Alig pár hete született meg második gyermekem és mivel nem Magyarországon, hanem a szomszédos Csallóközben történt mindez, így törvényszerű volt, hogy az ilyenkor szokásos kéthetes lábadozás/összeszokás idejét a kórháztól alig 25 kilométerre élő nagyszülőknél töltjük.

Kétéves fiam – aki az autóbuzéria súlyos tüneteitől szenved (pl. meg tudja különböztetni a finn ralis videókon a korabeli Asconát a piskóta Escorttól) – ilyenkor a kisvakondos bőröndjébe bepakolja a legszükségesebb dolgait. Ezek jellemzően munkagépek, sárgák, természetesen egy mini-Matuka és a kedvenc Morgan Aero8 sem hiányozhat.

Ezúttal minimalizáltuk a mennyiséget, hiszen terveztük, hogy a nagyszülők padlásáról lehozzuk a feleségem és öccse játékait, azokból pedig egy ütés- és gyermekálló szetet állítok majd össze. Így is volt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a féltucat nagy kartondoboz közül végül csak egyet (naná, hogy a feljáróhoz eső legközelebbit) cibáltuk le. De bőven elég volt ez is, hiszen amíg András aludt, addig én sikongattam helyette, olyan csodás dolgok kerültek elő ebből az egyetlen dobozból is. Közös ismertetőjelük, hogy mindegyik legalább húsz éves és olyan dolgot tudnak, amit a mai játékok nem fognak tudni húsz év múlva: tökéletesen működnek még ma is.

Az első – és legnagyobb meglepetés – a lánctalpas légvédelmi-mozsaras mindenlövő páncélos volt. Csodálatos szerkezet, volt ilyenem és remekül bírta a homokozót és a terepet. A két gépágyú forog, egy kis karral tudjuk leállítani ill. elindítani, a mozsár az orrában pedig egy szikrakövet dörzsöl, ami sikeresen imitálja a torkolattüzet. Természetesen egy vacak minőségű öntvény kis kulccsal kell felhúzni (ezt mindig őrizgettük) és máris megy. Kitartóan, elszántan, semmi nem állhat útjába.

Aztán itt van a bovdenes Tyrell, ami kincset ér ma, pláne ilyen intakt állapotban: fémből készült futóműalkatrészekkel, matricákkal és Cosworth DFV-vel, ahogy kell. Mint minden hasonlónak, így ennek a bovdenje is megszorul az állásban, pláne ha egy helyzetben tekeredik évekig, de WD-vel vagy varrógépolajjal megcsorgatva és kitartóan átmozgatva helyrejön és működik. Sajnos a kormánykerék letört, de akadt cseredarab. Óvatosan melengetve le lehet imádkozni a tengelyéről és rámelegíteni a másikra. Pazar. Puha, bordázott gumikon.

Aztán egy marék kisautó. Elsősorban az Air Car Matchbox a bulldogfülkés Kenworth-tal, egy kupac gyanúsan egyforma, kínai kisautó, E30 M3, Porsche 959, Countach és Ford Mustang, mindegyik jókora Turbo-felirattal, ami nyilván egy vicc, de akkoriban ez volt a divat.

A fémből készült terepjáró, ami a Csehszlovák hadseregben is rendszeresített Willys félkilós, lendkerekes és teljesen fémépítésű modellje. Marmonkannája gyönyörű rozsdamentes acél, kerekei tömör gumiból készültek, hangos és messzire gurul, remek.

A kék Volga még a Szovjetunióban készült, nagyon jellemzőek a lemezkerekei a vékony gumikkal. Remekül gurul és szépen rugózik. Nem úgy a lendkerekes, műanyag, óriási Skoda 120L. Cserébe zsanéron nyitható a csomagtartó, a motortérben még messziről akár fel is ismerhető a régi OHV-blokk. Lendkerekes ez is és mivel narancssárga, ezért külön öröm volt a gyermeknek. A műanyag felnik hosszukban repedtek voltak, de némi pillanatragasztóval simán meg lehetett őket menteni, azóta is boldogan csörömpöl éppen úgy, mint egy igazi.
Külön kiemelném még a Narex Tatra 613-ast. A Narex volt az első és talán legprofibb – műszaki mentéssel foglalkozó – cég a rendszerváltást követően a néhai szocialista államok területén, talán nem is véletlen, hogy évekig biztosították a nemzetközi versenyeket a Hungaroringen és Brnóban is. Csodásan ki van dolgozva, el is tettem magamnak, sajnálom kisfiam, ehhez az autóhoz apát kellemes emlékek fűzik, méltó dísze lesz az íróasztalomnak.

Végül a csodás kis felhúzható repülő, mely nem csak gurul bután, hanem propellere forog és jobbra-balra jár az orrában egy irdatlan dugattyú. Nagyon aranyos, pár csavar tartja össze csak, egy kis olajozás után nagyon mókásan gurul.

Ma már sokan csak nevetnénk ezeken a kis fém-műanyag vackokon, pedig nem kéne, mert valahogy érezni rajtuk, hogy szeretettel tervezték őket, hiába a tűzköpő ágyú és a zümmögő lendkerekek, valami olyan gyermeki báj van bennük, amit manapság már nem találunk a játéküzletek polcain. Végtelenségig aranyos és imádnivaló dolgok, mondanom sem kell, hogy azóta tele van velük a kiságy. Éjszaka is. Ha találnak ilyeneket, mentsék meg őket, megérdemlik.