Vannak megkerülhetetlen dolgok az ember életében. Gyerekkorában minden fiú vágyik távirányítós autóra, mecsboksz-garázsra, LEGO-várra. De egy időben mindennél jobban szeretné, ha a Jézuska a fa alá tojna neki egy pedálos autót. Mert azt tényleg ő vezetheti, lehet menőzni a csajok előtt, legyorsulni a szomszéd Hüjepistikét, sőt, ha nagyon kell, akár világgámenésre is teljesen alkalmas. Az ember első igazi autója. Van, aki gokartra vágyik, van, akinek inkább valami Ferrarit mintázó gépre fáj a foga, sőt, az extrém érdeklődésűek mindenféle valós munkavégzésre is alkalmas kistraktorokra gerjednek. Én pedálos Moszkvicsot szerettem volna. De nem kaptam. Lett helyette rokonok által levetett, nyugatnémet gokart (ami egyébként átkozottul menő volt, a játszótér legkirályabb kisautójának számított, de én csak Moszkvicsra vágytam, nem becsültem a kincset eléggé). Az az igazság, hogy az ilyen jellegű vágyak az emberbe mélyen beágyazódnak, de nem örökre temetődnek el, észrevétlenül fortyognak a mélyben, csak várják, hogy mikor törjenek felszínre.
Éppen ezért nem csoda, hogy mikor felfedeztem a pedálos Moszkvics topikot az Index fórumai közt, viszonylag rendszeresen olvasni kezdtem. Ezzel egy öngerjesztő folyamat indult el, a szürke hamu alatt mélyen parázsló bírvágy kezdett felerősödni. Egy-egy fellángolásomat azonban gyorsan lefeketítette a honi kínálat ára és minősége. Roncstelepre való, nyomorék, félszemű, horpadt és rozsdás Moszkvákat adtak 20-30 ezer forintokért. Mire egy ilyet rendesen kipofoz az ember, felkutatja az összes hiányzó alkatrészt, kilakatol(tat)ja, fényez(tet)i, simán százezernél jár a költség. Ráadásul ezeken a kis gépeken szinte garantáltan eltörték a műanyag kormányt, semmivé foszlott a plexi, gyűrött sztaniolcsíkká változtak a lökhárítók és hűtőmaszkok. Ezek beszerzése, pótlása szinte reménytelennek tűnt.
Persze, ahol igény van, ott megoldás is lesz hamar. A plexiket viszonylag egyszerűen után lehet gyártani, a kormányokat fémből öntötték újra, és elindult a pedálosmoszkvis-bontózás is. Ez már jó 6-8 éve volt, azóta egyre többen kezdtek el hobbi szinten foglalkozni a pedálosokkal, megszületett a dedikált pedálos Moszkvics honlap. És a szemem előtt kezdtek az árak lassan, de biztosan az égbe szökni. Éreztem, lépnem kell.
A Vaterán találtam egy egész ígéretes darabot, le is ütöttem, már nem emlékszem pontosan az összegre, de éppen a fájdalomküszöbömön innen volt. Valahol Budaörsön vettem át az eladótól. Szép, használt, patinás, de nem leharcolt gép. Plexije nem volt, de a kormány ép, mindene működik. Isten bizony, jobban örültem neki, mint ha hatévesen kaptam volna. Kisuvickoltam, nézegettem egy kicsit, majd rájöttem, a boltban kitűnő dekoráció lesz. Rendszeresen meg akarják venni, de én nem adom –mégis csak az első pedálos Moszkvicsom! A vicc, hogy nem csak apukák, de anyukák is párás szemmel nézegetik, és abból, ahogy mondják a kölköknek, hogy „Nézd, pedálosmoszkvics ilyenem volt nekemis!”, egyértelmű, gyerekkoruk legkedvesebb emlékei fűződnek ezekhez a pléhkasztnis játékokhoz.
Ezek után nem csoda, ha a Vaterán éppen futó promóciójában, amiben az ország legfanatikusabb gyűjtőjére lehet szavazni, pillanatnyilag toronymagasan vezet Tóth Attila. Száznál is több pedálos autója van, javarészük Moszkvics, de találunk Csajkát, Ladát, egyedi gyártású gépet. Szerencsére személyesen is megnézhettem a kollekciót, ami okozott is pár meglepetést. Először is kiderült pár szó után, hogy anno tőle vettem a saját Moszkvicsomat. Aztán most először láthattam a legelső pedálos, a gömbölyű Moszkvics ősét. Mert hogy igazából ez a Moszkvics nem is Moszkvics, és a szovjet elvtársak hozott anyagból dolgoztak. Hogy másoltak-e, vagy megvásárolták a szerszámokat, jogokat, nem tudni, mindenesetre az eredeti Giordani kisautót alaposan átdolgozták. Láthatóan fontos szempont volt az olcsó gyárthatóság, a költséghatékony termelés. A míves első lámpa helyére egy ügyes húzással beépítették a Pobeda beltéri világítását, a hátsó lámpa szovjet gyerekbicikliről származik. A küllős, központianyás kerekek helyett szimpla, dísztárcsás felniket kapott a Moszkvicsra keresztelt, de eredetileg Studebakert mintázó pedálos. Természetesen elmaradtak a ködlámpák, és a legkirályabb pedálosautó extrák, amit valaha életemben láttam: a karos indexek. Igen, jól olvasták, olyan karos irányjelzők, mit amilyeneket a negyvenes-ötvenes évekig használtak sok autónál. A műszerfalon lévő kis karral, huzalok segítségével lehetett mozgatni a karokat, így jelezni a körülöttünk rollerral, biciklivel, ne adj Isten pedálos lovas fogattal randalírozó csibészeknek, merre is fogjuk luxusautónkat kormányozni.
