Valamikor az általános vége felé járhattam, talán hatodikban, amikor az egyik haveromtól kaptam egy arasznyi hosszú papírzacskót. A sárga tasaknak nem volt súlya, feltépve csak néhány színes hungarocell-lapka került elő. Sok ügyesség nem kellett hozzá, nagyjából három perc múlva már egy világháborús repülőt adtak ki a lemezek.

Onnantól kezdve nem volt olyan szünet, amikor ne röptettük volna a törékeny kis vackokat, persze fogytak is rendesen: heti egyet minimum eljátszottunk, szerencsére a százötven forintos árba nem rokkantunk bele. Világi móka volt, a suliban egy dombról dobáltuk, ahonnan akár harminc méterre is elrepült a kis gyösz.

Ahogy azt már írtam, az unokaöcsém hihetetlen tehetséggel bukkan zseniális vételekre, most vagy öt ilyen repülővel állított haza a Müllerből. Már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán gyártják még, és persze onnantól lőttek a produktív délutánnak. Modellnek nevezni talán túlzás is: a kidolgozottsága vetekszik egy komolyabb papírrepülővel, és szinte semmit sem lehet rajta beállítani.

Mindez nem számít, hiszen a nosztalgia jótékony homálya elfedi az igénytelenségeket. Hogy a törzs gyárilag görbe, és ezért csak jobbra kanyarodik a gép? A lemezt nem sikerült helyesen perforálni, ezért elcsúszott a dekoráció? Senkit sem érdekel, hiszen pár órára ismét tizenkét évesek voltunk, és ehhez alig kellett 250 forint.

Ahogy akkor, a gépek most is hamarabb elfogytak, mint a jókedv. A súly-gyanánt használt apró műanyagkonzolon lévő propellert a menetszél forgatja, de landoláskor ez ér le leghamarabb, így az ötödik repülés után le is tört. Mivel nagyon vékony anyagból készült a törzs, minden koccanásnál egy kicsit előrébb csúszik a szárny, szép lassan átvágva a hungarocellt. Egy kis mókolással minden probléma áthidalható, de valahogy ez már nem olyan fontos, mint tizenkét éve. Ha jól emlékszem, már akkor sem licenszelt gépek voltak, mi mégis beleláttuk a Spitfire-t, a Zero-t, a Meteort, és még ki tudja, mi mindent. Néha hiányoznak azok az idők.