Még a Deák téri Hobby Boltba csordogálva érkező, huszonnégy forintos Mecsik (mert mi még nem medzsónak hívtuk őket, az új név, később lett), és még messze-messze a Lego korszaka előtt járunk, talán még Merkur építő sem volt akkor. Pörgessünk vissza négy évtizedet az idő kerekén, és hagyjuk egy picit túllódulni is.
Akkor, a hatvanas években még volt értelme rúgni a lasztit a grundon, meg kirándulni is a budai (börzsönyi, bakonyi, akármilyen B-s) erdőbe, azaz, pontosabban, nem volt miért otthon lenni. Otthon csak a lecke volt, dalolt a Máté Erzsi a hétlámpás Orionból, meg jött a maradjcsöndbenfiamnezavardapádat. Sajnos a játékboltnál unalmasabb hely nemcsak a felnőtteknek, de a gyerekeknek is kevés létezett, hiszen lehetett macit kapni, meg rollert, meg pöttyös labdát, meg… macit, meg... rollert. Kizárólag a pléh játékok jelentettek felüdülést, de azok drágák voltak, és vadászni kellett őket, mert kevés volt belőlük, és ahol voltak is, ott sem volt választék.
Negyven évvel ezelőtt az Elzett felhúzós pályái jelentették a játékok non plus ultráját, a szexre még éretlen korosztály nemigen tudott feljebb lépni szórakozás-vonalon. Az Elzett tervezői sokat próbáltak tenni azért, hogy a gyerekeknek tényleg vonzó is legyen ez a sok, de fukarul mért lemezjáték. Amelyek aztán annyira népszerűek lettek, hogy egyiket-másikat még a rendszerváltás küszöbén is gyártották, sőt, akkor még eladhatók is voltak. Annyira tehát nem lehettek rosszak.
Piko-féle de Tomaso Mangusta. Pont ilyenem volt
Én a hatvanas évek végén nagyon pici gyerek voltam, és amikor a hetvenes évek elején-közepén komolyabb játékokat kezdtem kapni, már a Lego 5-ös, 6-os szettek, a Superfast-kerekű Mecsik, a vezetékes távirányítóval működő De Tomaso Mangusta és Polizei Wartburg volt a célkeresztemben, nem ilyen béna pléh-izék. Nekem ezek a felhúzós pléhjátékok már elavult, használhatatlan izéknek tűntek. Valószínűleg azért, mert ami egészen pici koromból maradt meg ilyen, azt mind elgörbítettem, szétnyomorgattam, aztán anyukámék elvették tőlem, mondván, hogy az élek elvágják a kezemet, és vérmérgezést kapok. Igen, a vérmérgezéstől való rettegésre tisztán emlékszem. Kés, Elzett, olló, gyerek kezébe nem való.
Kár. Most, hogy Várnagy Zsolt egy napig elborította a Totalcar szerkesztőségét régi játékaival, és végre teljes pompájukban kipróbálhattam a lemezcikkeket, már látom bennük a fantáziát, némelyikben nagyon is. Ha ez 43 évesen sikerült, ötévesen üvöltve röfögtem volna tőlük.
Hullámvasút
Egyik-másik azért semmiképpen sem az interakció csillogó mintaképe, a hullámvasút például kifejezetten csak totál bebambult nézelődésre való, másra nem. Az ember kiveszi a dobozból a laposra összehajtogatott, szétszedett szettet, felállítja, a mellékelt kulccsal felhúzza a két kocsit, és…
…khm, bámul. Kocsi legurul, felszaggat a racsnis lemezlépcsőn, megint legurul – dráma legfeljebb olyan apró jelekben van jelen, hogy utoléri-e egyik kocsi a másikat, mielőtt mindkettő lejár. Az izgalom kedvéért lehet ügyeskedni is – az ember nem néz oda felhúzás közben, az egyiken csak tízet teker, a másikon koppig, aztán csukott szemmel teszi fel őket a pályára, és találgatja, melyik fullad ki előbb. De ez persze csalás.
A Hullámvasút gyártása a hatvanas években kezdődött, és talán az Elzett is belátta, hogy egy héten túl még a legdebilebb gyermek sem fogja őrjöngve élvezni a száguldó kiskocsik látványát, ezért hat év után beszüntette a forgalmazását. Pedig van benne trükk, hogy jó legyen. A felhúzós óraszerkezet hosszan csak a pálya racsnis részénél lép működésbe, de a biztonság kedvéért egy-két döglött ponton azért szintén lök a kocsin egy keveset.
Rajongók ma 15-től 50-60 ezer forintig adnak érte – az ár erősen függ a doboz és játék állapotától, a kiadásának évétől (ez dobozon ellenőrizhető), attól, hogy megvan-e a leírás, az eredeti számla, a csomagolóanyagok, a kulcsok. Évente 3-4 darab tűnik fel a fórumokon, tehát nem túl gyakori. Maga a játék tartós, legfeljebb a tekercsrugó törik el az autókban, de az pótolható más felhúzós játékokból (a közlekedési pályában és a lemezvonatokban ugyanez van).
