András érdekes figura, Amerikában ismertem meg. Tudtam, hogy jó társaság lesz, hiszen amikor kiléptünk a bostoni Logan reptér ajtaján, szinkronban forgattuk a fejünket az autók után. Mint később kiderült, ő annyira megszállottja a nyolc hengernek V alakban, hogy gyűjt is mindent, ami ikonikus, azt meg főleg, ami nem. Én már csak tudom, annyit szedett össze odakint, hogy egy részét én hoztam haza, mivel az ő bőröndjébe már nem fért be.
Az amerikai nyarunk alatt persze annyit mesélt a gyűjteményéről, hogy muszáj volt megnéznem élőben is, ezért néhány napja meglátogattam. Egy átlagos szobába kísért a vendéglátóm, úgy 20 négyzetméter, ágy, íróasztal, szekrények. Ami viszont nem átlagos, az a több mint 1500 darab die-cast modell, a matchbox mérettől, az egészen nagyig.
A matchbox megnevezés is olyan, mint a stihl-fűrész: mivel ennek a gyártónak a terméke a legismertebb, a köztudatba is ez épült be, ha apró fémautókról van szó. Pedig ez is egy szörnyű mély fertő, Andris nyakig merült benne, de én már a méretarányoknál elvesztettem a fonalat. A lényeg, hogy az 1:64-es az az, ami jó eséllyel mindenkinek volt kiskorában. Tudják, amik általában a grundon lelték halálukat a játszótér csúszdájáról lefelé pattogva, de vendéglátóm két, méretes vitrinben tartja őket.
Megbecsült darab mind, Andris nem is nyúl hozzájuk kesztyű nélkül, ha szabad kézzel pakolászna, akkor egy darabig eltartana a zsírtalanítás. Sorban szedi ki a diorámába a különböző gépeket, és rá kell, hogy jöjjek, az 1:64-es autók közt is ég és föld a különbség. Látják a két Corvettet? Harminc év, és úgy ötezer forint van köztük, még a felületes szemlélő is megmondja, hogy melyik javára. Van itt veterán is, az egyik vitrin alsó sora például '60-as évekbeli Matchboxokból áll, amiknek még a doboza is megvan. Egyrészt így sokkal értékesebb, másrészt nem keveset ad a romantikához a doboz régies dekorációja.
Érték, és nem csak eszmei, hiszen egy-egy ritkább darab akár a bolti ár többszöröséért is elmehet, ha felkerül egy aukciós oldalra. A legfelső sorban az itthon kevésbé ismert és 1/64-ben még újonc Autoworld modelljei kaptak helyet. Ez a márka kifejezetten részletes darabokat kínál, még államhoz illő rendszám is van rajtuk, de a felni is az adott autóhoz való.
Hogy hol kezdődött az őrület? Andris gyerekkorában ugyanúgy játékautóként használta ezeket, mint bármelyikünk, de 13 évesen úgy érezte, hogy össze akarja szedni újra a fiatalon elkótyavetyélt darabokat. Itt került elő a három darab Oldsmobil Starfire, egy hibátlan, egy visszafogottan lezúzott, és egy közel totálkáros. Talán ennek a három kocsinak van a legkomolyabb történeti értéke, hiszen a legöregebbel még apuka játszott, a középső pedig Andris gyerekkorából származik, a legújabb viszont már gyűjtői példány. Ahogy ő mondja: ezek miatt éri meg gyűjteni.
Nem csak öncélú halmozásról van szó, a vendéglátóm szerelmese ezeknek a gépeknek, mindegyikről van egy sztori, érdekes adat, vagy popkultúrális kapcsolat. Itt van például egy Pontiac, amire a jellegzetes orrész miatt rávágtam, hogy GTO, pedig egy ’63-as Grand Prix. Nem csak én siklottam el felette, mint később kiderült, akkor sikerült megháromszorozni az eladásokat, amikor az eredetileg fekvő lámpákat kilencven fokkal elfordították és így már megkaptuk a sokaknak ismerős Pontiac arcot. Ez a fogás olyan jól sikerült, hogy utána a konkurencia nem győzte másolni, többek közt ilyen a korabeli Ford Galaxie is.
