A másfél éves fiam – mint a 18 hónapos gyerekek általában – két dolgot tud fixen és nagyon: mozogni valamint kíváncsiskodni. Ez a két tulajdonsága szinte megfoghatatlanná teszi bármilyen fotón, hiszen az esetek kilencven százalékában vagy egy motion blur-ben tovatűnő színes pacát, vagy egy kicsi – fényképezőgép felé nyúló – tenyeret látni a képeken. Iszonyat nehéz értékelhető képet készíteni róla, mondom ezt úgy, hogy hosszú órákig vadásztam egy izzó féktárcsát az éjszakában háromszázzal mozgó autókon.
Kivéve, ha valami eléggé leköti ahhoz, hogy ne vegye észre a fényképezőgépet. Ez leginkább lefekvés előtt fordul el és fixen három dologhoz kötődik. (Ezért a borzalmas, vakuzott képek, elnézést.)
Mivel újabban már komoly – bár meglehetősen sajátos – szókinccsel rendelkezik, így a köztünk lévő kommunikáció határai is nagyra tágultak. Valami miatt leginkább autós kifejezéseket kedvel, így ha azt hallom, hogy pakol, akkor tudom, hogy valahol egy kisautót párhuzamosan állított, azaz parkolt le a másik mellé (biztos, hogy rá fogunk lépni). Wheelers Dealers-t néztünk együtt, amikor elhangzott a besze azaz a beszerel-szó rövidítése, a pot pedig a pótkereket jelenti. Így egy rövid Baba pako pot besze csibesz-jellegű kódolt üzenetből kiderül, hogy megint kedvenc, piros Fiatját (500L) parkolta le, de egy csibész ellopta a kerekét és fel kell szerelni a pótkereket.
Sajnos azonban a mintegy nyolc évvel ezelőtt vásárolt Bburago-verseny csinkvéhez nincs pótkerekem (naná, hogy ő törte ki). Gurulni gurul ugyan, de csak amolyan féloldalasan, mintha éppen most vergődne le a 67-es Monte-Carlo-rali utolsó gyorsaságijáról három keréken. Ez pedig nem jó, főleg azért, mert nagyon szereti és tényleg messzire képes elgurítani (jól gurult és meglepően egyenesen), de sokáig csak szomorúan mutogatta a Fiat 500-ról szóló kis könyvben (kicsit pontatlan, de jó képekkel teli) az ugyanilyen piros kisfityót négy kerékkel.
Ezért egy pillanatig sem haboztam, amikor az egyik benzinkúton megláttam az otthoni kis 500-as szakasztott mását, de rendőrautóként!
Hű, nem egész ezer forint volt és van kis villogó a tetején (gyerekül: tete), valamint nagyon mókás, Polizia Stradale (nem sztrádát, hanem közutat jelent) – matrica az oldalán és egyáltalán: pöpecül néz ki a másikkal együtt.
Természetesen mindkettő kínai gyártmány, de ez már nem jelent okvetlenül egyet a ramattyal. 1:43-es méreterányukhoz és olcsóságukhoz képest meglepően részletgazdagok, jól festettek, még a matricák is olvashatók, vannak szép, bordázott üléseik és fém karosszériájuknak köszönhetően nagyon sokat bírnak.
Mondanom sem kell, hogy a kis rendőrautó osztatlan sikert aratott és ennek örömére azonnal meg kellett próbálni kitépni az ugyanolyan kék képét a könyvből (ez az, melynek másik oldalán a Topolino látható) több-kevesebb sikerrel. Nem nagy kár, hadd olvasson a gyerek, az értékrendje rendben van: könyv és autók, nem lesz ezzel baj. Azt hiszem, ideje lesz megtanítanom Volvót rajzolni, nem lesz nehéz...
