Biztos voltam benne, hogy elsőként az RC-szekciót derítjük fel a nürnbergi nemzetközi játékvásáron, a Spielwarenmessén. Ez Streetsta kedvenc kategóriája, arról nem beszélve, hogy a budapesti boltja választékának 99 százaléka is rádióirányítású járművekből áll. Amikor az éjszakai autózástól és a hajnali (-4 fok) kocsiban alvástól kissé kábán az aulában egy kétméteres magyar hoszteszbe futottunk, majd a kiállítási csarnok felé menet tízcentis, vadul pörgő Stirling-motorokba és gőzgépekbe botlottunk, már tudtam, hogy jó helyen járunk, és pont sikerült felébredni, amikor ráközelítettünk az első RC-s standra.

Az osztrák Robitronic pultján méretes, masszív buggyk kellették magukat, néhány pickup és rallyautó társaságában. Én már itt jól elbámészkodtam volna, de rutinos barátom tovább vonszolt, mondván, hogy az igazi csodák beljebb vannak. Rövidesen rá is találtunk  minden RC-s aktivitás eredőjére, az origóra: a japán Tamiyára, amely rangjához és kereskedelmi erejéhez illően, nagy alapterületű standon várta az ügyfeleket. A Spielwarenmesse ugyanis, mint korábban írtuk, nem a nagyközönség, hanem a szakma játszótere: fejlesztők, gyártók, kis- és nagykereskedők találkoznak ott öt napon át, hogy az újdonságokról tájékozódjanak, és előkészítsék a későbbi üzleti tárgyalásokat.

Már a Tamiya első vitrinjénél gyökeret eresztett a lábam: egy csodálatos, kék-fehér VW Buggy állt ott, rafináltan megvilágítva. Az 1:10 méretarányú, elektromotoros modell pörgette fel a hetvenes évek legvégén az RC-őrületet világszerte. A masszív alvázra kétféle karosszéria is készült, a Bogarat formázó Sand Scorcher, és a klasszikus bokorugró stílusú Rough Rider. Az eredeti kiadású darabok ma már a gyűjtemények féltett kincsei, és a bontatlan kitek ára meghaladja az ötezer (!) dollárt. A Tamiya 2009-ben újra gyártani kezdte ezeket, így a ma készülő replikák bárki számára egészen baráti áron hozzáférhetők. Babaarcú tüzérló legyek, ha fél éven belül nem áll a polcomon egy Sand Scorcher! (Vagy egy másik, fickósan bájos buggy, amibe a Carrera standján lettem szerelmes, de arról majd egy későbbi posztban, a cég többi újdonságával együtt.)

Milyen a magyar újságíró szerencséje: összefutottunk a Tamiya standján a két híres ősmodell, és számtalan további típus tervezőjével, Taki professzorral, aki jelenleg a cég főkonstruktőre. A japán nagymestert Streetsta faggatta ki a stand közepén, egy külön posztot érdemel a sok érdekesség, ami elhangzott.

Miközben a japán-magyar barátság egyre szorosabbra fonódott, én a Tamiya szebbnél szebb modellektől roskadozó polcai között bolyongtam. A piac mamutjaként a cég nem elégszik meg egyetlen szegmens kiszolgálásával. Az elektro- és nitrometán-motoros távirányítós autók mellett gyártanak összerakós maketteket is, továbbá munkagépeket és harcjárműveket, mindezeket többféle méretarányban, elképesztő választékban. Az RC- autók egyes típusait kínálják készre szerelve a magamfajta türelmetleneknek, összerakós készletben a piszmogni szeretőknek, többféle méretarányban. Plusz árulnak külön alvázakat, karosszériákat, mindenféle alkatrészt, tuningelemeket, festékeket és ecseteket is.

A stand közepén egy igazi MAN TGX 26 vontató állt, annak apropóján, hogy a típust a Tamiya 1:14 méretben lemodellezte, és megjelentette a termékpalettáján – és meg is kapta érte Az Év Modellje Díjat. Még felsorolni is nehéz, mi minden sorakozott a vitrinekben: Datsun Z 240 driftelésre épített futóművel és erőátvitellel, kétféle Mini Cooper rallyautó, Forma1-es torpedók, klasszikus Toyota Land Cruiser, Mercedes 190 Evolution II. De engem egy magyar rendszámos, napsárga rally Suzuki Swift izgatott a leginkább. Nemcsak azért, mert a mi autónk, sokkal inkább amiatt, hogy egy ilyet kell összeszerelnem (beleértve a festést és a matricázást is) tavasszal a Kisautó blog olvasóinak szórakoztatására. Alaposan megnéztem a kiállított mintadarabot: a lecke fel van adva, annyit mondhatok...