Személyes kedvencem a Bullit dioráma volt. Ha a filmet nem is mindenki látta, az üldözési jelenet valószínűleg megvan, mert szinte az összes 10 legjobb autósüldözés összeállításba bekerül. A kis dobozban azt a jelenetet örökítették meg, amikor McQueen a zöld Mustanggal leszorítja a fekete Chargert. A kidolgozásra itt sincs panasz, remélem, hogy visszaadja kép, hogy az üldözött kocsi oldalán látszanak a sérülések, és McQueen autója is poros.
Nem csak 1:64-esek vannak a szobában, a nagyobb méretarányoknál csak a Minichampsés a Neo Scale Models viheti a pálmát az 1:43-as autókkal. Nemrég én is vettem egyet, és finoman szólva sem a magyar pénztárcákat veszik figyelembe az árképzésnél. Durván 10-15 ezer forint körüli áron indulnak a kisebb, tenyérnyi gépek, de itt már nem lehet panasz a kidolgozottságra. Talán érthető lesz az ár, ha az ember meglátja ezt az SL Mercedest, aminek a keménytető mechanikája (!) is működik.
Európai modellből alig van, már ha az amerikai gépekhez viszonyítjuk. Egy vitrin jutott azért a BMW-knek is a családi kötődés okán, az Ottomodell által gyártott 325i komoly birtoklási vágyat ébreszt, pedig ez csak műgyantából készült. Nem messze tőle áll egy F Astra, a Siku terméke, utoljára talán akkor volt ennyire kívánatos, amikor Antall József lehajtott vele a szentgotthárdi szalagról.
A polcokon szinte már-már eldugva figyel néhány rendőrautó, bontatlanul. Ezek még jó tizenöt évvel ezelőttről származó Racing Champions modellek, itthon nem is kaphatóak, és azért nagy szám egy-egy ilyen, mert hiába 1:64-esek, van rajtuk visszapillantó! Gyártástechnológiai okokból közel sem olyan egyértelmű, mint elsőre gondolnánk. A kezembe kaptam egy Greenlight kocsit is, sokkal könnyebb, naná, kevesebb benne az anyag, épp ezért olcsóbb.
Ha tovább megyünk a skálán, akkor jönnek az 1:18-as gépek. Az izomautók szinte maguktól értetődnek, de itt egy AutoArt által gyártott Saturn! Amikor rákérdezek, hogy miért kellett, akkor ezt a választ kapom: Ki az a barom, aki megcsinál egy Saturnt 1:18-as modellben?! Már meg is szűnt a márka! A Dodge Diplomat még védhető, ahogy megtudom, a Beverly Hills-i zsaruban is ilyennel mentek, de akkor is bízzunk benne, hogy soha többé nem fognak ilyen amerikai autókat gyártani.
És ez a kulcs! Egy igazi gyűjtőt nem izgatnak Koenigseggek, vagy Lamborghinik, mert azt nem kihívás beszerezni. Ellenben egy Chevy Suburbant már nem egyszerű, ha az ember nem játékautót akar venni, hanem tényleg polcra valót. Andris saját bevallása szerint perverz módon vonzódik a közúti autókhoz, mármint azokhoz, amik tényleg az amerikai mindennapok részei, még akkor is, ha esztétikailag nem adnak annyit. Szép egy Ferrari, de ritka, nem ez festi meg az államközi autópályát. Az átlagember odaát Ford Taurus SHO-val, közlekedik, itt is van 1:24-ben, még rajta van az eredeti csomagolás.
Igazából minden második autó külön posztot érdemelne, de nem tudtam mit kezdeni a kavalkáddal, remélem egy óvatos körképet sikerült visszaadni abból, hogy milyen az, amikor az embert elkapja a gyűjtőszenvedély. Andris állítása szerint ez még nem számít komolynak, sokkal nagyobb gyűjtemények is vannak itthon. Én másfél óra után is találtam olyat, amitől leesett állam, és valószínűleg újabb másfél óra múlva sem unnám meg. Kattintsák végig a galériát, csupán csak egy töredékére volt idő, de remélem így is tetszeni fog.
