben, bízd ide, úgy elrakom keresztbe, hogy csak úgy füstöl. Nem az a gond - világosított fel Zoli a maga türelmes módján, miközben véletlenül a középső ujjával tolta feljebb a szemüvegét az orrán - hanem megfogni lehetetlen. Majd szólj, ha körbe tudsz körzőzni egy pamutgombolyagot. Köszönöm, kussoltam: tényleg nem megy.
Ettől függetlenül oltári jó móka a Kyosho Mini-Z. Kimondottan szobai használatra kértem a tesztautót, mert nem az a típus vagyok, aki hétvégenként lemegy a parkolóba egy akkutöltővel meg az 1:10-essel, inkább este, miután a munka végeztével ledobtam a hátizsákot, belapátoltam a vacsit, még lazításképpen elbohóckodok pár percet a parkettán.
Két kasztnit is kaptam hozzá, a Mercedes SLR-t villantani, hiszen az egy igazán szépen kidolgozott, eredeti Kyosho-gyártmány, meg egy utángyártott Ferrari Enzót, ami kevésbé részletgazdag, viszont jól bírja a strapát. Nyilván nem bírtam ki, az eredetileg felszerelt SLR bódéval kezdtem el a driftedzést a nappaliban, de megúszta a héj, annak ellenére, hogy kábé úgy drifteltem, mint Yaserék a sivatagban.
Bevallom, az esti gyakorlásoknak középtávon sem lett sok eredménye, a legszebb manőver, amit nagy biztonsággal végre tudok hajtani, még mindig csak egy száznyolcvan fokos forduló, bő gázzal. Állítólag a méretarány sajátossága, hogy olyan gyorsan eldobja a seggét, amit még rákészülve se lehet lekezelni - az összkerekesek sokkal alkalmasabbak a kontrollált keresztben csúszásra.
Viszont már csak a lenyűgöző technika miatt is érdemes kézbe venni a távirányítót. Az 1:28-as méretarány egészen apró: az autó nem nagyobb, mint egy szépen kifejlett férfitenyér. Ehhez képest olyan elképesztően precíz a szerkezet, olyan műszaki megoldások vannak benne, amiket mindenki csak csodálni tud, aki valamit is konyít a gépészethez.
Hogy a gázt és a kormányt trimmelni lehet, az mondjuk érthető és szükséges is, különben nem menne egyenesen a kisautó. De azon már meglepődtem, hogy a maximális kormányszöget is vissza lehet venni, hogy finomabb legyen a kormányzás, ne folyton a kígyót kergessük. Az irányításra amúgy nem is lehet panasz, minden apró kormánymozdulatot gyönyörűen, késedelem nélkül lekövet a Mini-Z, kis gyakorlással precízen el lehet osonni a gurulós szék görgői között.
És akkor ott van a műanyag alváz, amelynek nagy részét a négy AAA méretű akku teszi ki, természetesen a legideálisabb helyen, alacsonyan, a két tengely között. Elöl függetlenül rugózik mindkét kerék, hátul egy műanyag nyelvvel kapcsolódik a motor-diffi potroh a torhoz, egy központi rugós taggal, amire még azt is ráfoghatjuk: pushrodos. Mondjuk a hátsó tengely merev, de ezt gorombaság lenne felróni a kisujjkörömnyi, cserélhető áttételekkel variálható diffi hibátlan működése láttán. Mondjuk ha továbbvisszük a gondolatot, ínyenceknek jó lehet egy mosolyra a merev tengelyes Mercedes SLR fogalma.
Egyébként úgy is viselkedik. Nem a nagy rugózatlan tömeg miatti elpattogásra gondolok, hanem a súlyosan túlkormányzott karakterre, amin a tapadásnövelő löttyel sem lehetett segíteni. Persze, ha bekenjük a gumikat, kábé fél percig úgy megy, mint a sínautó, de csak a kanyarsebességet lehet növelni, kezesebb ettől sem lesz. Aztán összeszedi az összes létező port, amikor azt gondoltuk, tiszta a lakás, és megint tekerünk vígan egy helyben, mint a mókus a kerékben.
Ez ugyanis a legnagyobb gyengéje a Mini-Z-nek, hogy minden létező koszt összeszed, ha fél óránál régebben porszívóztunk. A hosszú hajú barátnő valódi átokká válik, amikor kétpercenként kell lehúzni a hátsó kereket, hogy letekerjük a tengelyt megakasztó hajszálat (egyébként természetesen nem átok, csak egy pillanatnyi bosszúság, amit a boldog együtt töltött órák bőven ellensúlyoznak).
Ezért az 1:28-as szobarészert leginkább tisztaságmániásoknak ajánlanám, vagy azoknak, akik azzá szeretnének válni, mivel egy megszakításmentes negyedórát csak akkor tudunk élvezkedni a géppel, ha előtte minimum felporszívóztunk, de még inkább fel is mostunk. Vagy úgy kell felfogni, hogy minden takarítás jutalmaként csapathatunk egy menetet a Mercivel. Vagy Ferrarival, pardon.
Mert a teszt végére csak lecseréltem a kasztnit, ami egyébként nem egy nagy kihívás, csak az alváz orrán kell két csavarral átrakni a héjhoz illő toldatot, meg át kell pattintani esetemben a Ferrarihoz illő felnigarnitúrát. A legnehezebb feladat az első kerekek műanyag siklócsapágyait átrakni.
A néhány hét alatt, amit nálam töltött a Mini-Z, azon csodálkoztam a legjobban, hogy milyen sokáig bírja a négy, ceruzánál is kisebb akku. A 900 mAh-s kis rudacskákat napokig nem kellett tölteni, saccra majd’ nettó fél órát el lehet velük száguldozni. Persze közben szerelgetjük a kerekeket, pucolgatjuk a gumikat, és végül örülünk annak, amikor elkezd lankadni a feszültség, mert olyankor a legkönnyebb íven tartani a gépet, ha nincs olyan nyomasztó erőfelesleg.
A Kyosho legendás tönkretehetetlenségét viszont cáfolnom kell: bár a mechanika tényleg elpusztíthatatlannak tűnik, az antenna a sok szerelgetésben megfáradt, és végül le is tört, tőből. Ennyi talán még belefér - ha ennyi nyüstölés után egy igazi Enzónál csak az antennát kellene cserélni, többen vennének Ferrarit.