Tisztességes kertvárosi gyerekként hamarabb volt autóm, mint jogsim. Nem tudom, hogyan spóroltam össze az árát, de gyanítom, hogy valami nyári munka során raktam össze nyolcezer koronát, amibe a libazöld Trabant 601 Universal került.
Amikor az előző tulajdonos kezembe nyomta a papírokat, feltűnt, hogy nem az ő neve van rajtuk. Nem aggódtam, hogy visszaélés lenne a háttérben, apám titkárnőjéről nem tételeztem fel semmi törvénytelenséget. A kocsi az elhunyt édesapjáé volt, megegyeztünk, hogy majd átíratom, ha lefutott a hagyatéki tárgyalás.
Soha nem írattam át, viszont azonnal nekimentem pár kanna „fújatós festékkel”. Az én autóm nem lehet egyszínű, ezt diktálta belülről pozőr kamaszságom, így pár órával később már becsületesen le volt graffitizve. A belseje sem maradt érintetlen. Folyamatosan tartottam benne alkoholos filcet, így aki utazott benne – stoppos hippik, potyázó punkok, részeg haverok – firkáltak valamit. Rettegő anyámnak is kezébe nyomtam a tollat (csehszlovákok kedvéért centrofixet, erdélyiek kedvéért meg kariokát), hogy rajzolgasson csak; ekkor került a plafonra a „ne hajts gyorsan kisfiam!” felirat.
Túl sok mindent nem tudok elmondani a Trabantról. Motorja jó állapotban volt, soha nem kellett hozzányúlni – pedig a kocsival együtt bejárást is vásároltam a környék utolsó gurujához. Talán egyszer voltam nála, az egyszerű kétütemű hiba nélkül működött.
Azt hiszem a város legfeltűnőbb autójával rendelkeztem, s mint Kengyelfutó Gyalogkakukk tűntem fel a környék különböző pontjain. Általában teli volt az utastér, mindenki szívesen csatlakozott egy körre – nagyon hamar betelt a filctollal megjelölhető belső terület, így kívül szaporodtak tovább a krix-kraxok.
Nagyon sajnálom, hogy csak két rossz fotó maradt fenn a Trabantomról. Ezen sem sok minden van, akkor kezdtem az ismerkedést az első Zenitemmel. Nem látszik a közepesen sittes graffiti sem – sebaj, egy fél város őrzi emlékét az elmosódott foltként száguldó, kék füstöt húzó gépnek.
A férfinek az első autó szentimentális emlék. A tulajdonláson túl is ezernyi momentum buggyan föl: a hosszú éjszakai tolások, mikor kifogyott a benzin, az ampányi víz meregetése, mikor az elálló ajtóknál beázott a zivatarban, az első autós szex, mikor Zsuzsi sarkával belülről kinyomta a szélvédőt a termálfürdő parkolójában, vagy a büdös hal, amit valaki bedobott a lezárhatatlan hátsó ajtón – egy hétig rohadt benne.
Amikor a Cora polcán megláttam ezt a kis hátrahúzós gyermekjátékot, muszáj volt ezerötért megvennem. Nem is magamnak, inkább a három hónapos lányomnak; jó lesz ez még, ha a babákhoz autózunk majd a szőnyegen.
Leszámítva a kamu króm ütközőt, pont ilyen volt az enyém is. Felnijei fehérre voltak festve, kivéve a bal hátsót, amit ecsettel kentem kályhaezüstre – nem a szépség volt a cél, már 1997-ben sem vettem magam komolyan.
Egyelőre a polc sarkán áll a Trabantka, talán másfél év múlva jó lesz Pirinek. Néha felhúzom, és nézegetem – előbb utóbb felhúzom magamat is, és lefestem az eredeti mintára. Majd a számmal búgok a gyereknek: pamparamm-pamm-parampamm.