Közlekedési játék
Még felnőtt fejjel is óriási élvezet volt ezzel játszani. Komolyan – többször nekifutottunk a videónak, minden alkalommal újabb röhögés, ütközések, minél több autó volt a pályán, annál feljebb ment a pulzusuk. Ez real-time action a javából, uraim. Nem is tudom, hogy azokban a régi, lelassult időkben hogy nem vette el a gyerekek eszét az őrjítő száguldás.
Az autókat egyenként fel kell húzni, majd a parkolókban el kell helyezni. Mindegyiknek az alján van egy kis kampó, az állítja le az óraművet. A parkolókban elhelyezett gombok megnyomásra indulnak, utána jöhet a haddelhadd.
A busz megkerüli a Mávaut (értsd: Volán) állomást, az autók elrobognak az Országház mellett, majd elhúznak az Opera és a Vajdahunyad vára között. Itt csikorogva megállnak, hiszen ott a stoptábla – a nagy zöld gomb megnyomására léphetnek tovább.
A Keletinél a sárga gombbal lehet eldönteni, hogy jobbra, avagy balra halad-e tovább a kicsi – mondjuk – Pobjeda, majd a Madách tér mellett újabb megálló következik, kék billentyű engedi őt tovább. Hiszen itt kanyarodik ki a busz, elsőbbsége van… A másik út hátulról kerüli a Városligetet, ott a piros gomb engedi a forgalmat, engedjük hát arra a Skoda Tudort.
Nem hinném, hogy a gyerekek éppen ebből a játékból tanulták volna meg anno a Kreszt, hiszen a kisautók olyan gyorsak, és olyan soká’ mennek, hogy gyermeki aggyal itt kizárólag elalélésről lehet szó. De rettentő szórakoztató, pláne másfél-két készletnyi autóval – olyankor már kung-fus reflexek kellenek az egész rendszer mozgásban tartásához.
Jó játék volt ez, ügyes, hangulatos grafikákkal, nem véletlen, hogy a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig készült. A korai, kemény dobozos verziók ma már nagyon ritkák, a későbbieket fehér hullámpapír dobozba csomagolták. Évjárattól függ, hogy milyenek az autók színei. Az itt bemutatott pálya az elsők közül való, még kemény papírdobozos, igényes arany felirattal, meglevő csomagolóanyaggal – ami ironikusan az egyik legértékesebb tartozéka ma egy ilyen szettnek. Ja, a stoptábla még a régi Kresz szerinti.
Az árak 5000 forinttól 20-30 ezer forintig terjednek, mindez állapot és meglevő tartozékok függvénye, mennyi. A játék maga tartós, mert a billentyűk ugyan elgörbülhetnek, de egyengethetők – nekem is volt egy hiányos ilyen pályám, ott már csak két megállító működött. Gyenge pont itt is a rugó, de autót lehet külön találni.
Rakodóvonat
Egy újabb debilgyerek-játék, bár rövid ideig nagyon szórakoztató. Felhúzod a kisvonatot, üresen elindul, átmegy a váltón, visszatolat, felveszi a hordót, előre, át, megfordul, ledobja a hordót. Felvesz, megy, fordul, letesz. Felveszmegyenfordulletesz. Felvmegyfordle… Felvmegyfordlefelvmegyfordlefelvmegyfordle… Na, végre, lejárt! Akció! Lehet felhúzni. Hál’istennek néha elejti a hordót, megakad, lehet gépészkedni, különben még véletlenül unalmasnak mondanám.
1963-tól gyártották, csak a doboz és a vonat színe változott a korszakok során, a sínpálya ugyanaz maradt. Maga a vonat lehetett piros-sárga, piros-króm és piros-fehér. Aki ma venne ilyet, először az áforos hordót keresse, mert az hiányzik a legtöbből. Érdekes, hogy ezt is készítették még a 80-as évek végén, igaz, akkor már puha egybedobozzal, olyat is hozott nekünk mutatni Zsolti.
Tolatómozdony
A rakodóvonat mutációja. Az életre nevel, hiszen kiválóan modellezi a házasságszédelgő férfi hajszolt életét. Nem hordót vesz fel, hanem leteszi az egyik kocsit, hazamegy, falat érint, megy a másikhoz, felveszi, megvacsoráztatja, romatikus válás, falérintés, felveszi a másikat, viszi táncba – így tovább. Ebben a rohanásban nem csoda, hogy néha már nem áll fel a pöcke a mozdonynak a sok kocsiváltás után…
Még többet kell gépészkedni, mint a hordóssal, mert a váltott vagonokkal való együttlét egy idő után sok hibához vezet. Na meg, néha fel is húzhatjuk a mozdonyt. Kulccsal. Viszonylag ritkább, mint a hordópakolós vonat (az Áfor marketingosztályának több pénze volt talán?), de ezt is nagyjából akkor gyártották, a 60-as évek elejétől a 80-asok végéig.
