Délután négykor elrajtolt az ADAC 24 órás verseny teljes mezőnye, mi egy kicsit még nézelődtünk, de öt előtt vissza kellett érnünk a gigantikus Carrera-pálya mellé. A döntő perceken belül kezdődött.
Nagyon furcsa volt a hangulat a standon, a carrerások le voltak lazulva, a hoszteszek önmaguk szórakoztatására riszáltak, a többiek hangosan nevetgélve diskuráltak, ugyanakkor valami furcsa feszültség volt a levegőben. Eleinte azt hittem, csak magamnak beszélem be, meg különben is, alig van néző, biztos csak képzelem.
Igazi vihar előtti csend a pályán
Aztán lassan mindenki megérkezett, a döntősök beálltak a pálya mellé, kezükbe vették a kontrollereket. A két német, egy osztrák és egy lengyel srác még figyelmesen végighallgatta a szpíker mondanivalóját, majd elkezdték a bemelegítő köreiket. Természetesen mindenki vadonatúj, nullkilométeres autóval indulhatott a világbajnoki címért, így fel sem merülhetett, hogy korábban sérült, rosszabbul teljesítő versenygépet kapott volna bárki.
Minden versenyző akkurátusan megtisztította a gumikat, ellenőrizte az áramszedőket. A négy R8-ast felállították a rajtrácsra, de nem állórajttal indult a verseny. Zöldre nekilódultak az autók, az időszámlálás viszont csak akkor indult el, amikor az adott versenyző kocsija áthaladt a rajtkapu alatt. Egyfajta repülőrajt, biza.
A döntősök felkészültek
Meglepődtem, hogyan tud ennyi ember ekkora csöndet produkálni. A közönség teljesen átérezte az esemény súlyát, nem volt hangoskodás, beszélgetés. Mindenki tudta, a négy, feszülten koncentráló srácnak ez talán életének legfontosabb hat perce. Összesen negyven kört kell megtenni, az nyer, aki a legrövidebb idő alatt ér végig.
A pálya mellett álló segítőkön is látszott, pattanásig feszültek, őrületesen figyelnek, hogy a lehető leghamarabb visszatehessék a pályára az esetleg kisodródott autókat. Minden másodperc számít, a nyomás nagy a pilótákon, mindenki fog hibázni, ez nem is kétséges.
Mindegyik versenyző más miatt érezhette magán a több tonnás nyomást. Az osztrák Markus Loth már a selejtezők alatt egészen megszállottnak tűnt, és amikor az egyik futamban a segédek késve rakták vissza a kocsiját a pályára, vérben forgó szemekkel ordított, látszott, majd’ megőrül. Kiderült, az ő apja volt négy évvel ezelőtt a világbajnok (Carrera vébét csak négyévente rendeznek), érthetően széjjelvetette a nyerni akarás: komoly dolog lenne, ha az ő neve szerepelne a Carrera Hall of Fame-ben, közvetlenül a saját apjáé alatt. Manuel Radlinger és Hans Hüttlinger és családjaik szintén komoly carrerás múlttal rendelkeznek, egyértelműen haza akarták vinni a trófeát. Jakub Kuligowski az egyetlen nem németül beszélő srác volt a döntőben, lengyelként óriási dolog lett volna lenyomni a németeket és az osztrákokat.
Carrera Kapitány és a két ruhásszekrény nagyon vigyáz a trófeára
Érdekes trükköket lehetett ellesni a versenyzőktől, méghozzá nem csak vezetési fortélyokat. Az egyiknek sárga füldugó kandikált ki a füléből, a másiknak az MP3-lejátszó fülhallgatója, így igyekeznek magukat távol tartani a külvilág történéseitől. Annyira jól összpontosítottak, hogy egészen megritkult a kisodródó autók miatti kapkodás, igaz így is volt egy kiabálás, illetve a lengyel srác részéről egy tétova elégedetlenkedés, amikor nem vették észre, hogy a kocsija már éveknek tűnő másodpercek óta fekszik a pálya mellett felborulva.
Úgy tűnik, az MP3 hallgatás a legjobb taktika: a 40 kört a Greenday-t fülében bömböltető Manuel Radlinger tette meg a legrövidebb idő alatt, második Hans Hüttlinger lett. A harmadik helyért még volt egy kis feszült csata, de végül az osztrák Markus Loth kapta a bronzérmet. Az osztrák gyereken jót mosolyogtam, a nagy pózolásban akaratán kívül kicsit miszterbeanesre vette a figurát.
A világbajnok, nyakában a babérkoszorúval igen boldog
Mindenesetre a szervezők rendesen megadták a módját az ünneplésnek, minden résztvevőt egyenként szólítottak a színpadra, hogy minimum egy oklevéllel ismerjék el a teljesítményüket, de a dobogósok már egy iPod Touch-csal, egy legújabb iPaddel, illetve a győztes egy tízezer eurós utazási utalvánnyal lehetett gazdagabb. Oké, komoly dolog több mint három millát keresni 383,157 másodperc alatt, de az igazi dicsőség az Arany Szabályzó birtoklása. Pontosabban, a méteres szabályzó-szobor nem kerülhet ki a Carrera kezei közül (mindkét nap két marcona őr vigyázta az épségét), a talapzaton lévő táblára felvésik a győztes nevét és a Carrera főhadiszállásán lesz kiállítva, a bajnok „csak” egy kisebb másolatot vihet haza. Persze a ceremónia csúcspontján azért a magasba emelhette az arany szobrot a Radlinger-gyerek, és ahogy kell, majdnem a saját fejére ejtette az értékes relikviát. A lemezlovas is kivette a magáét a mókából: Radlinger ünneplése alatt természetesen Greenday ordított a hangszórókból.
A gokartban Benjamin még bizonytalan volt, de profin viselkedett
A nap befejezéseként még egy közös vacsora, kis versenynézés volt hátra, majd másnap mindenki meglátogathatta a Stuck famíliát a boxutcában, aztán feszültséglevezető gokartozás következett. Azok a versenyzők, akik nagyon közel voltak a győzelemhez, talán éreztek egy kis űrt, de a többiek biztosan maradéktalanul elégedettek lehettek, a Carrerához méltó volt a rendezvény. Mi mindenesetre úgy jöttünk haza, hogy Benjamin és édesapja már a következő gyakorlóköröket rótta fejben, mert készülni kell a két év múlva következő EB-re. Én pedig azon gondolkoztam, hová is raktam a Go! pályámat.
