Amikor laikusokkal beszélgetek modellezésről, a legtöbb ember fel tud idézni egy autót a gyerekkorából, ami eeeekkora volt, és ment, mint az ááállat, és természetesen szép króm felnijei voltak. Persze a visszafejtegetve az emlékeket legtöbbször kiderül, hogy az álomgép egy bóvli, és igazából a születésnap után két héttel már el is romlott. Daninál is valami hasonlóra számítottam, amikor szóba került a távirányítós autó. Aztán kimondta a varázsszót: TAMIYA! Valamennyire képben voltam, hiszen az első RC autó, amit vezettem a japán gyártótól származott, a meghatározó élmény után csak lelkesedni tudtam, bár annál többet, hogy a kocsi valami monster, nem sikerült megtudnom. Mivel úgyis évek óta csak a fáskamrában áll, ezért elkunyeráltam, és két hét múlva már a kezemben is volt a Blackfoot Extreme.
A gép olyan, amilyennek egy szörnynek lennie kell: négy nagy kerék chevron-mintával, és pickup kaszni, kilencvenes éveket idéző dekorral. Ugyan nem licenszelt, de igényesen kidolgozott, bár a Tamiya kínál részletesebb darabokat is. Amúgy kemény műanyagból készült, helyenként fémlemezekkel kimerevítve. Belegondolni is rossz, hogy hány darabra törne egy komolyabb borulásnál. Ez a példány rendkívül szép állapotban maradt meg, csak a centis porréteget kellett róla eltávolítani, ami az évek során gyűlt össze a tüzelő mellett.
A Blackfoot nevet először 1986-ban használta a cég, de ennek a változatnak már nincs sok köze az ős-monsterhez. Az Extreme 2005-ben jelent meg, és a mai napig kapható, Dani autója a mechanikus szabályzóból ítélve egy korábbi modell lehet. Közel sem tűnik annyira profinak, mint akármelyik aktuális monster, talán inkább ódon benyomást kelt, de körbelengi a minőség, nyoma sincs sorjának, vagy öntési hibának.
Érdekes, hogy például nincs bonyolult csuklós mechanika a kormányműben, hanem a szervó karjára közvetlenül kötötték az összekötőket, de a lengéscsillapítók is csak a súrlódásukkal csillapítanak. A szabályzó is a régi iskola szerint működik, egy szervó tekergeti a potmétert, szabályozva a motorfordulatot. Ennek megvan az a hátránya, hogy néha elszökik az autó, mert amikor az akku már annyira lemerült, hogy a szervó nem tud visszatérni középállásba, akkor simán továbbmegy, szerencsére ilyenkor már legtöbbször sétálva is el lehet kapni. Persze nincs akadálya annak, hogy modern alkatrészeket szereljünk be, de ez így az igazi, amolyan youngtimer, ami hibátlan állapotban maradt meg. Egyedül talán a műanyag perselyeket cserélném golyóscsapágyra, de azt is csak azért, hogy tartósabb legyen.
Leleményes megoldás még az is, hogy viszonylag egyszerűen összkerekessé alakítható a gép, csupán a hátsóhoz hasonló hajtóművet kell előre is beépíteni. Ha ez megvan, akkor tengelyenként egy motor hajtja az autót, ami nem hangzik rosszul. A sebesség alapállapotban persze meg sem közelíti egy mai gépét, de valahogy nem is hiányzott, hogy felszedje az utat. Mókás volt menni vele, de sajnos az elrevült gumibetétek a gátlókban nem nagyon csillapítottak, inkább pattogott, mint gurult volna.
A távirányító is a régi időket idézi, ez egy pultos Futaba, csak a trimmeket lehet beállítani, és megfordítani a funkciókat. Érdekes, hogy ezek mára teljesen kiszorultak az autós körökből, ilyen távirányítót már szinte csak repülőkhöz, vagy helikopterekhez használnak.
Kipróbáltam, mert hajtott a kíváncsiság, de nem volt szívem rendesen meghajtani, és nem csak azért, mert nem a sajátom.Lehet, hogy hülyeség, hiszen még gyártják, de ez a darab annyira szép állapotú, hogy kedvem lenne feltenni a polcra, hátha pár év múlva klasszikussá érik. Láttunk már ilyet.
