Vészesen fogy az idő, Jézuska már az ajtóban topog, éjjelente apa suttyomban kilopódzik az ebédlőbe és vérben forgó szemmel tépi ki a konnektorból a villódzó fényeket. Aztán vagy nyugodtan visszafekszik azzal a tudattal, hogy már minden ajándékot jól eldugott, vagy álmatlanul forgolódik, mert még sehol sem tart és a gyűlöletes bevásárlás a tömegnyomorban még hátravan.
Én az első csoporthoz tartozom, igaz, kellett hozzá pár izzasztóan rohangálós december 23.-a, hogy rájöjjek, nem jó az ilyesmit a végére hagyni. Szerencsére a fiam gyorsan nő, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy alibista ajándékokkal lephessem meg őt és magam. Erősen gondolkodtam két használt gokarton, de meglehetősen nehéz volt megmagyarázni otthon, hogy minek egy egyéves gyereknek gokart. Ráadásul kettő. Hiába mondtam, hogy most érdemes megvenni, válság van, mert milyen jó befektetés és nem fog a tévé előtt ülni, na meg remek családi programoknak nézünk elébe, kézügyességet is fejleszti egy kis gázbovden-beállítás, nem jártam sikerrel. Na majd jövőre.
Aztán később persze jöhetnek az olyan dolgok, mint ez a Nintendo 3DS, ami átmeneti teszt-jelleggel nálam landolt. Hiszen ha kettő van belőle, akkor a téli délutánokon (mikor apa már otthon van, de még nem indult el autózni vagy nem rohad a szimulátor előtt anya nagy örömére) akár egymást is gyepálhatjuk mondjuk egy Resident Evilben vagy Street Fighter 3D-ben…
Addigra jó eséllyel még olcsóbb lesz a kis gép, hiszen a 65 ezer forintos bevezetőárhoz képest már most 40-47 ezerért meg lehet kapni. Ami persze nem kevés, de a 3DS elég sokat tud ahhoz, hogy ha éppen ilyen kézikonzol-fejlövésünk van, akkor megvegyük. Magunknak vagy a gyereknek.
Először is tényleg tudja a 3D-t, méghozzá nagyon ügyesen variálva a csaknem 6 colos kijelző képét. A PICA200-as grafikus mag 800 millió műveletet tud másodpercenként, ezzel lepipálja mondjuk az iPhone4-est, pedig már arra is pöpecül kinéző játékok készülnek. Kell is a teljesítmény, hiszen a háromdéhez kétszer akkora számítási kapacitás szükséges, mint a sima Nintendo DS esetében a 800x240-es felbontáshoz.
Ehhez képest azért egyéb jelentős változásokra is sor került, hiszen sokkal kezelhetőbbé vált az online-felület és a szolgáltatások is áttekinthetőbbek. Wifink van, így jóformán bárhol rámászhatunk a világhálóra, akiknek pedig kevés a Facebook, azok a regisztrálhatnak a DSiWare-hálózatra, ahonnan a játékban összegyűjtött pontjaikon vásárolhatnak pl. új szoftvereket.
A multiplayer-hedonizmus a létező legjobban kiaknázott, hiszen a StreetPass és a SpotPass funkcióknak hála alvó üzemmódban is folyamatosan online vagyunk (feltéve, ha kapcsolódtunk wifin keresztül, ugyanis 3G-t nem tud a szerkezet, ami szerintem is hiba, bár pénztárcakímélő), adatokat fogadunk és cserélünk. Elég pörgős és jól támogatott a háttérbázis, mindig van valami új. Akár teljesen önállóan is lebonyolíthat egy-egy Street Fighter bunyót a két gép, elég, ha neten lógva leülünk egy másik geek mellé, ilyenkor játékban elért pontszámainkat figyelembe véve nyerünk vagy veszítünk.
A hardverhez visszatérve természetesen akad itt gyorsulásmérő és giroszkóp, 3D-felvételeket készítő duplalencsés VGA-kamera, ami persze leginkább arra szolgál, hogy az AR (augmented reality) lapokra különböző fura kis lényeket vetítsen nekünk. Az AR-lapok leginkább furán csíkozott kartonra emlékeztetnek, de a 3DS-nek éppen ezekre a csíkokra van szüksége, hogy térben korrektül elhelyezze a fiktív kis figurákat. Döbbenetes egy marhaság, de működik. Teljesen új távlatokat nyit, hiszen egy jól irányzott lefejeléssel nekiküldeni a rózsaszín kis sokfarkú rohadékot az asztalon valóságban is jelenlévő pálinkásüvegnek sosem volt ilyen vicces.
Az Aqua Blue szín helyett inkább kéne a fekete (ebben a kettőben kapható), a műanyagház nem tűnik túl strapabírónak, de egyelőre bírja a strapát. Míg legnagyobb konkurense, a PSP (Playstation Portable) lassan felszívódik, addig a 3DS ha nem is dönt eladási rekordokat, de szépen fogyogat. Jelenleg ugyan inkább a fiatalabb korosztály számára kínál játékokat (jellemzően kicsit infantilis dolgok ezek egy felnőttnek), de pl. kapható rá a Driver Renegade vagy a FIFA 2012, ami már teljes mértékben kihasználja a hardver lehetőségeit, jövőre pedig még több érdekes – és kicsit komolyabb – darab érkezik (többek között a Resident Evil és a Metal Gear Solid 3D).
Nekem most nem is volt igazán választási lehetőségem. A Mariokart 3DS-t választottam a Sonic AllStars Racing helyett. Először is azért, mert a Mariokart már háromdés, Sonic pedig nem (a sima DS-játékokkal is kompatibilis a konzol), ráadásul előbbiben kiválaszthatom gyermekkorom kedvenc karakterét, a Spectrumos, C64-es időszakom sztárját, Donkey Kongot. A Sonic-féle kékfejű izéket sosem bírtam.
Na jó, a valósághoz sok köze nincs is, a Forza Motorsporton és SimBin-szimulátorokon edződött (bár néha azért munkaidő után LFS-ezünk egyet az itteni IT-s srácokkal) énem viszolyog a nyomd-meg-a-gombot-és-driftelj-szerű játékmenettől, de meg kell hagyni, hogy ha akadt pár szabad percem, akkor azért kiirtottam a mocsok Tekikatonákat és a homoszexuális vízvezetékszerelőket is. A 100 köbcentis kupa versenyei már elég kemények, mert az ellenfelek egyre szemetebbek, de Donkey jelenleg egy nagyon komoly fekete verdával nyomul, tuninglehetőségből van éppen elég.
Nem rossz dolog ez a 3DS, alvó üzemmódban négy napig is bírja, de ha full 3D-ben toljuk végig, akkor 4-5 óra alatt elfogy belőle a kraft, rá kell szúrni a töltőre. Ami nekem igazán hiányzott, az egy Medal of Honor-szerű FPS. Az Electronic Arts szerencsére komolyan veszi a 3DS-t, így minden menő játékuk elérhető erre a platformra is.
Ami persze azt jelenti, hogy tényleg kettő kéne belőle. Apának és fiának is. A gokartok mellé természetesen.