Az autós újságíró az élet császára és a kisautós újságírónak is elég király a dolga. Sőt, a kisautós világban kiskirályoknak is van hely: a színes medzsók tesztelésébe másokat is bevonhat, a forgalmazó nem nézi rossz szemmel, ha nem csak az arra kijelölt személy próbálgatja a portékát.
Így esett, hogy a Carrerát is forgalmazó Stadlbaueréktől tesztre kapott Bburago halálhurkos pályának a kicsomagolását és tesztjét kiskorú P. Richárdra bíztam. Ugyanis nevezett személy alaposan gyanúsítható komoly autófüggéssel, mindenfelé kisautózással, hangos berregéssel és gumicsikorgás-utánzással. Fellelési helye: szülei lakása, az ovi, meg ahová apa-anya, meg a nagyapja viszi. Különös ismertetőjele a körülötte folyamatosan őt csitítani próbáló rokonok, ismerősök, valamint a mindenhová magával cipelt legalább két verdás kisautó, három Ferrari, egy busz, és néha (bár lassan leszokik róla) valamilyen thomasos vonat. A nála lévő kisautókat bárhol, bármilyen körülmények közt képes használni, így a zsúfolt éttermekben, családi összejöveteleken is számítani kell kíméletlen fellépésére.
Szóval Ricsi lett az, aki legelőször üzembe helyezhette a pályát. Nem mondom, komolyan erőt kellett vennem magamon, hogy fényképezés helyett nehogy én is az elemek összetolásával foglalkozzak – hiába vagyok egyre vénülő majom, még most is bepárásodik a szemüvegem, mikor eszembe jut, mennyire vágyakoztam egy Matchbox pálya után. Estéken át lapozgattam a dollárboltból zsákmányolt prospektust, és arról álmodoztam, lesz egyszer nekem is. Sajátom nem lett ugyan, de Kaszál Norbitól, apám kollégájának a fiától néha kölcsön kaptunk egy ilyen pályát. Sőt, neki még olyan extrája is volt a pályához, amiről sokan még nem is hallottak talán: elektromos gyorsító. Na, az volt csak az igazi királyság.
Én fogcsikorgatva, izzadva tartottam magam, nem szálltam be a játékba, gondosan fényképeztem, és csak néha segítettem szóban, mit hogyan is kellene. Ricsi apja azonban nem tudott semmilyen mondvacsinált indokkal megálljt parancsolni játszhatnékjának. Először csak az elemek felmatricázásában segített az ördögfiókának, majd a pálya összerakásában is. Mondjuk elfért a felnőtt segítség, mivel voltak elemek, amiknek az összecsúsztatásához Ricsi ereje kevés volt, illetve mikor összeállt a pálya, az első gurítás után kiderült, finomhangolás kell a pálya tökéletes működéséhez.
Felsorakozott a rajthoz a két autó, az indítóállás az ebédlő asztal szélére lett rögzítve. Szerencsére nem lett családi perpatvar, Ricsinek a sárga 928-as Porsche tetszett, apjának meg a Z8, így mindketten a saját autójuknak drukkolhattak. Volna. Amint lenyomta Ricsi az indítópöcköt, a két autót meglódította a gravitáció, de azonnal kiugrottak a pályából, keresztben csúszva érkeztek a hurkokhoz, majd nagy csattanással a földre estek. Ezt egymás után háromszor is eljátszottuk. Megpróbálták az indítóállás nélkül, szabadkézből rajtoltatni a kocsikat, de azok a hurok tetetején szánalmasan hanyatt estek. Gyuri kijelentette, hogy az autók nem jók, ezért szalajtotta Ricsit, hozzon másik kocsikat. Én viszont erősködtem, hogy ha egy készletben vannak a kocsik és a pálya, akkor működnie kell a játéknak.
Megpróbáltam egy magasabb asztalhoz áttenni a pályát, de nem hozott javulást, a kocsik nem akartak rendesen futni a pályán, és ha esetleg gurulva el is érték a hurkot, ismét háton pörgés lett a dologból. Közben sikerült az indítóállást rögzítő szorítót megrepesztenem, túlságosan jól akartam fixálni az asztal pereméhez. Tanulság: senki ne feszítse túl a menetes szorítót! Közben megérkezett Finn McMissile, alias Flynn McKémbridzs, a brit titkos ügynök a Verdák 2-ből, és csont nélkül leszáguldott a pályán, végigrobogott a hurkon, és a pálya végén egy csodálatos ívű ugratással hagyta el a rámpát. Rod Redline ugyanúgy, a legkisebb fennakadás nélkül süvített le a pályán, hogy aztán valamelyik könyvespolc alá szoruljon.
Olyan nincs, hogy a Bburago pálya a saját autóival ne működjön. Gondolkozzunk. Gyuri állítása szerint pár éve kapott a Ricsi egy hasonló pályát, a kocsik még megvannak. Rá is vágtam, hogy igen, egy Ford Focus, meg egy Subaru Impreza van a másik szettben, még gondolkodtam is, melyiket hozzam el a tesztre, aztán a Porsche-BMW páros mellett döntöttem. Gyorsan előkerült a régi Focus, feldobtam a pályára, és ha nem is tökéletesen, de végigment a pályán. Alakul a dolog, de nem az igazi. Gyuri már többedszerre mondta el, hogy nehezéket kellene tenni a hurkokhoz, hogy a pályának megmaradjon az íve, és a kocsik súlya ne rángassa az egész miskulanciát. És tényleg, még a leírásban is ott van, hogy tegyünk a hurkok talpához, az érkezési oldal alá könyvet vagy más nehezéket.
Két termetes szótárral kiékeltük a pályát, és innentől bármelyik autó, bármelyik oldalról indítva gyönyörűen végigszáguldott. Egy hajszálnyival még most is szebben rajtolt a Focus, ezért simán le tudta hagyni a Porschét, de még a BMW-t is. A különbség a kisautók formájának köszönhető. A Focusnak mélyen leér a spojlere, a két sportkocsinak viszont nagyon ék alakú az orra, ezért mikor az indító pöcköt lenyomja az ember, a Focus csak akkor indul el, mikor teljesen lesüllyedt a pöcök.
A Porsche és a BMW már hamarabb megmozdul, de mivel a pöcök még nem süllyedt el teljesen, a fenéklemeznél fogva kicsit kiemeli az autókat, lassít is rajtuk, de fontosabb, hogy bizonytalanná teszi a mozgásukat a pályán. Hát ilyen kevésen tud múlni a győzelem, a technikai sportokban a jó eredményhez szükséges az elemzés és a kiértékelés. Nem mindegy mivel állunk rajthoz, ami az egyik pályán jobb eredményeket ér el, a másikon lehet, elbukik. Ilyenkor tisztában kell lenni a gép adottságaival és megfelelő taktikát választani. Úgy tűnt, hogy az indítópöcök hirtelen, gyors lenyomása javított a sportkocsik viselkedésén. A fene se gondolta volna, hogy egy ilyen kőbalta egyszerűségű játéknál is bőven van min gondolkodni.