A koppintás Gömbi (pedálos Moszkvics terminológiában csak így hívják őket) után jött a már jól ismert doboz formájú Moszkvics, ami ténylegesen az eredetit mintázta. Ezeket a kocsikat 1994-ig gyártották, méghozzá rendes soron, szalagon, mint az igazi autókat. Ezeknél megkülönbözetnek első és második szériás, illetve átmeneti (másfeles) szériát. Más a korábbiak kereke, rendes alu ütközőjük van, műbőr huzatú az ülésük, csak hogy a legfontosabb különbségeket említsük. Természetesen mindből van Attilának, a gyűjteményben igyekszik minden évjáratból (1968-1994), minden kivitelből egyet szerepeltetni. Van köztük közel gyári állapotú, romosra játszott, teljesen átalakított, de szinte roncsként sem értékelhető is.
A Moszkvicsok közt álldogál pár teljesen egyedi építésű gép is. A „pápamobil” a legenda szerint valamelyik nagy jármű gyárban (Ikarus? Csepel? Rába?)dolgozó mester kezeiből került ki, nem véletlenül kerültek fel az autóipari világítótestek, a sok alumínium alkatrész, köztük a lökhárítóként funkcionáló kapaszkodó. A Willys Jeep azonban mindent visz. Az eredeti konstrukció szerint elől-hátul működő felfüggesztése volt, de később a hátsó rugókat alu idomokra cserélték. A hajtás strapabíró kerékpár alkatrészekből készült, rendes felfújható gumikon gurul a gép, nyitható a gépháztető, fel-le hajtható a szélvédő – igazi mestermunka.
Attilát természetesen elkapta a gépszíj, aki sokat forog régiségek közt előbb-utóbb mást is elkezd gyűjtögetni: a polcon számtalan izgalmas szódás- és üdítős üveg, sorakozott. Ezeket nézegetve ismét elkerekedett a szemem, mert még sosem találkoztam krahádlis üveggel. Ezeket az üdítős palackokat nem kupakkal zárták le, hanem egy, a palackba „beépített” üveggolyóval, amit az üvegben uralkodó nyomás feszített neki a gumitömítésnek. Nevét onnan kapta, hogy mikor az üveget felnyitandó benyomták az üveggolyót, az jellegzetes hangot adott ki magából, amit németes műveltségűek csak krachnak mondtak. Hát ezért krahádli.
Házigazdámnak persze nem csak komplett autói, de alkatrészei is vannak szép számmal, a bontottak mellé nemrég sikerült egy komolyabb kontingenshez hozzájutnia. Ebben eredeti plexik, lámpák, kapcsolók és gyári, zsírpapírba csomagolt szerszámkészlet is volt. Meg is mutatta, milyen az eredeti plexi és az utángyártott verzió – különbséget nem sokan vennének észre, de látszik, az eredetit formára fröccsöntötték, az utángyártott sík lemezből lett hajlítva. Tapintásra az eredeti sokkal ridegebbnek tűnt, el tudom képzelni, mennyire szilánkosan tört. Egy–egy óvodai baleset során patakokban folyhatott a kispajtások vére, akit nem kaszabolt össze a bódé lemezeinek éle, az belehasalhatott a szétrepedt plexi darabjaiba –nem csoda, hogy a kölkök nagy bánatára az óvónénik nem szívesen használták őket.
Egy biztos, akinek ilyenje volt kiskorában, azt nem lehetett kivakarni a Moszkvicsból, mindenhová azzal kellett menni, és ha már annyira megnőtt a büdös kölök, hogy az ülést már nem lehetett eléggé hátratolni, akkor fogták magukat, és a csomagtartóra ülve hajtották a gépet. Éppen ezért olyan Moszkvicsot találni, amelyiknek a csomagtartója nincs behorpadva, különösen nehéz feladat. Akinek jó állapotú pedálosa van, becsülje meg, de ha nem kötődik hozzá, bocsássa áruba, sokan vannak még, akiknek valóra válthatja gyerekkori vágyát egy ilyen, manapság már csak életveszélyes vacaknak tekintett pléhdarab.
