Múltkor majdnem teljesen összeraktuk a Willyst. Most itt állunk, kezünkben egy nyers, már terepjáró formájú makettel, de egy gramm festék sincs még rajta. Milyen szerencse, hogy műanyaggal dolgozunk, különben már rég ellepte volna a felületi rozsda.

Kérdezzetek csak meg egy fényezőt, alá fogja támasztani: a jó alapanyag, és a megfelelő szerszámok nagyban befolyásolják munkánk végeredményét. A mi esetünkben a felhordandó anyag eleve a szerszámba van töltve, nem kell keverési arányokkal, higítással, levegőnyomás beállításával bajlódni, a festék felhasználásra készen, szórófejes dobozban vár a bevetésre. Úgy hívják, festék spray. Sokan használnak alapozót is festés előtt, én be kell valljam, sosem tettem a fedőréteg alá alapozót. Tapasztalatom szerint a jó minőségű modellfestékek tökéletesen tapadnak a zsírtalanított műanyagfelülethez, általában elég jól is fednek, és öszintén megmondom, kifejezetten ódzkodom a túl sok réteg fehordásától, mert azzal az apró részleteket jobban elfedjük.

Nagyon fontos a felület megfelelő előkészítése. Zsírtalanításhoz olyan, nem agresszív anyagot kell használni, ami egyáltalán nem támadja meg az adott felületet. Ha tömítésre, simításra szoruló felületek vannak a modellen, azt makettekhez kifejlesztett tömítőmasszával lehet feltölteni, amit pontosan ugyanúgy lehet alakítani, mint az igazi autóknál. Lehet szárazon és nedvesen csiszolni, persze itt is fontos a megfelelő szerszám, de még fontosabb a tapasztalat. Szerencsére a Willysnél nem sok helyre kellene, és most még oda sem hordunk fel tömítőt, mert egy teljesen kezdő nagyobb eséllyel fogja elrontani ezt a műveletet, mint hogy a megfelelő végeredményt kapja, ezért kihagyjuk. Nekünk most csak annyi a feladatunk, hogy zsírtalanítsunk, és a le nem festendő felületeket kimaszkoljuk. Amelyik el kezd hülyéskedni, és Jim Carrey-t emlegetni, azt szétültetem.

Maszkolásnak azt a folyamatot nevezik, amikor a nem festendő felületeket különböző anyagok segítségével kitakarjuk. Itt is hihetetlen kreativitással oldották meg elődeink a dolgokat, ezért számtalan módszer közül válogathatunk. Fontos, hogy legyen jó minőségű maszkolószalag a háznál. Onnan tudjuk, hogy jó minőségű, hogy elég jól tapad, nem fújja le a sűrítet levegő, amivel a festéket porlasztjuk, de azért annyira nem ragad a felülethez, hogy az esetleg korábban felhordott fetékréteget lehántsa. Ilyen szalaggal jól lehet dolgozni, egyenes éleknél csak hozzápasszítja az ember a szalag szélét, de ha bonyolultabb határolófelületet kell kiragasztani, sniccerrel szabhatjuk is. Aztán a nagy felületeket újságpapírral, nájlonnal takarhatjuk, hogy ne kelljen pocsékolni a drága időnket, meg a ragasztószalagot. Egészen nagy, összetett felületeknél lehet egy másik trükköt is alkalmazni, amit egyik fényező ismerőstől tanultam. Ha nagyon bonyolult formájú a felület, és hosszadalmas lenne a beborításuk, ragasztásuk, egész egyszerűen alufóliát terített és nyomkodott rá. Megdöbbentő volt látni, milyen gyorsan tudott kábelkorbácsot lemaszkolni ezzel a módszerrel. Mivel a fólia tartósan megőrzi a formát, sokszor ragasztószalag sem kell a rögzítéshez, helyén marad, mint a tízóraira csomagolt zsömlén.

A legzseniálisabb maszkolási megoldás azonban nem házilagos barkácsmegoldás: a makett-festék gyártók kínálatában már vagy húsz éve szerepel a folyékony gumi (tán latex?). Az ember csak felhordja a kívánt felületre egy ecsettel a még tejszerű anyagot, ami a száradás után egész átlátszóvá válik, és már be is takarta egy hártyavékony matériával az óvandó felületet. Aztán ha már megszáradt a festék, egész egyszerűen le kell fejteni a néhány mikron vastagságú anyagot, ami olyan tapintású, mint a lufi, és akár egy darabban lehúzható a felületről. Ilyen cucc például a Humbrol gyár Maskol fantázianevű terméke.

Ha meg van a maszkolás, zsírtalanítás, már csak a munkadarabok elhelyezése, rögzítése vár ránk festés előtt. Egy pillanatra kanyarodjunk vissza a zsírtalanításhoz. A modellgyártók általában langyos, szappanos vizes mosást ajánlanak, ami után szigorúan magától kell hagyni megszáradni, mert a törölgetéssel csak elektrosztatikus töltést adunk a műanyagnak, ami innentől kezdve mágnesként vonzza a port. Ez elvben tökéletes megoldás, csakhogy egy kimaszkolt makettet épeszű ember nem tesz víz alá, előtte meg nagyjából hiába is zsírtalanítja előírásszerűen az egészet, mert maszkolás közben úgyis összefogdossa. A Willysnél kicsit megszívattam magam, mert azt hittem, a foltbenzin nem túl agresszív anyag, így a zsírt leoldja, de a műanyagot nem fogja bántani. Tévedtem. Egy foltban teljesen megmattult a műanyag, és ez több réteg festék felhordása után is látszott. Asszem, a denaturált szesz lesz a jó megoldás, de ha valakinek van más, bevált módszere, ossza meg velünk.

