Assur előre figyelmeztetett, hogy ez a kisautó most nagyon nagy lesz, tömegközlekedés szóba sem jöhet a hazaszállításnál. Először nem akartam elhinni, de amikor elhozta a hétvégén, rendesen ledöbbentem. A kombi Escort csomagterét kishíján lefedte, a Golfba pedig szabályosan origamizni kellett, hogy beférjen. Akkor még nem sejtettem, hogy a szállítás lesz a kisebbik gond, mert valahol össze is kell rakni. Ja, hogy még nem mondtam mi ez? Slotcar készlet, kicsit esetlen magyar fordítással vájatvezetéses autópálya.
Abból viszont a paletta teteje, már ha a Carreránál maradunk. Azt hiszem, ha gyerekként látnám meg a Digital 124 szettet a fa alatt, akkor pár napig nem aludnék, csak vigyorognék. Nem mintha huszonkét évesen kisebb öröm volna, sőt, még édesapám is lelkesedéssel ült le összeszerelni a pályát, pedig ő már túl van az ötvenen. Itt jött a már említett első csalódás: kicsi a nappali, és akárhogy számolgattuk nem fért el. A Classic Legends készlethez kilenc és fél méter műanyagpálya jár, ami nem kevés. Ha nincs háromszor három méter szabad hely a lakásban, neki sem érdemes állni az összeszerelésnek.
Nem ez az első ilyen pályám, úgy nyolc éves korom környékén kaptam egyet karácsonyra. Persze a Carrera ahhoz képest űrtechnika, de imádtam, csak sajnos a házi tuning áldozata lett. Nem, nem a tempót akartuk növelni, de a naponta elfogyasztott hat góliátelem jelentősen megterhelte a családi kasszát, így jött az ötlet, hogy alakítsuk át hálózati üzemre. Az átépítés fél siker volt, mert bár működött, de két hét után feladták a villanymotorok, ugyanis a trafó teljesítményét nem igazán sikerült eltalálni.
Ezek után irigykedve olvastam a blog vonatkozó bejegyzéseit, de most eljött az én időm. Miután sikerült bekéredzkedni egy olyan házba, ahol elég nagy a nappali, kezdetét vette az önfeledt csapatás. Elsőre a gyári nyomvonalat raktam össze, hiszen ehhez kell az összes alkatrész, és kíváncsi voltam, hogy mutat egyben.Az elemeket nem könnyű összenyomni, itt nem csak a sínek fémtüskéi tartják össze az utat, de műanyag patentek is egymásba csúsznak. Kell is a tartás, máskülönben a nehéz autók pár kör alatt szétráznák az illesztéseket.
Felpattintgattam a kanyarok bővítő elemeit, és a szalagkorlátot is, utóbbinak nem jósoltam nagy jövőt a kocsik súlya miatt. A készlethez két, 1:24-es autó járt, egy Chevrolet Corvette Grand Sport, és egy Ferrari 250 GTO. Tudják, utóbbi az, ami annyira drága, hogy még a Top Gear sem tudta kifizetni a biztosítását, így Clarkson csak nézegethette a kifutón. A dekoráció az 1964-es sebringi futam versenyautóit idézi, de ami inkább ámulatba ejt, az a kidolgozás minősége. Sokszor elhangzik a blogon, hogy polcra való, de ebben az esetben ez hatványozottan igaz. Tényleg elképesztően élethűek, a Corvette például lemez felniken fut, amiken vastag, ballonos gumik feszülnek, míg a GTO-nak küllős kerekei vannak, keskeny futófelülettel. Ami még nagyon tetszett, az a működő fényszórók, de a gázelvételre felvillanó féklámpa sem utolsó látvány. Az utolsó lemezig stimmel minden, az ember szinte sajnálja felrakni a pályára.
Márpedig muszáj, másfél órányi építkezés után már viszketett az ujjam a szabályzón. Azért igyekeztem minimalizálni az esetleges károkat, pokrócokkal és díszpárnákkal béleltem a problémásabb kanyarokat. Emlékeztem rá, hogy a régi pályámon ügyes gázkezeléssel milyen szépeket lehetett csúsztatni a kanyarokban, de ezek a gépek sokkal jobban fogták az utat. Némi gyakorlás után sikerült a kigyorsításokkor szép nagy szögben keresztbe tenni őket, de az igazi az volt, amikor már egy 180 fokos visszafordítót sikerült végigcsúszni. Finoman kellett azonban játszani a sebességgel, mert elsokallásnál a legritkább esetben pördült csak ki a kocsi, sokkal könnyebben borult. Amit még szintén nem tudott az én pályám, az a sávváltás. A kocsik alján van egy apró infra dioda, ami gombnyomásra jelet ad a pálya egy adott szakaszán, és – hasonlóan a vasúti pályához – átkattintja a váltót.
Nagyon látványos előzéseket, üldözéseket lehet így összehozni, és persze, ha rosszkor sorolunk át, akkor baleseteket is. Erre nem volna lehetőség, ha a kocsik hagyományos módon működnének, de itt már nem a sínek feszültségét szabályozzuk, hanem távirányítással az autók áramfelvételét. A távirányításnak hála akár egyszerre négyen is játszhatunk egy kétsávos pályán, és a váltóknak köszönhetően hatalmasakat lehet kergetőzni is. Ennek általában az a vége, hogy vagy az üldöző, vagy az üldözött elsokallja magát, és elszáll. A pálya ugyan 9,5 méter hosszú, de mégsem lehet teljesen felgyorsítani a kocsikat, így nem annyira a gyorsításon, mint a jól időzített lassításon múlik egy kör. Súlyosan addiktív, az öcsémmel arra jutottunk, hogy addig csapatnánk, amíg gumi van a kocsikon
A pályához kaptam még három darab 1:32-es méretarányú DTM versenyautót is. Ezek, ha lehet, még szebbek, mint a nagyok, itt már antenna, sőt ablaktörlőlapát is került a kocsikra, de ha ez nem lenne elég, a helyén van az összes légterelő lap, és még a féktárcsát sem spórolták le. Ezek jóval könnyebbek, mint a Ferrari, vagy a Corvette, és sokkal gyorsabbak is. Itt már nincs óvatos csúszkálás, brutálisan fogják az utat, ha baj van, akkor repül az autó. El tudom képzelni, hogy egy igazi profi félelmetes nagyokat tud autózni velük, de mint kezdő, én maradtam a nagyobbaknál. Azok is mennek, mint az ördög, de valahogy mégis sokkal kezelhetőbbek, barátságosabbak.
Félelmetesen jó szórakozás, nem is tudom, hogy mikor kötött így le utoljára kisautó. Azok alapján, amit hétvégén láttam a Carrera bajnoki futamon, nagyon strapabíró készletről van szó, mégis érdemes betartani a gyári ajánlást, és csak tíz évnél idősebbnek venni. Rengeteg tuning lehetőség is van, digitális időmérő, eredményjelző oszlop, és még ki tudja, mi minden kapható a pályához. Nekem csak két bajom volt vele: egyrészt falat kéne bontani, hogy elférjen itthon, másrészt pedig vissza kell adnom. Nem baj, még belefér vagy négyszáz kör éjfélig.
