Az az igazság, hogy engem Vályi Pista már több, mint két éve elkezdett oltogatni Goodwooddal. Mondta, hogy tök jó buli, angolok, öreg autók, mindenki beöltözik korhű ruhába – beülünk a Transitba, ragasztunk barkót, botrányosan jól érezzük magunkat, menjünk. Az a Goodwood kimaradt, a következő is – persze a Csikósnak, meg a Bendének nem, azok elmentek, kétpofára zabálták az öreg autókat. Pistát meg jól itthon hagyták – egyes források szerint hetekig nem állt szóba a Bendével.
Aztán a Csikós cikke után szent fogadalmat tettünk Karottával, hogy bármi történik, a következőre elmegyünk. Nekem persze kiment volna a fejemből, de szerencsére ő résen volt, így még időben megtettük a szükséges előkészületeket. Neki akkor még rádiós elfoglaltságai voltak, sok napos utazás, csőrös transitozás szóba sem jöhetett, maradt a kényelmes, stresszmentes repülés, autóbérlés, és ahogy Csikós mondaná, őrjöngve élvezkedés. Arra nem vállalkoztam, hogy egy ilyen horderejű rendezvényről ismételten tudósítsam a nagyérdeműt, a Ponton Rabszolgája után nehéz lenne megfelelő színvonalon megénekelni a látottakat-hallottakat. Karotta talán saját blogján ír majd az eseményről, biztosan méltó módon Goodwood nagyságához. Én csak egyet mertem megígérni Bendének (aki, amikor megtudta, hogy megyünk, könnyes szemekkel kezdte felidézni a múltat - világos, hogy egy darab ott maradt az ügyvezetőből a goodwoodi gyepen): a kisautó blogot tudósítani fogom. Ez következik most.
Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy Goodwoodba nem elmenni a világ legnagyobb bolondsága. Ott voltam, láttam, és tudom, hogy mindenkinek letaglózóan jó, életre szóló élmény. Vissza kell még mennem March grófjának birtokára, mert belőlem is ott maradt egy kis darab. Már rakom félre a Goodwood-alapba a forintokat, a nem létező határidőnaplómban pedig bekereteztem, beikszeltem, kis szívecskékkel körberajzoltam a 2011-es időpontot.
Ha valaki nem tudná, ez az egész egy kisautós esemény, csak a nagyfiúk az 1:1-es méretarányú autóikat tologatják, miközben – szerintem kicsit a lányok kedvéért is – farsangosat játszanak. Beöltöznek békebeli autóversenyzőnek, katonának, grófnak, jampecnak, a lányok meg negyvenes évekbeli posztercicának, piknikező családanyának, fronton szolgálatot teljesítő nővérkének. Egész hétvégén fergetegesen jót játszanak a nagyra nőtt gyerekek, akik a saját csemetéiket is korhű öltözetbe bújtatják, hogy aztán a régi ringlispílbe ültethessék őket, meg a mesekönyvekbe illő fagyiskocsikból vehessenek egy tölcsérrel a csokoládé-pisztáciából. Mondjuk a pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt.
Halkan jegyzem meg, a fagyiskocsi nagyobb élmény volt számomra, mint a belőle árult édesség. Nem véletlen, hogy nem az angolokat szokás a fagylaltkészítés mestereiként emlegetni.
Az időutazás már a parkolóban elkezdődött, de az igazi időkapu a régi vurstli volt. Két olyan ringlispíl is akadt a játékok között, amelyiknek minden egyes járműve tökéletes volt. Rajzfilmbe illő kisautók, óriási króm dísztárcsákkal, tipikus, angol Dennis tűzoltóautóra emlékeztető, meg emeletes buszos, gőzúthengeres kiskocsik hívogatták a kölyköket. Persze este a másik körhintára, amin kecses paripákra felülve lehetett hányingerig körözni, nyugdíjas bácsik, és örökifjú nénik pattantak fel – a hölgyek természetesen úrinőhöz illően féloldalasan, zárt combokkal foglaltak helyet a nyeregben.
Az ajándékboltoknál persze temérdek kisautót lehetett kapni – volt például régimódi, de vadonatúj gyártású, óraműves, felhúzható emeletes busz korhű csomagolásban. Az egyik standon sokan tömörültek egy vitrin mellett-felett: ezekben 1:18-as modellautók voltak, némelyik teljesen készre szerelve, néhány még darabjaiban, illetve félkészen. Nehéz nem felkiáltani az egyesével befűzött küllők és a valódi fa kormányok láttán. A küllők hajszálvékonyak, a kormány karimájának anyagából egy negyed fogpiszkáló sem jönne ki. Az egész csúcsa, hogy pár órával korábban a kiállított Maserati Birdcage modell eredetijét is láthattuk, sőt, meg is tapogathattuk.
Az én személyes kedvenceim mégsem a kínosan precízen kidolgozott autómodellek voltak, hanem a versenyautót mintázó teáskanna. Hülyeangolok, angolhülyék. Már csak kis dugattyúkat formázó teáscsészék kellenének mellé, hogy az ember jóízűen, eltartott kisujjal a szájához emelve az ötórai teát, mondogathassa: Yes, indeed! Splendid! Gorgeous! Ohh, Darling, it is lovely!
A pálya környékén is találhatott a jó szemű kisautó-szpotter fényképezni valót. A különböző márkák által felállított kis garage-ek között természetesen megtalálhattuk a Jaguarét is, ahol egy kézzel készült, alumínium karosszériás roadster volt kiállítva – pedálos Moszkvics méretben. A lemezmunka gyönyörű volt, a fakarimájú, Jaguar emblémás kormánykerék csak hab volt a tortán.
Aztán a tömegben egyszer csak szembe jött velem egy szöszi kiscsaj. Valószínűleg az ő kegyeiért verekedne össze a homokozóban az összes fiú a világ bármelyik játszóterén, egymást csapkodnák a körte- és meggy-formákkal, csak hogy őket vigye el a szöszi egy körre. Még akár a csomagtartóként a kocsi csónakfar-szerű végére szíjazott fonott kosárba is bebújnának, csak a piros felnis, rézhűtős sportkocsiban utazhassanak. Pedig egyszerűbb lenne meghúzni a szöszi haját, túszul ejteni a plüssmackóját, amikor apukája nem figyel oda, kitessékelni a gépből, és már lehetne is benevezni a mini Párizs-Pekingre. Csak legyen elég csoki a fedélzeten.