Szóval, ott tartottunk, hogy megvannak a festendő alkatrészeink, amiket valahogy rögzítenünk kell, de úgy, hogy adott esetben mozgatni is tudjuk. Minden módszer és anyag megengedett, a csipesztól a gyurmán át a kétoldalas- és pillanat ragasztón át bármi. A lényeg, hogy megfelelőan tartsa a munkadarabot. Én a Willys kerekeinél gépikávé-kevergető kis műanyagkanalat használtam. Ennek segítségével én is csak minimális mértékbel lettem festékes, és folyamatosan tudtam forgatni az alkatrészt, hogy mindkét oldala, egyenletesen kapjon a festékből.

És akkor a színről, amit ráfújunk a makettre. Nos, a negyvenes évek egyik divatárnyalatát alkalmazzuk. Sok éven keresztül volt ez az olive drab tónus a szövetséges erők legkedveltebb színe, egyaránt divatos volt a tavaszi, nyári és őszi modelleknél. Jó, télen általában kentek rá kis fehér festéket, meszet, illetve a sivatagi hadműveletekben résztvevőknél inkább a homokszín volt kedvelt. Árnyalatnyi eltérések voltak persze, hiszen nagyon sok beszállítótól érkezet a festék, sokféleképpen hordhatták fel, és ugye, az időjárási hatásoknak köszönhetően is változott a színek árnyalata. Éppen ezért ki merem jelenteni, hogy egyetlen igaz, és minden esetben tökéletes árnyalat nem létezik. De ez most minket nem izgat, nem kevergetünk, módosítunk a színen, egész egyszerűen rátüsszentjük a festéket a sprayből a makettre. Persze csak óvatosan, több, vékony rétegben, mert nagyon utálatos, mikor megfolyik a festék, aztán kezdhetjük az egészet elölről. Egy már majdnem jó makettről visszamosni a festéket, több, mint bosszantó.

Miután megkapta a Willys az alapszínét, jöhetnek az apróbb részletek: a kerekeken a gumiabroncs feketére, az ülések fém vázára erősítet ülölapok vásznának homokszínűre festése, a motortér részletezése, meg a satöbbik. A gumiabroncs festésénél alkalmazhatunk egy kis trükköt. A felni pereme értelemszerűem kijjebb áll, mint a gumi peremének síkja. No nem sokkal, de az a pár tized elég ahhoz, hogy ha nagyon híg fekete festéket folyatunk bele egy kis ecset segítségével, a hajszálcsövesség elvét kihasználva végig kússzon mellette a híg lé. Olyan pontosan húzza meg ez a módszer a vonalat, ahogy ecsettel csak nagyon gyakorlottak tudnák megoldani. Ha meg már megvan ez a szamárvezető vonal, sokkal könnyebb a mellette lévő területet lefesteni. Van, ahol ezt a módszert nem lehet alkalmazni, ott a jó minőségű ecsettel és a megfelelően beállított viszkozitású, folyékonyságú festékel is szépen lehet az ilyen határoló részeket festeni. Az üléslapoknál is így dolgoztam, az ecset legkülső felét finoman ráfektetve az élekre egész szép egyeneseket lehet húzni. Ahol elrontotta az ember, ott, ha az előző réteg elég időt kapott a száradásra, esetleg még más oldószerű is a két festék, vissza is lehet törölni, vagy egyéb, később részletezendő trükkel lehet kijavítani a hibát.

Ha minden részletet lefestettünk a megadott színre, van egy makettünk, ami nagyjából úgy néz ki, mint ahogy egy Willys a szalonban kinézhetett volna. Ha lett volna olyan bemutatóterem, ahol a katonák áttekinthették volna az értékesítővel, milyen felszereltségi szintek vannak, lehet-e estleg egyedileg konfigurálni, a speciális, úszóképes pótkocsi része-e az alapfelszereltségnek, milyen szervízintervallumok vannak, ilyesmi. Sajnos ilyen szalonokról nem tudok, de azért a maketthez kapott összeszerelési útmutatóból mi is megtudhatjuk, milyen extrák voltak ezekhez a többcélú járművekhez. Fel lehetett szerelni, ugye, gépfegyvert, amit leginkább a felderítési feladatokat ellátó járművek platójára rögzített állványon helyeztek el. Aztán voltak olyan verziók, amiknek az első lökhhárítója helyén egy vonóháromszög volt. Ezt az eszközt arra használták, hogy elakadt járműveket vontassanak, vagy ha a 105 mm-es löveget kellett mozgatni, két Jeepet egymás mögé tudtak kötni, így megduplázva a vonóerőt már könnyebb volt a sárban rángatni az ágyút. Ezeken kívűl, és persze többek között, volt még egy érdekes alkatrész, amit felhegesztettek a kökhárítóra: egy szögvas rúd. Ezt azért szerelték fel a kocsi elejére, hogy a terepen lehajtott szélvédővel kocsikázó katonák kedvét és nyakát ne szegje a németek által fák közé feszített zongorahúr. A Hegylakónak is mondogatták, a fejetlenség nem jó a csatamezőn.

Most már láthatjuk, nagyjából hogy nézett ki egy vadiúj Willys Jeep, de ezek a járművek igen gyorsan tele lettek használati nyommal, tiszta, makulátlan Willyst a harctéren elég ritkán látni. Ez a makett sem marad ilyen csilivili, legközelebb összeolajozzuk, besarazzuk, lekenjük mocsokkal, lekaristoljuk a festéket -de előbb megszívatjuk magunkat a matricákkal.