Megvan annak a sora, hogyan is bolondultam meg. Az úgy volt, hogy olyan szerencsés kiskölök voltam, akinek voltak nyugati rokonai. Közeli rokonai. Azoktól pedig ajándékokat lehetett kapni karácsonyra, postai csomagban. Amiket rendszeresen felbontottak az illetékes szervek, esetleg hiányzott is belőlük valami, vagy csak összetörték a táblás csokikat. Óóó, azok a nyugati csokik, és egyéb nassolnivalók! Talán nem mindenkinek világos, miért is írok ilyen marhaságokat. 1973-as születésű vagyok, még emlékszem a hetvenes évek végére, és már teljesen fel tudtam fogni a nyolcvanas éveket.
Azok nagyon más idők voltak. Lehet rajtuk nosztalgiázni, meg is értem, de azért ne legyenek illúzióink, akkoriban nem úgy mentek a dolgok, ahogy azt normális aggyal gondolnánk. Aki akkoriban volt gyerek, könnyen érezhet dézsavüt, ha egy kortárs családi albumába néz bele: nekem is ilyen volt a cipőm, a nadrágom, a játékaim, a lakásunk, az autónk. Nem volt valami nagy választék, gyakorlatilag semmiből sem. Talán ezért is kötik össze az embereket ennyire a korabeli emlékek, hiszen mind ugyanazt ettük, ittuk, láttuk, hallottuk. Akinek akkoriban akkora szerencséje volt, hogy nyugati rokonoktól, esetleg kiküldetésben dolgozó, vagy kamionos/külkeres szülőkön keresztül itthon nem kapható játékot, ruhaneműt, vagy bármi egyebet kaphatott, az elég volt, hogy menő legyen az isiben. A felnőttekre is igaz volt ez: státusszimbólum volt a piros Marlbi (szerintem akkoriban nem is volt más) – olyannyira, hogy simán előfordulhatott, hogy a kis kartondobozban igazából Szofi volt, de a piros-fehér csomagból sokkal vagányabb volt kivenni a koporsószöget. Dobozos sört, kólát inni akkora menőség volt, amit ma el sem tudunk képzelni. Ezek dobozaiból komoly gyűjteménnyel rendelkezni szintén menő volt.
Nos, a korábban említett nyugati rokonoknak köszönhetően eshetett meg, hogy amikor sokaknak csak a PEBE jutott, ami egy esetlen, NDK-s Lego-másolat volt, én a nyugatnémet uncsitesók által levetett, meg vadiúj, dobozból kicsomagolt Lego-kockákból építettem tűzoltóautót, és Kettler pedálos gokarttal tartottam rettegésben a játszótér ovisait. Kölökfejjel is éreztük, a nyugati cuccok varázslatosan mások.
Aztán egyszer csak nekilódultunk, Nyugatra, rokonlátogatóba. 1980 nyarán, a családi Dacia 1300-assal elindultunk Stuttgart (pontosabban Esslingen) irányába, ahol is anyai nagybátyámék laktak. Természetesen hónom alá csaptam a csodálatos Volga kombi medzsót (mert ugye akkoriban minden fröccsöntött fém kisautó mecsboksz volt, pontosabban medzsó), és meg sem álltunk nagybátyámékig. Na jó, ezt még csak véletlenül se vegyétek komolyan, mivel az akkori úthálózat még a nyugati oldalon sem volt olyan, mint ma, hát még nálunk. Tatabánya környékén kezdtük öcsémmel a mikor-vagyunk-már-ottozást, és bár hajnali 3-4 körül indultunk, csak este 9-10 felé érkeztünk meg. Autópálya Magyarországon csak nyomokban, Ausztriában is töredéke a mostaninak, a bécsi Gürtel még sehol, természetesen át kellett menni az egész városon. A monoton utazást autópálya-pihenőkben elfogyasztott rántotthúsok, meg majonézes krumpli törte meg. Azért ez a monotonitás is viszonylagos volt, mert annyi nyugati autót, csillogó, kétszázzal elhúzó motort meg száguldó kamiont egy rakáson látni komoly kultúrsokk volt még egy hétévesnek is. Ja, igen, ha jól tudom, akkoriban a nyergeseknél nem volt sebességszabályozás, 130-140 körül előzték a Volvók, MAN-ok, Mercedesek az emelkedőkön prüszkölő KGST-teherautókat.
Mikor este megérkeztünk, az addig még sosem látott unokatesómék szobájába lépve, a plafonról lelógatott repülő-maketteket meglátva tátva maradt a szám. Mert lehetett itthon is kapni maketteket, az NDK, csehszlovák, lengyel és a szovjet műanyagipar ellátott minket ilyesmivel. Összesen lehetett kb. 40-50 féle makett, de ezeket egy időben és egy helyen soha a büdös életben nem láthattuk. Bár némelyik dobozban volt ugyan ragasztó, esetleg ezüst színű festék, de komoly, profi festékekről álmodni sem lehetet. Egyedül a Märklin-boltban (a külső, nem sétáló Váci utcában volt ez a kiskereskedelmi egység, úgynevezett maszek, ahol sok mindent árusítottak, amit máshol az országban nem) lehetett vásárolni kis kiszerelésű, kétes minőségű festékeket, néhány színben, amiből mindenki maga keverte ki a megfelelő árnyalatot. Szóval a magyar gyerekek makettjei általában fehérek voltak, esetleg ezüst vagy szürke árnyalatban pompáztak, attól függően, milyen színben hagyták el a fröccsöntőgépet. Az is igaz, emlékszem cirmos hidroplánra is, mert gondolom összeöntötték a különböző színű PVC granulátumot, aztán ezt köpte ki a gép.