A Tamiya után a másik nagy gyártó, a Kyosho választékát tekintettük át – mit mondjak, az se piskóta. Az 1:8 méretarányú, elpusztíthatatlanul masszív terepszörnyektől az 1:43-as apró ékszerekig mindenféle autómodellt láttunk, sőt, meg is tapogattuk és szagolgattuk őket. Streetsta kis kedvencei, az 1:27-es Mini-Z sorozat cukiságai mellett még mangásra matricázható lány-autókat is találtam.

Amíg Zoli az értékesítőkkel tárgyalt, elkalandoztam a speciálcégek standjai felé, ahol csodákat láttam: brutális alvázakat, hihetetlen minőségben megmunkált és megépített futóműveket, vízhűtéses motorblokkot, különféle mintázatú és méretű abroncsokat, megszámlálhatatlan tuningalkatrészt. Mint mindenbe, a modellezésbe is bele lehet őrülni, és a felsőbb kategóriákban, a versenyzők között a tökéletesség és a mind nagyobb teljesítmény hajszolásának csak a pénztárca szab határt – de ha szponzor is akad, tán még az sem. A komoly versenygépek beállítását, finomhangolását, szerelését speciális szerszám- és géppark segíti. A precíziós futóműbeállító állványtól az abroncsok futófelületét felújító szivacsradírig elképesztő szerkezetek kaphatók. A skála másik végét a poénos, félbevágott sofőr- és versenyzőfigurák jelölik ki, amikre igazából semmi szükség nincs, mégis mindenki beragasztja őket a gépébe. Azt mondanom sem kell, hogy nemcsak szárazföldi járművek készülnek rádiótávirányítással, hanem hajók, repülőgépek, helikopterek is – ezekre később még szintén visszatérünk.

Brutális dolgokat láttam a HPI standján is: egyrészt egy óriási, 1:5 méretarányú buggyt, a Baja 5SC-t, amiben akkora erő van, hogy szerintem el tudja törni egy ember lábát, ha teljes gázzal nekiszalad. Másrészt gyönyörű, hetvenes évekbeli amerikai karosszériákat, 1:10-es nitrós és elektromotoros alvázakhoz: Mustangot, Corvette-et, Camarót, Cudát, Ford GT-t, észveszejtő klasszikusokat.

Pár mondat a trendekről. A skála alsó végén az „egyszer használatos” áruházi játékmasinák állnak, amelyeknek két előnyös tulajdonságuk, hogy ma már egész mutatósak, és nem is drágák. Ám ezek nem ellensúlyozzák a hátrányaikat: hogy nem tuningolhatók, de még csak nem is javíthatók, hogy az akkumulátoraik általában rövid életűek, és az irányításuk, kormányzásuk pontatlan. Egyértelműen gyerekeknek készülnek, ám rossz tulajdonságaik miatt még az ő kedvüket is elvehetik az RC-zéstől. Ilyeneket egyébként a Spielwarenmessén nem is láttunk – lehet, hogy a hatalmas vásárlabirintus egy másik pavilonjában voltak valahol, mindenesetre a nagyok és ügyesek játszóterére nem engedték be őket.

A neves tömeggyártók úgy alakítják a portfóliójukat, hogy jó minőségű modelljeikkel minél több ember igényeit kielégíthessék – ők szolgálják ki a derékhadat. Ezek a gépek már módosíthatók, alakíthatók, ugyanaz a váz kapható villany- vagy belsőégésű motoros hajtással is, és többféle könnyű műanyag karosszéria pattintható rá, így kis befektetéssel többféle RC-autónk lehet.

A harmadik csoport a versenyzésre épített modelleké, elképesztő konstrukciókkal, high-tech megoldásokkal, és ezzel arányos áron, vagyis többnyire méregdrágán. Mindkét komoly kategóriában folyamatos a fejlődés: ami mind az anyaghasználatban, mind a konstrukcióban, mind pedig a korábban elnagyolt, sokszor jelzésszerű karosszériák kidolgozottságának fokozásában mutatkozik meg többek között. A komputertechnikának köszönhetően egyre kifinomultabb a vezérlés, az irányítás. Ha a méretek így nőnek, és a technikai színvonal így emelkedik, pár év, és megjelennek a piacon az 1:1 arányú modellek (jelenleg az 1:8 és az 1:5 a menő), amik épp úgy fognak kinézni, mint az eredetiek, úgy mennek, és ugyanannyiba is kerülnek majd, és egyszerűbb lesz beülve irányítani őket, mint mellettük álldogálva.

Az lesz ám csak a játék – meg se lehet majd különböztetni a valóságtól…