Streetsta a vásárlátogatásunk utolsó napjára időzítette a vasútmodellezésnek szentelt csarnok tanulmányozását - gondolom, akart valami ütős élményt még a végére. A terv bevált, a látványtól többször is ledobta az agyam az ékszíjat.
Bevallom őszintén, hogy nem vagyok egy nekivadult, fékezhetetlen modellvasutas, aminek több oka is van. Az egyik, hogy hiába sírtam és toporzékoltam, hiába könyörögtem kisgyerekként, hogy legalább csak egy kis körbefutó villanyvasutat vegyenek nekem, nem kaptam soha. Egyszerűen nem volt rá pénz. Amikor anyám elunta a nyafogásomat, meglepett karácsonyra egy olyan, lemezből sajtolt pályával, amin egy felhúzható kis mozdony járt, két kocsit húzva-tolva ide-oda. Pff, két perc alatt meguntam, főleg úgy, hogy félpercenként fel kellett húzni. Ma már kultikus retrójátéknak számít, tudom, de akkor elég ciki volt a rendes villanyvasúthoz képest. Persze, vén fejjel azt is tudom, hogy a villanyvasutat meg három perc alatt untam volna meg – na jó, legyen tíz perc, azalatt építettem volna neki alagutat fakockából, abból elég sok volt otthon.
Az ember persze igyekszik kárpótolni magát az ilyen lelki sebekért, amikor megteheti – ez az idő gimis koromban jött el, amikor is a zsebpénzem azon maradékából, amit nem szórtam el Matchboxokra és almaborra, vettem pár sínt, egy váltót, műfüvet, meg egy-két épületet. Otthon kiszedtem egy polcot a vitrines szekrényből, hogy legyen elég hely benne, és berendeztem egy kis vidéki pályaudvari jelenetet. A vasútmodellezési motivációm el is szállt örökre, működött az öngyógyítási mechanizmus. Ami azért is jó, mert mozdonyt már nem tudtam volna venni úgyse. Később az egész cuccot továbbadtam az egyik unokaöcskösnek. Akkor viszont kiderült, hogy hiányzik a szekrényből egy polc, be kellett hát vallanom, hogy réges-rég fadobozt csináltam belőle a 650 forintért vett Tesla lemezjátszó-futóműnek. Szülőanyám ekkor hosszan kergetett szobáról szobára, majd a ház körül, és a hajszának az vetett véget, hogy a fapapucsával meg akart dobni, de csak a konyhaablakot találta telibe. Volt egy ilyen Psycho-ba oltott Sörgyári Capriccio hangulata a gyerekkoromnak, na.
Az, hogy én magam nem vonatozok, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem nézem hosszú percekig az elém kerülő terepasztalokat, és nem csodálom azok türelmét, kitartását és megszállottságát, akik ezeket felépítik. Tudom, hogy hatalmas meló van a komoly rendszerekben, értem azt is, hogy nagy gyönyörforrás az ilyen pepecselés, csak az zavar, hogy ha elkészül a nagy mű, akkor minden miniatürizált jövés-menés ellenére is statikussá válik.
Ha terepasztalt készít az ember, egy kis világot épít magának, ami csodálatos dolog, én azonban jobban szeretem, ha az én kis világom dinamikus, változtatható, és kalandos. Ezt mi úgy oldottuk meg gyerekkorunkban a Sanyi barátommal, hogy az udvar sarkában sárból, kövekből, cserepekből, üvegdarabokból, botokból kis városokat építettünk, magas fűből dzsungelt telepítettünk, irdatlan mennyiségű műanyag katonát vettünk a búcsúban, aztán jó pár matchboxot is feláldozva izgalmas kalandokat bonyolítottunk a terepen. Egyszer elkövettük azt a hibát, hogy bevontunk még egy gyereket, akinek első dolga volt, hogy felrúgva a legelemibb szabályokat, ökölnyi kövekkel szétbombázta az egészet, majd diadalmasan bevonult a megszállt területre. Gyorsan ráuszítottuk a kutyát, és kikergettük az udvarból, de már késő volt. Ezúton is üzenem: Laci, vazzeg, erre soha nem lesz bocsánat!
