Mert létezett ilyen játék már régen is, bizony, igazi szimulátorosban. Kicsit ki kellett egészíteni ugyan képzelőerővel a használatát, némiképp felül kellett emelkedni az agy, pontosabban chip nélküli vezérlőrendszer ügyetlenségén, kiszámíthatóságán, de higgyék el, óriási buli volt játszani rajta.
Akkor. Amikor még nem volt minden mobilban tíz játék. Tehát nem tudtuk, mi a jó.
Mert bepörögni, üvölteni az élettelen géppel, verejtékezni a kezelőszervek előtt, küszködni a saját ügyetlenségünk és a gombok alkotta falak útveszőjében – azt már harminc-negyven évvel ezelőtt is lehetett. A joystick-halál sem a nyolcvanas évek közepének találmánya, mert már tíz évvel korábban megvolt a kisszámítógépes betegség prototípusa, igaz, joystick helyett egyéb kapcsolók döglöttek be azokon, de a lényeg ugyanaz.
A motoros kaszkadőr
Bár autós szimulátorok léteztek már a hatvanas évektől, s itt, a Kisautó blogban be is mutattunk egy kiváló, orosz példányt működés közben, mindazonáltal a hetvenes évek végétől liberálisan alkalmazott fény- és hangeffektek soha nem látott izgalmat csempésztek az eme játékokkal töltött édes percekbe. A kezünkben tartott példány megint csak a tavaly a szerkesztőségünkben járt Várnagy Zsolti kimeríthetetlen gyűjteményéből származik, s mivel japán, ráadásul a gyártója Tomy, ezért ma is kifogástalanul működik.
Egyetlen villanymotor hajtja az egészet, az húzza a tereptárgyakat bemutató filmszalagot, az mozgatja áttételekkel a számlálót, azzal ugratjuk a mocit. A hangját is a hajtó villanymotor kelti – egyszerű berregő van benne. Mivel tudjuk, honnan származik, ennek megfelelően oda is figyeltek a részletekre: a motor kereke a levegőben megáll, talajt érve újra forogni kezd, váltani is tudunk (igaz, csak két fokozatunk van), ha szűk a pálya, és közeliek az akadályok, ha pedig túlhúzzuk a motort elrugaszkodáskor, a kaszkadőr a géppel együtt hanyatt esik. Eltelik egy óra, mire unni kezdjük, egyszerű fejbeni iterációval kiszámolható, hogy 1980-ban talán hetek is kellettek ehhez.
Piactól függően Tomy Digital Daredevil, Eddie Kidd's Stunt Bike, Moto Cross, Black Rider néven forgalmazták, s két rúdelemmel megy.
Space Invaders
Minden elektronikus, képernyős, már igazán élvezetes játék őse (mert például a tenisz és a Blockbuster szerintem nem tartozik még ide) volt az Invaders. A játéktermekben magasra hágott az űrlénypuffantó-láz, a kis suttyó kamaszok pedig már csak oldalazva, párban fel-le billegő kezekkel tudtak közlekedni az iskolák folyosóin (tudom, mi is voltunk ilyen hülyék), annyira felszippantotta őket az Invaders. A Tomy sem maradt rest. Pár évvel a játéktermi game mindent elsöprő őrülete után, 1979-ben zsebformátumban bocsátotta piacra (oké, vitorláskabát-zsebre gondoltunk itt ezzel…) a saját Space Attack, Missile Strike, Terra Hit, illetve Hit and Missile nevű játékát.
Az elv ugyanaz, mint a motoros kaszkadőrnél: filmszalagokon húznak keresztbe az idegen behatolók, mint a darvak, az általunk kilőtt rakéta pedig rájuk merőlegesen hagyja el járművünk lövegcsövét, majd a légteret, amennyiben mellétrafáltunk, addig pedig nincs új töltet. Szupertartós, ma már ingerszegénynek tűnő játék. És szerintem legalább annyiba került előállítani a dög komplikált gépészetet benne, mint ma egy komplett XBox vezérlőt…
No de, fenti játékok az űrhorrorpornó kategóriába tartoztak akkoriban, ám léteztek olyanok is, amelyekhez nem volt szükség beszereznie a családnak egy különösen gyermekfil, adakozó kedvű, Monteverdi Hai típusú személygépkocsival hazánkban látogatást tevő, dúsgazdag svájci nagybácsit. A Triálnál is gondoltak a korai szimuláció-addiktokra, s beszerezték, amit a minimális keményvalutáért, illetve a KGST-határokon belül be lehetett.
