Csodálatos dolog látni a fejlődést, főleg, ha az ember ezt a saját gyermekén látja. Cirka tíz hónapja járt nálunk a Carrera Verdák családjának első tagja, s akkor még rejtegettük Timi elől, igaz, a végén lebuktunk, és kiderült, hogy tud vele játszani, hiába nem éri el az ajánlott életkor felét sem. Ez a kislány két és fél évesen még képtelen volt elsajátítani a nemi sztereotípiáknak megfelelő érdeklődést, mint babák és hasonlók. Pedig esküszöm, nem erőltettük az autós vonalat. Igaz, nem is tiltottuk.
Azóta annyi a változás, hogy lett egy barbie-utánzata, és már érdeklődve nézi a rajzfilmek közötti babareklámokat. Utána fogja a húszcentis Land Rover Freelanderét, amit még a típus bemutatóján kaptam, teleülteti hupikék törpikékkel, és következetesen az anyját nyúzza azzal, hogy autózzon vele.
Biztos mi is hibásak vagyunk. Az autók iránt nem fogékony szülők lánya hiába kérdezgetheti a szüleit, hogy „ez milyen autó?”, ha azok nem tudnak rá válaszolni, és egy idő után feladja. Nálunk viszont még a feleségen is képben van, még a ritkább autókkal is, hiszen évekig dolgozott az Autó Magazinnál és Autópiacnál. Ebből jönnek aztán az olyan fura dolgok, hogy megyünk az utcán a lányunkkal csini rózsaszín ruciban, és ő közben hangosan sorolja, épp milyen autót lát: „Ez egy cuzuki... ez meg egy pontiak. Ez nagyon litka. Ez meg egy koda....képzeld apa, ma megtanultam a malutit!”
A Verdák 2-es pályát már eszünkbe sem jutott rejtegetni, elvégre a gyerek már elmúlt hároméves. Tudja, hogy kell játszani vele, elvégre két és fél évesen is tudta. A Verdák 2 filmet még nem láttuk, úgy gondoltuk, hogy majd ha megjelenik DVD-n, megvesszük. A csomagban így csak egy ismerőst találtunk, Matukát. Finn McMissile, akit a magyar verzióban Flynn McKémbridzs néven fut állítólag, nem tudtuk hová tenni, de Timi áthidalta a problémát. Ő lett Villám McQueen, és kész. Elvégre az első részben volt kék festéssel (álmában), tehát még hihető is.
Volt még egy apró probléma. Amikor a pálya nálunk volt, épp törött kézzel voltam otthon. Így esélyem sem volt összerakni a pályát, viszont Timike már kiszúrta a dobozt és finoman néha megkérdezte, hogy mikor lesz kész.
Nem volt mit tenni, megbeszéltem Hajnival, a feleségemmel, hogy az eszmei irányításommal összerakja ő. Félretoltuk Timi játékait egy nagy kupacba, hogy meglegyen az a 210 x 80 centis terület a pályának, és nekiálltunk. Hajni nagyon jól rakta össze. Még akkor sem kapott agyvérzést, amikor elővettem a pályaelemeket rögzítő apró pöcköket, hogy most akkor ezzel végig kéne rakni a pályát, minden találkozási pontnál kétoldalt. Viszont a korlátok, és egyéb dekorációk lemaradtak, részben a munkaerő lázongása miatt, részben azért, mert én sem láttam szükségesnek ezeket. Így legalább a besokalló autó nem állja el a másik útját. Ahol elrepülhettek volna, díszpárnákat helyeztünk el, komoly ballisztikai elemzések után.
Apró hibák azért becsúsztak. Matuka elég magas, így rögtön elakadt ott, ahol a pálya nyolcasának két szára egymás fölött elhalad. Hatalmas koppanással megállt és nézett kifelé a fejéből, mint Király L. Norbi a zsűri előtt. Kicsit meg kellett emelni a felső ágat, ami macerás dolog a csavargatós lábakkal, ezért ezt az egyik oldalon egy könyvkupaccal oldottuk meg.
Bevallom, azt hittem, hogy Timi az első perctől Matukát fogja akarni, de tévedtem. Szinte kizárólag Flyynel ment, olyannyira, hogy egy hétig gyakorlatilag mi ki sem próbálhattuk a kék autót. Viszont megszokhattuk, hogy a kiscsoportos ovis mocsokra ver minket.
Ez még akkor sem jó érzés, ha tudjuk: Matuka nemcsak nagy és nehéz, hanem magasan van a súlypontja is. A hurok vészesen ingott, amikor átment rajta, eleinte komoly gyakorlást igényelt, hogy átjussunk rajta, miközben Timi röhögve száguldott körbe-körbe a lapos és könnyű Flynnel. Matuka ott is bajban volt, ahol neki kellett a szűkebb íven fordulni – ezt úgy mondhatnánk, hogy a célegyenes ráfordító kanyarjában. Meg a másik nagy 180-fokos kanyarban is, mert ide meg iszonyatos lendülettel érkezett meg a hurokból.
Szóval, szívás volt vele, de hát olyan aranyos... és újra és újra nekifutsz, hátha te lehetsz a legjobb. De nem.
Mindenesetre önmagam megnyugtatására elővettem a konyhából a perciziós müszit (konyhamérleg), hogy megtudjam, mekkora a különbség a két autó tömege között. Hát elég jelentős: Flynn 35 grammos, Matuka meg 50. Azaz másfélszer nehezebb, ráadásul a súlypontja is magasabban van. Csoda, hogy megver minket Timi?
Ügyes cég ez a Carrera. Egyrészt Matuka a gyerekek kedvence, így tutira meg fogják venni a készletet – sokkal inkább, mint ha csak új karakterek lennének benne. És utána, a sok kudarc után a szülő biztos vesz majd minimum egy pótautót, amivel esetleg kevésbé kap ki.
Hogy miért csak kevésbé? Egy hét után ugyanis Timi már megengedte, hogy menjek pár kört Flynnel. Háhá, végre! És szinte ugyanúgy elszálltam vele az első kanyarban, mint Matukával. Aztán irtózatos koncentrációval már nem, de közel sem volt ez olyan fölényes és könnyed menetelés, mint azt képzeltem, egyedül a hurok volt fényévekkel könnyebb. Flynn ugyanis lényegesen gyorsabb, a reflexeket sokkal jobban ki kell hegyezni rá. Ilyen ez az autósport, 1:43-ban is: a csalós autóval tudni kell gyorsan menni.
Aztán letelt az idő, szétszedtük a Carrera-pályát. Lányunk még nincs igazán tisztában azzal, hogy mi a karácsony és a szülinap, melyik lesz előbb és hasonlók, de azt már tudja, hogy ezekre lehet mindenféle játékokat kérni. Mit mondjak, az autópálya szerepel a listán. Csak az vigasztal, hogy a sellő-Barbie is.