Ott és akkor, amikor felnéztem a plafonra, egy félhangos „Flugzeug!” még elhagyta a számat (a legfontosabb szavakat egy hétévesnek is ismernie kell), aztán tátva is maradt. Ezek a gépek a RAL, FS és egyéb vonatkozó színkódoknak megfelelő színekben pompáztak, rendesen terepfoltosra festve, esetleg színesre pingálva –olyan igazán színesre, a sárga sárga, a piros piros, nem pedig valami döglött árnyalat. Természetesen a harci gépek matt fényűek, az utasszállítók csillogók. A Märklinben én később csak matt festéket tudtam vásárolni. Döglött pirosat, meg bilikéket.
Teljesen készen voltam. Unokatestvéreim, ugye, egyértelműen nagyon menők voltak, hiszen nálam idősebb fiúgyerekek, szörnyen menő játékokkal, Adidas-csukában, papírdzsekivel. Igen, konkrétan papírból volt. Szóval, egyértelműen érdekes, menő és vagány dolognak tűnt ez a makettezés dolog.
Persze 50 pfennigért semmi értelmes játékot nem lehetett kapni. Nem is tudom, hogy történt, de kivételesen meg tudtunk egyezni öcsémmel, hogy egyesítjük erőinket. A két bón összevonásával szinte vagyonnak számító egy német márka felett rendelkeztünk, így közösen vásárolhattunk valamit.
Hozzá kell tennem, egy-egy esős napon a rokonok sírógörccsel küszködtek - ha nem tudtuk biciklizéssel-akármivel lekötni magunkat, abból testvérháború lett. Állandó volt a verekedés, rugdosódás, veszekedés, szüleinknek meg persze égett a bőr a képéről. Valamelyik előző német túra alkalmával esett meg: a magyar büdös kölkök egy várban kiállított, muzeális ágyúra felmászva ordítozásba kezdtek. A tévében láthattunk szép számmal háborús filmet, amikből a mintát el tudtuk tanulni. A szovjet hősöktől tanult, hangos „Ágóóóny!!” kurjongatásunkra az arra andalgó német nyugdíjasok összerezzentek. Gondolom, rossz emlékeik voltak, mert amikor ez a szó hangzott el a vöröshadsereg hős katonái szájából, a film felirata szerint azt mondták: tűz! Van, amit a hadviselt ember legszívesebben elfelejtene.
Szóval égetnivaló büdös kölkök voltunk, de a cél érdekében összefogtunk, egyesítettük erőinket: márpedig mi venni fogunk valamit! Az az egy márka nagy értéknek tűnt, de játékot még ennyiért sem lehetett kapni. Viszont ezért a pénzért már kaphattunk sokoldalas, színes katalógusokat. Hosszas tanakodás után kiválasztottunk egyet. Tele volt makettekkel: autók, motorok, repülők hajók, sőt, rádió-távirányítású modellek profi képeivel volt dugig rakva az igényesen szerkesztett, vastag műnyomópapírra nyomtatott über-katalógus! Ez volt a későbbiekben csak „A Tamiya-katalógus”-ként emlegetett füzet.
Az elkövetkezendő pár évben rongyosra olvasgattam-nézegettem a nyomdai terméket, ebből ismertem meg egy rakás nyugati és japán autótípust, motorkerékpárt, repülőt és hajót. Vágyakozva lapoztam át lefekvés előtt, elképzelve, milyen is lenne, ha enyém lenne az a botrányosan vagány távirányítós ( a legendás Wild Willy), ha én is felülhetnék arra a bukólámpás Suzuki Katanára (ma már van egy ilyenem, makettben, meg igaziban is). A makettek annyira részletesek voltak, a fényképek annyira gyönyörűek, hogy komoly technikai előtanulmány volt a katalógus-lapozgatás.
Ez a katalógus tehet szinte mindenről. A makett-modellbuziságról, az autó-motorbuziságról, a mostanra már lejjebb csillapodott, de valamikor a mindennapjaimat meghatározó repülőbuziságról. Ugyanis 13-14 évesen már nagyon aktívan maketteztem, szinte csak és kizárólag repülők érdekeltek. F-14 Tomcat, Panavia Tornado, A-4 Skyhawk, Lockheed SR-71 Blackbird, DC-3, Westland Lysander, MIG 23, MIG 21 - mind-mind megvolt kicsiben.
Aztán jött a rendszerváltás, megjelentek az igazi modellboltok, és elvesztem. A dolog teljesen eluralkodott rajtam, képes voltam éjszakába nyúlóan 00-ás ecsettel műszerfalakat festegetni, antikolni, szárazecsetelni, méretarányos rajzokat bújni, retuspisztollyal (aka airbrush) terepmintát festeni. Ennek aztán meg is lett az eredménye: a mai napig a falamon csüng az a pár, 17-18 évesen nyert makettverseny-érem, amit kitartó munkámnak köszönhettem.
Ez az egész csak az eleje a megbolondulásomnak, egy rövidnek nem nevezhető bevezető. Több, mint tíz évig volt a mindennapjaim szerves része a makettezés. Több iskolai barátom is űzte ezt a hobbit, összejártunk, a Repülés Baráti Körének modellezői közé, börzékre mentünk. Nem állítom, hogy mindenkinek ilyen mélységig kell beleásnia magát a dologba, de ha rajtam múlna, a makettezést és a modellezést kötelező tárggyá tenném az iskolában, mert játékosan tanít meg olyan dolgokra, amiket az életben valóban használni is lehet.