Flipper
Azaz, ahogy a játékboltból ismerhettük, már ha tudtunk olvasni 1967-ben: Dingball. Pléhjáték a jobbik fajtából. Lehetett francia export-, és magyar belpiacos kivitelt is kapni belőle, nagy különbség köztük nincs, legfeljebb annyi, hogy a magyarhoz nem góliát- hanem laposelem kell, hogy működjön. Én konkrétan három ilyenről tudok ma, mind teszi a dolgát, tehát elég tartósnak mondható szerkezet. A számláló mechanikus (visszapörgetéskor húzzuk fel az óraszerkezetet, amit utána egy elektromágnes fokozatonként enged továbblépni), valódi csengővel csenget, amikor a labdák az oszlopokhoz ütődnek, fényeffekt is van, őrület.
Kezdetlegesnek tűnhet ugyan, de jó kis pörgős játék, alaposan beszippant, ha az valaki nem vigyáz. A kilövőszerkezet alkatrészei szeretnek eltörni, de még romosan is használható marad, csak legyen jó erős körmünk. Az exportosokból több maradt fent (a dobozon azokon is magyar a felirat!), olyan 5-10 ezer forintot érnek, a ritka belföldi kivitel ennek sokszorosát – persze ha működik, dobozos, szép.
Kosárlabda
Bénább és savanyúbb, mint a flipper, de legalább a miénk. Ugyancsak lemezárugyáras játék, pléh és plexi kombinációja, kell hozzá ügyesség, az ember előtt áll egy fejlődési görbe, mire all-stars játékossá válik. 1965-től kezdték gyártani, és nagyjából a rendszerváltásig tartott a tündöklése. A korai példányokat műbőrszerű, színes anyaggal bevont papírdobozba tették, a későbbieket egyszerű, nem túl fantáziadús nyomatú kartonban adták. Gyűjtőknek a meglevő doboz, a meglevő fémláb (mindig eltűnt) és a minél korábbi kiadás az érték. Olyan 2-10 ezer forint között futnak.
Céllövölde
Pisztollyal lövünk valódi céltáblára, és a gyártó – a német Technofix – azért nem mulasztotta el feltüntetni a dobozon, hogy a játék teljesen veszélytelen az egészségre. Bár a szerkezet meglehetősen egyszerű, a pisztoly kezelése ettől még életszerű, lövés után vissza is rúg kicsit. Nemcsak céltábla-papírral, de figurás lapokkal is létezett, ezek felülről, a játék megbontása nélkül cserélhetők. A 70-es, 80-as évek játéka, az ebay-en többet találni, mint a vaterán, és jó 10 ezer forintnyit ér bárhol – ez persze erősen állapotfüggő.
Mágnesecske rajzolócska
Soha nem értettem, mi a jó ebben a bután kinéző játékban – a hiba valószínűleg az én készülékemben van, hiszen az osztálytársaim megvadultak érte. A két tekerő egy pöttyöt – tompa tűt - mozgat az aranyos porral megszórt rajzpályán. Ettől azért még nem drift. Egyikkel fel-le, másikkal jobbra-balra mozgunk, ha törölni akarunk, fejjel lefelé rázunk. Kellő ügyességgel még szinte kör is rajzolható vele! Egyébként szintén elpusztíthatatlan darab.
Orosz torpedó
Húst a hentestől, cipőt a cipőboltból, torpedós játékot a ruszkiktól – ez nyilvánvaló, ugye. Valamikor a hetvenes években kezdték gyártani, többféle verzióban létezett. A két oldalon a két játékor kirakja a hajóit, majd a másikét alulról, négyzetrácsos rendszerben torpedózni kezdi. Ha találata van, hanggal villogással jelez a készülék. Az egyszerűbb játékoknál meg tudták ezt persze oldani bemondással is, de azért a zaj+fényeffekt főúri dolog volt…
Ez a szürke fajta a régebbi, nagyjából tönkretehetetlen verzió, de Zsoltinak van a későbbi, kék változatból is, az sérülékenyebb. Volt ennek magyar neve: "Tengeri Csata". Tényleg hetekre szóló játék, akár ma is, ennek megfelelően egy komplett készlet simán tízezer fölött ér.
Látják – az LCD előtt is volt game center-élet, akár zsebben, a nyaralóban is. Kompromisszumok akadtak ugyan, de az izgalom sem maradt el.