Mindebből egyenesen következik, hogy miután a nürnbergi Spielwarenmessén tátott szájjal megbámultam a Märklin tényleg elképesztő, óriási terepasztalát, a kiegészítőkre terelődött a figyelmem, azok közül is az autókra. Egy igazi terepasztal ugyanis, mint afféle világmodell, nem lehet meg a vasúti környezet elemei nélkül, amibe végül is szép földgolyónk minden jelensége beletartozik, a szikláktól az emberekig – így a járművek is.
Az efféle csöppségek gyártóinak igencsak fel kell kötni a gatyát, azon egyszerű tény következtében, hogy a terepasztalok építői a lehető legnagyobb élethűségre törekednek. Több szabványosított méretosztály van ugyebár, a legelterjedtebbek a H0 (1:87), a TT (1:120), és az N (1:160). Még a legkisebb, N kategóriában is elképesztő a mozdonyok és a különféle rendeletetésű kocsik kidolgozottsága, a HO pedig maga a látványmennyország, mert a látvány élvezetéhez nem kell nagyítóüveg. A vasútmodellezésben nálam is járatlanabbak kedvéért: a H0 kábé a Matchboxok, kis Hot Wheels-ek méretarányának felel meg. Ebből gyorsan kiderül, hogy a H0 helyigényes, ezért is születtek a kisebb méretkategóriák. (Van egyébként még nála is nagyobb kategória, a 0, ami kábé az 1:43-as méretaránynak felel meg, vagy az 1:22 leképezésű G, aminek a pályáit gyakran szabadtéren építik meg.)
Laikus fejjel nem is gondolná az ember, hogy milyen elképesztő járműválasztékból válogathatnak a terepasztal-építők. Minden, de minden beszerezhető a 100 évvel ezelőtti teherautótól a Lopakodó vadászbombázóig, és már a boltba sem kell elmenni, simán lehet vásárolni az interneten. Történelmi időszak szempontjából öt kategóriába vannak sorolva a vasúti modellek (Era I.: 1835-1925, Era II.: 1925-1945, Era III.: 1945-1970, Era IV.: 1970-1985, Era V.: 1985-től napjainkig), természetesen autómodelleket is kínálnak hozzájuk minden korszakból. Az sem gond, ha valaki Németországot, Franciaországot, Nagy-Britanniát, netán az USA-t mintázza meg a terepasztalán: mindegyik ország jellemző típusait megtalálja a kínálatban.
Fényképezőgépünket a vitrinek üvegéhez koppantva próbáltuk minél közelebbről lefotózni ezeket a fémből és műanyagból szoborolt csöppségeket, és én néha nem is értettem, hogyan sikerült ilyen precízen megmintázni mindegyiket, még az N méreteket is, pedig azok tényleg csak pár centisek. Meglepett, hogy milyen választék van a szocialista járműipar - mára Nyugaton is ikonikussá vált – típusaiból. A Gabor Modelle nevű cég (gyanús, hogy itt valami magyar vonatkozás is lehet) például az M22-es Volga kombitól a Barkas mikrobuszon és a LIAZ kukásautón át az 1200-as Daciáig N és TT méretben, 10-30 eurós áron kínálja a modelleket, de a standokat járva láttunk Lada Nivákat, különféle felépítményes Roburokat, IFÁ-kat, és persze Trabikat, Wartburgokat is.
Három magyar vonatkozású járművet is kiszúrtunk: az egyik terepasztalon találtunk egy Suzuki Swiftet, ami sokáig a mi autónk volt, ugyebár, egy másikon egy soproni fuvarozó cég, a huncargo MAN-kamionját, a Gabor kínálatában pedig szerepel egy Ikarus 260-as városi autóbusz is. További magyar érdekességek: egy épület tűzfalán mangalicakolbászt reklámozó Pick-plakátot fedeztünk fel, két GYSEV-mozdony dekorációja a Liszt-évfordulóra és a Széchenyi-emlékévre hívta fel a figyelmet. Áttételes, ugyanakkor teljesen személyes vonatkozás, hogy Streetsta megtalálta a W108-as Mercedesének modelljét, ráadásul az amerikai kivitelt. Csikós-Ponton szinte minden cég palettáján szerepel, ellenben én sajnos nem bukkantam egyetlen C107-re sem pedig nagyon figyeltem.
