Nem szeretném legóval lesivatagosítani a blogot, de ezt a ziccert kár lett volna kihagyni. Néhány napja járta be a netet a Zeneakadémia parádésan megépített LEGO modellje, az építőt, Dóczy Balázst pedig személyesen is ismerem. Megkértem hát, hogy meséljen kicsit a dolog technikai hátteréről, a 20 000 kockáról, a beleölt hetekről, és az életvitelszerű legózásról.
Gyerekkoromban kezdtem legózni, aztán egy nagyobb szünet után négy évvel ezelőtt kezdtem újra, az unokatestvéreim miatt, akik a Zeneakadémia összerakásában is segítettek. Az első komoly munkám a Szent István Bazilika volt tavaly, bár azt még „csak” 4000 kockából hoztuk össze, nyolcvan óra alatt.
Maga az építés ötlete Fazekas Gergőtől, a Zeneakadémia egyik fiatal, lelkes zenetörténet tanárától származik, aki az ifjúsági programok koordinátoraként is működik. Ő eleinte csak a Nagytermet akarta megépíteni, a teljes épület már a mi ötletünk volt a LEGO Hungáriával. Itt jött képbe a Nagyterem elforgatása is, mivel így sokkal jobban hozzá lehet férni oldalirányból, és erre a szemléltetés miatt szükség is van.
Ami talán a legnagyobb kihívást jelentette, az a homlokzat volt, arra törekedtem, hogy minél foto-realisztikusabb legyen. Szintén nem volt egyszerű megoldani azt a problémát, ami az elforgatásból adódott, mert emiatt keletkeztek a valóságban nem létező terek a modellben. Persze a belső tér is rendkívül aprólékos másolata az eredetinek, éppen ezért nem volt egyszerű összeilleszteni a külső és belső elemeket.
A tervezés tartott a legtovább, ez közel három hétbe telt, úgy, hogy evésen és alváson kívül semmi mást nem csináltam. Nem csak engem fárasztott le, de a számítógépet is. Az LDD nevű LEGO CAD program annyira leterhelte a laptopom, hogy végül csak két különálló modellel tudtam dolgozni, mert a gépnek egyszerűen sok volt a húszezer elem térbeli mozgatása. A végére azért kezdtem befeszülni, a harmadik hét felénél már nagyon szerettem volna valódi kockákkal is dolgozni.
Az építés alatt pont renoválták az épületet, így nem tudtam személyesen szétnézni, de kaptam elég sok fényképet, sőt még tervrajzokat is. Ezek alapján azért elég pontosan lehetett tervezni. Volt, aminek a kivitelezését nem gondoltam végig az elején, ott van például a homlokzat, és a terem U profilja, ezeknek mindenképpen stimmelnie kellett egymással. A falaknál sem lehetett külön-külön előre megépíteni a paneleket, mert együtt kellett emelkedniük, hiszen összekapcsolódnak. Érdekes még a világítás is. A LEGO gyárt világító kockákat, de ezek nem elég kicsik, így a 2x2-es henger belsejébe tettem apró ledeket, a vékony kábeleket pedig elrejtettem. Itt véget is ér az idegen alkatrészek használata, természetesen az elemtartó és az ólomüveg ablakok mögötti világítás már gyári LEGO alkatrészekből készült. Mókás pillanat volt, amikor az egyik falat elszámoltam, és két pöcökkel rövidebb lett, mint kellett volna. Szerencsére nem kellett sokat visszabontani, hamar korrigáltuk a dolgot, bár fogtam a fejem.
Az egész projekt mögött a Kockaműhely áll. Szerettem volna, hogy legyen egy márkanév, amit össze lehet kapcsolni a legóval kapcsolatos munkáimmal, oktatási anyagaimmal, promóciókkal, és gyerekprogramokkal. Az Akadémia modellje is azért épült, hogy a segítségével fel tudjuk kelteni az érdeklődést a Liszt-kukac program iránt. Ennek az a célja, hogy minél több zeneszerető, vagy zenélő fiatalt neveljenek ki. Én a kockaművészetben látom a jövőt, szeretnék nem csak létező, hanem eredeti, képzőművészeti alkotásokat létrehozni, ahogy teszi azt például Nathan Sawaya. Persze a céges megrendelések is érdekesek, bár itt sok jogi kérdést előre tisztázni kell.
A legmegdöbbentőbbek a részletekre való már-már megszállottságba hajló odafigyelés: megépült a ruhatár, a büfé, de még az előcsarnok szökőkútja is, igaz ez az elforgatás miatt nem az eredeti helyére került. Itt vannak még a zenészek öltözői, és a próbatermek is. A zenészek sem maradtak el, őket tizenhat minifigura mintázza meg, természetesen más-más arcvonásokkal és frizurával, de a hangszerek is megépültek. A nézőtér kétszázötven férőhelyes, és – csak úgy, mint az igazi épületben – a színpad alatti süllyesztőben tűnik el a zongora is. Ahogy arról már szó volt, a szemléltetés is fontos célja a modellnek, ezért akár vonosnégyest, vagy nagyzenekart is a színpadra állíthatnak a pedagógusok. Leesett az álluk? És, ha azt mondom, hogy a kották létező nagyzenekari művek vezérkönyveinek másolatai? Számomra viszont a legérdekesebb részlet az az, hogy az építők sehol nem használtak ragasztót, ami egy tizenhat kilós épületnél egyáltalán nem egyértelmű.
Ahogy Sipos Úr a Kisautó első posztjában is idézte Heltai Jenőt, Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek. Hát, ha valakit, akkor Balázst meghagyták, és nagyon jól tették. Innen is gratulálunk a művéhez, és kívánunk még sok hasonlót. Reméljük, ha lesz még, akkor majd arról is fog mesélni. Most pedig megyek legózni.
