Az XM és a BX mellett a DS a kedvenc autóm. Biztosan véletlen, hogy három régi francia autó, ebből három hidrós. Szörnyű nyomás ez az ember fejében. Mostanában ráadásul megint kiújult, mint egy kellemetlen betegség. Szeretem a DS-t, amikor csak tehetem DS-ezek. Szerencsés ember vagyok, havonta legalább egyszer látok élőben DS-t, és van időm is elbarangolni a szememmel a domborulatain. Beleszagolgatni, ritkán vezetni is engedik.
Szeretem, erre vágyom. Napi használatra persze tökéletesen alkalmatlan, hiszen a megbízhatósága csak rövid utakon teszi alkalmassá ötmillión innen. Erről álmodozom, hogy majd egyszer veszek, a nem is olyan távoli jövőben. Persze nem ötmillióst, hanem sokkal sokkal olcsóbbat, maximum 6000 Eurósban gondolkodom. Tudom, ez az alapkészlet, ez voltaképp csak a papír ára, és a belépőjegyé egy sokmilliós, évekig tartó szívásfergetegbe, reménytelen, és nem létező alkatrészek méregdrága szállításába, önkívületi páros lábbal ugrálásba egy készlet tűgörgő, vagy hidrogömb láttán. Tudom. És mégis.
A motivációs falamnak is állandó részese, én így hívom, biztosan önöknek is van ilyenje, otthon vagy a munkahelyen, ahová a szemnek és a léleknek kellemes dolgokat, képeket teszem, amikre vágyom, amit jól esik nézni, jól esne birtokolni. A munkámnak van gondolkodós, kitalálós része is, ilyenkor merengek a motivációs falra, ami voltaképp egy ablakpárkány, kábé egy négyzetméter. Van ott londoni taxi, mindenféle Porschék, bogarak, mercik, és Triumph légszűrő is, SU karbihoz talán, meg a BMW-mhez való felnikupak. Ezen az ablakpárkányon volt eddig a posztban szereplő DS és a dösövó, és most már csak a képeslap maradt, amit Stump Banditól kaptam, és pont egy ilyen széria eleji DS-t ábrázol, mint itt a képeken.
Egy darab lámpa, ami nem kanyarfény, nincs oldaldíszléc. A modellen ezeken kívül külső tükör sincs, csak a műszerfali belső, de az meg nem pont a helyén, hanem kicsit a vezető elé tolva. Nem mintha számítana. A bele kék, nagyon perverz, volt már kék belű autóm, több is, kivétel nélkül imádtam őket.
A DS-re visszatérve, ez egy játék, bár kétségtelen, hogy a mérete, és a szép doboza, valamint a talapzat azt sejteti, hogy valami komolyabbról van szó, de jobban megnézve kiderül, hogy nem. Csoda is lenne, az 5000 alatti kategóriában kár erre számítani. Ez van, de játéknak meg túl modell, mert a gumi könnyen le szokott fordulni a felniről a nagy farolgatások közben.
Én a korábbi tapasztalatok miatt, és két pusztító gyerek birtokában úgy kezeltem, mintha modell lenne, és ki se vettem a dobozból, csak nézegettem. És persze elképzeltem, hogy milyen lehet egy viszonylag üzembiztos példánnyal piacra járni valahol, ahol a régi autók fényszórója sárga, ahol a szűk, belvárosi utcákon nem sikk a rohanás, ahol meg lehet állni vele a kedvenc pékség előtt, amíg kiadják a kedvenc criossant.
Egy selyemsál. Azt veszek. Az olcsóbb.
Vagy egy kacsát, a szegény citroenes menekülőautóját. Persze nem a teljesítménye alapján menekülő, hanem a költségvetést tekintve. Nincs benne extra drága alkatrész, nincs hidropneumatika. Nincsenek gömbök, nincs szivattyú. És nincs injektor, ami a DS-es lelket keseríti, pár szöghajtáson és egyéb kreténségen kívül. Nincs bura alatti lámpa, ez mobil esernyő inkább, de maradéktalanul megvan benne az a citroenes elmebaj, amitől imádnivaló.
Van viszont extrém kasztnidőlés, mókás boxerhang, helyben állás üvöltő motorral, a bakelitté keményedett virsli diagonálokon. Gumit erre nem kapni minden bokorban, és az alváz is fáradékony, de legalább nincs gond a félautomata váltóval. Mert az nincs. Felhajtható ablak és lehajtható tető, azt hiszem ezek a legfőbb aerodinamikai viccfaktorai, a többi az mechanika. És remekül tuningolható.
Szeressék, és ha nincs meg rá a pénz, legalább kicsiben nézegessék, mint én.