A négykerekűek mellett motorok is szerepelnek a kínálatban, a NOCH a Classic Bikes sorozatában többek között BMW R60-ast, Zündapp KSD 50-est, Honda CB 750-est kínál H0 méretben, idén júniustól lehet majd ezeket megvásárolni, 10 euróért. De még kötélen egyensúlyozó cirkuszi mutatványos motorost is láttunk, a modellvasút-világban tényleg ott az egész élet. Lehet kapni többek között: rendőrt, fagyizó kisgyereket, utcazenészt, biciklis postást, farmert, sajtárust, pincérnőt, katonazenekart, részegeket és baleseti sérülteket, és persze vasutasokat, tömegével. Műfüvet, műfát, művirágot, káposztát, retket, salátát. Lovat, kutyát, tehenet, csirkét, libát, kígyót, békát. Virágcserepet, kerti padot, közlekedési táblákat, utcalámpákat (természetesen világítanak), kerítést, kerti tavat. Mozgóbüfét, buszmegállót, kistemplomot, nagytemplomot, városházát, boltot, áruházat, garázst, autókereskedést, iskolát, kórházat, gyárat, lakóházakat mindenféle stílusban.
Streetsta szerint minden évben elrejtenek a nagyobb terepasztalokon egy-két szeretkező párt, úgyhogy ez ügyben is komoly felderítő munkát végeztünk. Végül egy kis kilátótoronyban találtunk rá az önfeledten huncutkodó szerelmesekre, illetve alattuk egy egész nudista telepre, amit épp elfoglalni készültek a meztelen, hosszúfarkú szőrös szatírok. A szex már csak ilyen, ott lappang a dolgok mélyén, és a legváratlanabb helyeken, például egy vasúti terepasztalon is képes a felszínre törni.
A közvetlen a vasúthoz kapcsolódó milliónyi kütyü felsorolásába bele se kezdek, mert holnapig se végeznék. Egy komoly terepasztal megépítése, ha nem is kíván mérnöki tudást, de a mai értelemben vett ezermesteri felkészültséget és talpraesettséget mindenképpen. Egy jól működő és működtethető rendszert kell felépíteni, amelynek számos paraméterét kell és lehet hangolni, vezérelni – ma már akár wifi-hálózaton keresztül, egy iPhone vagy iPod használatával is. Ám nem elég az algoritmusokat kézben tartani, művészi érzék, fantázia is kell, hogy az elképzelt világ mások számára is látványosan valósuljon meg.
Az illúzió megteremtését speciális festékek, kenhető burkolatok, különféle struktúrájú úttest-elemek szolgálják a felsoroltak mellett. De találtunk olyan céget is, amelyik a vasúti pálya alapjául szolgáló zúzottkövet adagoló speciális kocsik gyártásában találta meg a maga piaci rését, vagy egy másikat, amelyik folyékony füstöt árul. Betöltünk egy kis adagot a gőzmozdony kéményébe, ami rövidesen elkezd füstölni – tisztára, mint az igazi szénfaló szörnyetegek. Ezzel az anyaggal remek épülettüzeket is lehet imitálni, mindjárt nagyobb az élet a terepasztalon, ha az indur-pindur tűzoltók is serénykednek. Nálam a működő vasúti kocsimosó verte ki végleg a biztosítékot: a szaporán fogó kefék szorgalmasan tisztították a köztük áthaladó mozdonyt. Na, ekkor volt az, hogy határozottan kijelentettem: vagy elindulunk haza, vagy ott, a csarnok közepén sikítani kezdek. Mindenki szerencséjére elindultunk, és az 1:1-es méretarányú nagy terepasztalon nyolc óra alatt végiggurulva meg se álltunk hazáig.
A diszkréten duruzsoló Mitsubishiben ringatózva lehiggadtam az irtózatos pörgés után, majd megvilágosodtam, és határtalan nyugalom terjedt szét bennem, amikor rájöttem, hogy a milliónyi bajjal küszködő emberiség, hála a vasútmodellezők kicsiny, de elszánt csapatának, félig már meg van mentve. Amikor a túlszaporodás, az élelem- és vízhiány, az erőforrások kimerítése miatt a teljes húszmilliárdos populációt le kell majd kicsinyíteni H0 méretre, a közlekedés legalább meg lesz oldva. Bakker, a bakteroké a jövő!
