A 928-as Porsche feltámasztása volt a cél, amikor a Belsőség-találkozó másnapjának estéjén nekiálltam összelegózni az időközben újabb autóval gazdagodott slotcar-flottámat. Egy fekete Ferrari F40 az új jövevény, amit az előző posztra lelkesen reagáló Filewalker91-től kaptam, még egyszer köszönet érte. Nyomtunk is egy gyors versenyt a szerkesztőségi 1:32-es pályán, amikor elhozta nekem az F40-est, de én azt a pillanatot vártam, amikor otthon körözhetek megint a nyolcason. Ebben streetsta is hatékony támogatást nyújtott: három perc alatt összevadászott nekem egy mágnest, amit be is hozott a szerkbe, de az annyira erős, hogy egyelőre nem találtam megoldást arra, hogyan integráljam az apró slotcarok alvázába. Kösz neked is, streetsta, meg mindenkinek, akik előtúrták nekem a legjobb mágnesboltokat Közép-Európában. Óriási ez a közösség.
Otthon bizakodva, hogy hat autóból csak sikerül összelegóznom két működőképeset, összeraktam a lehető legegyszerűbb pályát, egyetlen híddal, a tákolt trafóval, és a kedvenc kilökős útszűkülettel. Barátnőm alig várta már, mikor mérkőzhetünk meg. Mielőtt nekiláttam volna szétkapni az autókat, amire már nagyon készültem, gondoltam, kipróbálom az új Ferrarit: lássuk, mit tud. Felcsattintottam gyorsan a pályára, de csak erőből kapart, haladni nem nagyon akart. Ráadásul hangosan kerregett a hajtása – a hátsó kereket kézzel elforgatva érezhetően akadt a fogaskerék.
Akkor szerelünk – kezdtem feléledni, csajom meg leheveredett a kanapéra. Bemelegítésnek átpattintottam egy tartalék motort a Ferrariba, hátha azzal nem kerreg, de más volt a fogaskerék modulja, úgyhogy visszakerült a régi motor.
Ha nem akarja a Ferrari, élesszük fel a Porschét, úgyis arra vágytam már hetek óta. Nem akarom nagyon részletezni a műveleti sorrendet; előkerült a pillanatragasztó, a szigetelőszalag, hoztam egy kis motorolajat is az utcán pihenő 1:1-es autóból, de a 928-as alváza sajnos menthetetlennek tűnik. Le van törve a műanyag motortartó kengyel, és a bepattintható hátsó tengelynél is repedt az alváz. Egyelőre félre kell tennem, míg nem találok egy megfelelő donort hozzá.
Lássuk akkor a másik két autót: a BMW M1-est és a Porsche 959-est. Először átragasztottam a mágnest a 959-esre, annak egészségesebb hangja volt, amikor a pályához tartva zümmögtettem, de a mágnessel ugyanazt produkálta, mint a fekete Ferrari: a burnout volt az egyetlen manőver, amit hitelesen imitálni tudott. Földön hasalva próbáltam benézni az autó alá, miért nem indul már, pöckölgettem, rányomtam a hátulját a pályára, de csak nem volt hajlandó három centinél többet megtenni önerőből. Most már nyakig benne voltam a slamasztikában, játszani akartam mindenáron, de az amatőr próbálkozásokkal csak egyre mélyebbre ástam magam.
Ilyenkor kell távolságot nyerni, minden szerelésnél ez a trükk hozza meg a sikert, ha nem találjuk a hiba okát. A mérnök szó ugye a mérésből ered, előkerestem hát a tolómérőt és a vonalzót, majd rövid elemzés után kiderült, hogy a 959-es és az M1-es másféle szabványú pályához valók, mert jobban kinyúlik a vezetőpöckük a kerekekhez képest, ezért elakadnak az én pályaelemeimen. Megtaláltam a reszelőt a szerszámosládában, használatba is vettem, de nem sikerült a pöcköt úgy átalakítanom, hogy elinduljon a fekete Porsche.
Újabb diagnosztikai vizsgálat következett: elővettem a Lotus-t, az egyetlen működő autót, és tételesen összehasonlítottam a többivel – így ki kellett derülnie, mitől nem mennek azok. Ekkor fedeztem fel, hogy az elindulni képtelen autóknak nem csak a mágnes leszorító ereje hiányzott, hanem mindegyiknek fel van fényesedve a gumija – körülbelül akkora volt a különbség a Lotus hátsó kerekeihez képest, mint a diagonál Pneumantok és a Michelin slickek között. A megoldás az lett, hogy a 928-as első kerekeit átszereltem a fekete Ferrari hajtott tengelyére, majd ujjongtam: lett két működő autóm. Barátnőm viszont már elbóbiskolt, a nappali meg úgy nézett ki, mintha hurrikán söpört volna át rajta.
Még gyorsan egy teszt, mielőtt felébreszteném. Jobb kézben a piros, bal kézben a fehér vezérlővel próbáltam körözni a nyolcason, de amint elindítottam a Ferrarit az amúgy sem túl gyors Lotus mellett, mindkettő szörnyen lelassult. Ideje elővenni a multimétert. Lepattant hamar az elemtartó fedele, ami alatt az ősrégi trafó lapult, majd pillanatok alatt méréssel bizonyítottam sejtésemet: az üresjáratban tizenöt voltos feszültség terhelés alatt összezuhant, alig maradt három volt, amikor mindkét autónak elkezdtem nyomni. Hogy gondolhatta ezt a fater? Így nem is lehet keresztbeállítani a Lotust. Törtem a fejem, honnan szerzek majd egy erős adaptert, ami stabilan adja nekem a góliát elemek helyett a hat voltot.
Ilyenkor jön jól egy labortápegység a háztartásban. Azzal szépen fel is tudtam húzni a feszkót kilenc voltra, így a kicsit gyengébb Lotus is szépen driftel, sőt, az áramfelvételt is látom, ami két autóval több mint egy amper. Combos.
Tizenegy körül járt már az idő, de muszáj volt kipróbálni, hogy bánik el a csendesen surrogó Lotus a zajos, de fürgébb Ferrarival.
Sehogy. Egyből kikaptam. Úgy látszik, a Lotus nem pályára született. De elég közel van a két autó tudása ahhoz, hogy izgalmas legyen a verseny: legalább akkora élvezet kenni a féltenyérnyi autóknak, mint a szerkesztőségben az 1:32-es szörnyetegeknek. Sőt, az 1:43-asok annyira könnyűek, hogy nem tesznek kárt magukban és egymásban, ha elszállnak egy kanyarban. Imádom – már csak a 928-ast kellene restaurálni, és kiteljesedne a nosztalgia.