Nem tudom, honnan kapta ezt Bálint fiam, én akkor láttam először, amikor valami nagy családi autózás közben a kezembe akadt. DE MI EZ?
Rosszul gurul a Matchbox-pályán, a Hot Wheels gyorsítósban is elakad, mint kátyúban a szekér. Közelebbről megvizsgáltam, elakadt pillanatra a szívverésem, majd rögtön einstandoltam.
Bálint, ezt most elveszem, mert erről az autóról írnom kell – vettem e szavakkal magamhoz a járművet. Ami azóta – vagy fél éve - ott hevert a számítógépem mellett. Vártam, hogy egyszer majd úgy tudjam alaposabban megszemlélni, majd még írni is róla, hogy a torkom csücskéig már ne toluljon fel a teljes béltartalmam. Ez a modell hihetetlen.
Made in China – hirdeti alján a büszke, ám felettébb szűkszavú felirat. De milyen autó lehetett ennek az ormótlan jószágnak az eredetije? Amióta megszűnt a Szovjetunió, efféle otrombaságot már csak észak-koreai üzemekben, foggal és körömmel állítanak elő napi három műszakban, két szem rizsen tartott pártmunkások, azaz rabszolgák. De ember, ez egy kabrió, tehát finom, úri cucc! Nem lehet hát észak-koreai.
Az irdatlan hosszú túlnyúlásból először azt hittem, valami Subaru. De nem, Subaru kabrióról nem tudok, a cég maximum kabrió-limuzinokat állított elő. Akkor talán valami – még persze eredeti román – Dacia-prototípus? Esetleg egy közepesen sikerült midi-SUV a Chrysler háza tájáról? Hiszen az amerikai és az orosz aránytévesztés olykor meglepően közel állt egymáshoz a történelem során…
A választ Chris Bangle, pontosabban az ő flame surfacingje adta meg, amely persze nem különösebben látványos e mecsi-méretű modell oldalán, de támpontnak éppen elég volt. Álljunk meg… Hiszen, az lehetetlen. Nem lehet igaz, hogy ez egy… kis sem merem mondani, csak halkan… Z4-es.
De biza’. Ez az.
Alapvetően akár igényesen megmunkált modell is lehetne, az anyag benne van. Még a kerekeknek is van egyfajta stílusa, ráadásul gumi borítja őket. Csak iszonyú kicsik, és közük nincs a karosszériához. A BMW-vesék persze hiányoznak, de ott már nyilván copyright-problémák voltak, inkább egybemoszkvicsozták az egészet. A bódé pedig oly magas, mint egy Ural teherautóé.
Erről eszembe jutott egy másik, szintén Ázsiához és az elszigeteltséghez kapcsolódó sztori. Japán egyik leghíresebb vallási kegyhelye Nikko, kábé száz kilométerre van Tokiótól. Napokat el lehet itt bolyongani a buddhista templomok, könyvtárak, kolostorok, udvarok, kis szentélyek között, csodálkozni azon az iszonyatos gazdagságon, amihez az alapokat a szamurájok rabolták össze a néptől. A falu a hegyekben van, a fák olyan hatalmasak és olyan sűrűk arrafelé, hogy a kiránduló, aki elindul a turistaösvények valamelyikén, őserdőben érzi magát. Még vízesés is van a közelben. Már nem emlékszem pontosan, de a hely olyan magasan van, hogy valami száznál is több hajtűkanyarral vezet oda a szerpentin, a buszok alig bírnak felmászni oda. Csodás hely, harapni lehet a történelmet, az ember a papok monoton kántálása mögött szinte hallani véli a szeppuku után haldoklók utolsó hörgéseit.
Nikkóban nagyon régről származó buddhista faragások vannak. Abból a korból, amikor a japánok még csak Kínában portyáztak, messzebb nem merészkedtek. Éppen ezért csak a távolról érkezett szerzetesek elmondásából, illetve szájról-szájra terjedő információk alapján kaptak útmutatást, hogyan is nézhetnek ki azok a szent ábrázolnivalók, amiket ábrázolniuk kellett. A buddhisták legszentebb állata az elefánt, mint tudjuk, és bár Japánban akkor senki nem látott még elefántot (azóta van egy csomó, például az uenói állatkertben), mégis fába kellett faragni.
Ilyen iszonyú vastag oszloplábai vannak, nagyon kövér, és az orra olyan hosszú, hogy szinte a földig ér – érkezett az információ. És a faragászok faragtak nagyon kövér, hosszú orrú, vastag lábú állatokat. Így születtek a világ talán leghíresebb elefántábrázolásai. Hogy a japáni elefánt emiatt szőrös lett, kicsit zergelábú, csonka ormányú, a lábán éles karom díszeleg, senki nem vette észre évszázadokon át. A naiv művész nem hitte talán, hogy tényleg ennyire hosszú ormányú, ennyire vastag lábú állat az valójában. Hiszen ha mi nem ismernénk, úgy volnánk vele, mint az egyszeri Pista bácsi a zsiráffal: ilyen állat nincs is.
Nos, valahogy így készülhetett ez a pompás BMW-modell is.
Hát, ugye, nincs teteje, és ilyen lapos a szélvédője – mondta Chen mester, Huang pedig sebesen kanyarította az öntőformát. Na bumm, kicsit TÚL lapos lett az a szélvédő. És az oldaláról van egy fotóm, mobillal készítettem egy prospektusról, van benne egy törés, látod, és valami karika van itt, ahol az ajtó előtt, ferdén, lefelé megy a vonal. Az ajtó pedig így felfelé kanyarodik – mutatta kézzel a Mester.
Az eleje egyszerű, ott csepplámpái vannak, két ovális luk a maszk, de te csak húzd egybe, mert a végén még elkobozzák az öntőformát azok a külföldiek, a múltkor is lefoglaltak a Nike-varrodában több vég zöld műbőrt, emlékszel? – figyelmeztetett. Huang közben éles szikével hasogatta az anyagot, s már szinte látta az autót.
A hátuljára vigyázz, ott az trükk, hogy ilyen furcsa púp a csomagtartó, a lámpa meg valami karika a szélén, sajnos nem talált fókuszt a kamera a sötétben, ezért csak rossz képem van róla – mutatja Chen a (természetesen koppintott) iPhone4-en a fotót.
Huang készen volt a felső résszel, majd még kicsit kidolgozta az autó alját. Hogy a váltópúp a hátsó tengelyhez került, nem az ő hibája, hiszen sose szerelt még BMW-t, de így legalább transaxle lett. Aztán molyolt a belső téren, persze csak amennyit muszáj. Annyira emlékezett még a Cheng mester mobilján látott képből, hogy az üléstámlák mögött valami két, fejtámlaszerű izé is kilógott, azokat is szépen kialakította az öntőformában. Elégedetten szemlélte művét – jól sikerült.
Nekem közben beugrott, mi lebeghetett az öntőforma-készítő szeme előtt: a Suzuki X90.
Azóta nem merem Bálintnak visszaadni az autót. Nem engedhetem meg, hogy ez a forma beleégjen az emlékeibe, mert a pszichiátrián végzi. Apai kötelességem elvenni – örökre. Igaz-e?