Gigant hegyibánya
Messze a legkomplikáltabb játék valamennyi közül, messze a legsilányabb, messze a legritkább, messze a legértékesebb. Ez már nem felhúzós, hanem elektromos, nem is pléhjáték, hanem ilyen tejfölös doboz vastagságú és minőségű műanyagból készült. Mindene mállik, törik, kopik, ha valaki használatba veszi, secperc alatt elporlad. Ez volt a mai, márkátlan, kínai játékok szellemi előfutára, minden tekintetben – sokat tudott és jó eséllyel már az átadás napján javíthatatlanul tönkrement.
Hányszor láttam már ezt a saját gyerekeimen: Jézuska meghozta a felfoghatatlan csodát, amiről Anya és Apa titokban ugyan tudta, hogy gyanúsan olcsó volt a Tescóban, de márkásból annyiba került volna, mint a teljes karácsonyra szánt költségvetés. Feltöltött elemek bementek az elemtartóba, majd rövid megszokási időszak után először az egyik, majd a másik jármű elfüstölt. Két zokogó gyermek karácsony szent ünnepén. Imádom.
A mai fogyasztóvédelmi törvényeknek hála az ilyen játékok legalább a nagyáruházakba visszavihetők három napig – így lett a gyerekeimnek több, rettentő izgalmas, szuper akciójáték helyett végül Legója és Bburagója… Nem hinném, hogy 1976-ban szívesen foglalkoztak cserével a Triál-dolgozók.
A Gigant hegyibánya gyártásának kezdete nem ismert, talán a 70-es évek elejére tehető, esetleg még a nyolcvanas évekig készült, de erről nincs infó. A kínaiakkal ellentétben drága volt ez már újkorában is, most meg végképp az. Kincs a működő, sértetlen, teljes szett. Különös gyengéje az anyaga, ami rögtön elpattan, reped. A teherautókat a pöckükön keresztül húzza-tolja egy villanymotorral forgatott, hosszú tekercsrugó az emelkedőn, ami önmagában tartós lenne ugyan, de ha nem használják a játékot, idővel felveszi azt a helyzetet, amiben van, és vergődik a vályújában, szétkoptatva azt. Néha meg egyszerűen megszorul. A góliát elemeket tartó doboz is törik, idővel mállik is, miként az irányvezérlő rendszer fogaskerekei, karjainak különféle elemei is.
Zsolti három év alatt összesen egy ilyen szettet látott kompletten, de a legtöbb gyűjtő élőben nem is találkozott hasonlóval. Idén két pálya tűnt fel hiányosan, 10 ezer forint környékén. Egy komplett, dobozos készlet olyan 30 ezer körül kezdődhet, az olyan, mint amit itt látunk, tehát dobozos, működő, hiánytalan, leírással, ennek a két-háromszorosa is lehet.
Ha ennyire ritka, muszáj róla videót készítenem. Alapvetően zseniális a cucc, vérzik a szívem, hogy nem készült efféle dolog normális anyagból, megőrültek volna érte a gyerkők. Persze így, halálsilányan is drága volt, képzelem, hányan tudták volna megvenni a feltüntetett 995 helyett mondjuk, 3995 forintért... Sehányan. Ennek a Gigantnak is törött az elemtartója, de kézrátétellel (majd rajta tartással) működésbe hozható a gépezet.
Először nagyon nem akarja a dolgot, aztán a teherautó, nagy vonaglások közepette ugyan, de kúszni kezd, fel a hegyre. Az egy helyzetben megmerevedett spirálrugó közben vergődik a vályúban, csattog, óriási a zaj, tisztára, mintha egy kifújó sortömítéses, beteg IFA küzdene az emelkedővel. Ha nem is szándékos, de szuper a multimédia.
Kicsi teherautónk az első kanyarba még tolatva érkezik, ott „A félelem bére” stílusában Y-fordulót vesz, majd orral felfelé folytatja. A domb tetején kidobja a brikettet jelképező műanyag golyót, a vezérlőházon levő kar átbillentésére pedig visszaindul, már egyre olajozottabban, ügyesebben. És üresen, rükiben. Megint kanyar, megint Y, orral lefelé megérkezik az Alföldre, ahol a kallantyús adagolóból újabb brikettet kap. Állat.
Közben a dömper még sokkal kelletlenebbül, de ugrálni kezd a saját utcájában. Ez is kétszer ipszilonozik, ez is kidob, felvesz, másik adag zsenialitás, bár ő képtelen egyben végigmenni a pályán, mindig segíteni kell. De kár, negyedórán át elnézném, vezetgetném. Apropó, nem akar valaki ilyet gyártani? Egyet, a gyerekeimnek, olcsón?
Az utolsó 100 komment: