A legkegyetlenebb tesztelő még nincs kétéves. Andrásnak hívják és a fiam. Nem véletlenül esett rá a választásom, hiszen irkálhatok én mindenfélét a sok kisautóról, de alapvetően – pláne, ha nem egy gyűjtői vitrinlakóról van szó – úgy is a gyereknél köt ki előbb-utóbb. Azért van, játék, nem dísz.
Így amikor kézbe kaptam a Carrera-féle hátrahúzós kisautót (aki tudja, hogy van-e ennek pontos megnevezése magyarul, az írja meg), egy percig sem volt kérdéses, hogy felkérem: próbálja ki.
Az 1:43-as Pull Speed-sorozatba tartozó autók egy az egyben a Carrera ugyanilyen méretarányú slot-car pályáinak autóit (Go!!! vagy Digital 143) másolják, tulajdonképpen ugyanaz a karosszériájuk és a padlólemezük is, azzal az eltéréssel, hogy itt nem mikroelektronikát és áramszedőt, hanem egy egyszerű, pull-back-mechanikát találunk. Hahá, nem tudták még ezek, hogy az alig kétéves gyerek mellett mekkora hátrahúzósautó-szakértő lettem rövid idő alatt, alaposan a körmére néztünk, elvégre 2315 forintért már legyen pöpec!
Hogy mitől pöpec valami? Például attól, hogy sokáig ellenáll a hátrahúzós kisautók két legjellemzőbb halálnemének. Elsősorban a hajtáslánc-kiszakadásnak. Mivel a kisebb gyerekek leginkább úgy húzzák fel a kisautót, hogy rátenyerelnek, a földhöz szorítják testsúlyukkal és így húzzák hátra, így a műanyag padlólemezre erősített pöttöm kis motor-áttétel-hajtás-kombó egy idő után enged és kiszakad vagy – jobb esetben – kipattan a padló aljából. Utóbbi esetben még egy kis ügyességgel (és ha szétszedhető, akkor kétkomponensű ragasztóval) visszakendácsolható a helyére, de ez – sajnos – nem jellemző. Ettől a ponttól kezdve nem működik az apa megjavítja-szisztéma. Menthetetlenül a roncstemetőbe kerül az autó.
A kis, rendőrségi Cooper, amit a fiam rendre lemorrisozik (pedig egész ügyes, a kutyacsont Escortot meg tudja különböztetni a kortárs Asconától, ami szép teljesítmény ebben a korban, pláne, hogy jellemzően raliautók formájában látja őket), ebből a szempontból jól áll, mert nagyon szilárd műanyag tokot kapott az erőátviteli rendszer (ha hívhatjuk így), kiszakadni nem fog, inkább a féltengelyek engednek majd idővel.
A második leggyakoribb ok a gumilefordulás és az azt követő elhagyás. Minden gyakorló apa tudja, hogy a házban-lakásban egy vándorló fekete lyuk található, amely random elnyel dolgokat, majd sok idő elteltével ugyanolyan véletlenszerűen kiköpi a tér egy másik pontján. Találtam már én is miniatűr Porsche Cayenne-bal fényszórót a szerelőbakancsomban és így jár minden kisautó-abroncs is. Elveszik, majd akkor kerül elő, amikor már nem kell.
A gumik elhagyása azonban komoly dolog. Ráadásul, ha már egyszer lefordult, akkor ezentúl mindig le fog, így itt is segíthet valami kevésbé agresszív ragasztó, amellyel rögzítjük a felnihez. A mi hátrahúzós-kollekciónk több darabos, van itt minden: Shell-kutas Ferrari (törékenynek tűnik, de csak gumilefordulással küzd), fém 601-es Trabant, nyitható ajtókkal és csomagtérrel (ez már a pőre felniken sem gurul, a motorja végleg szétesett), négy Disney-Verda (ezek közül már csak Matuka képes önerőből mozogni, természetesen gumi nélküli felnin, de bírja) egy pici, sárga iskolabusz és a már bizonyítottan legtartósabb: egy fémkasztnis Maisto SLK-Mercedes. Ez és a Ferrari ádáz versenyeket bonyolít a nappali és a bejárati ajtó közötti előszoba-parkettán, ahol jellemzően a Mercedes rajtol jobban, de a Ferrari legalább kétszer olyan messzire gurult. Eddig, mert a kis Mini kenterbe veri őket, csak arra kell figyelni, hogy ha reccsenésig hátrahúzzuk, akkor félúton csinál egy rendőrkanyart és visszajön. Azt hittem először, hogy hiba, de nem, így működik.
A Maisto-SLK-nál zseniálisan van megoldva az abroncskérdés, ott teljesen be van peremezve a gumi a felni hátulján a tengelyig, így nem tud lefordulni róla. Kicsit aggódtam a Carrera-kisautó miatt, de megvizsgálva láttam, hogy jó mély barázda van felnin, erősen harap és tart a kis abroncs.
Pedig kap rendesen, mert a gyerek nem úgy működik, ahogy kéne. Valami furcsa megfontolásból nála a csoda nem három napig tart. Valami miatt erősen kötődik a dolgaihoz és minden áldott nap megfuttatja minden autóját. Mindet. Azt is, amelyiknek már nincs kereke (ilyen a barcelonai reptéren vásárolt iskolabusz- és tűzoltóautó) és jaj, ha valamelyik hiányzik, akkor képes órákon át keresni. Szóval nem lesz könnyű sorsa a Mininek. Amely – azon felül, hogy messze gurul és gyors – még szirénázik is ha megnyomják a tetején lévő fényhidat.
Ez persze egy darabig jó, de másfél óra nettó víjú-víjú után azért áldjuk a tervezőket, hogy tettek egy kikapcsológombot az aljára. Mondjuk az is igaz, hogy a szomszéd, aranyos Margit néni annyira fél a sötétben, hogy az éjszakai lefekvés előtt bekapcsolja a Kossuth rádiót és reggelig hallgatjuk mi is (valamint szklerózissal küzd, így hetente többször is bemutatkozunk egymásnak), úgyhogy egy kis szirénázás igazán csak otthonossá varázsolja a lakást, semmi különös nem történt.
Szerintem a fényhíd lesz a gyenge pontja, be kell vallanom, nem adtam neki pár óránál több időt, de most – lassan négy nap használat után – is bírja és a helyén van, a kisautó bőszen szirénázik, a gyermek pedig immáron három résztvevős futamokat bonyolít a még össze nem rakott gardróbszerkény négyméteres vezetősínjén, melynek egyik végét apa felpolcolta, hogy lejtsen. (Csodásan meg lehet spékelni alagutakkal, kisvasútból származó híddal ugrató gyanánt stb.)
Igaz, mostanra kicsit viseltes már, de ez inkább csak kozmetika kérdése, mert autózott már vele a kutya hátán, természetesen ebédkor az autó is kapott egy fél kanál gulyáslevest, majd egy kis csokipudingot valamivel később. Így most úgy néz ki, mintha átgázolt volna egy félelmükben magukat összecsináló NDK-s úszónő-csoporton: kicsit szőrös, az eleje piros és csokifoltos.
De működik, hibátlanul és ez nagy szó. Ezen autók eddig 95 százaléka elvérzett az első pár napon. Ígérem, nyomon követem sorsának alakulását és visszatérünk még rá.
