Onnan tudom, ha rákattantam valamire, hogy elalvás előtt hirtelen benyomul a tudatomba. Valamikor tizenvalahány éve félálomban Doomoztam, mármint fejben, kajtattam azokat a hülye életerő-foltokat, meg a tárakat. Aztán bejött a légierő-szimulátor, és az utolsó pillanatban még hallani véltem a kötelék rádiózását. Most meg belefúrom a fejem a párnába, kicsit elveszem a gázt, és még ellenkormányzok egy kicsit.
Ha nem is első látásra, de első nyomásra mindenképpen szerelem volt. Látásra azért nem, mert ezek a távirányítású sportautók egyáltalán nem érdekelnek. A tank, az természetesen más, tankból jöhet mindenféle méret és formátum, de RC autóból sem a terep-szöcskék, sem a sportos pályaváltozatok nem érdekeltek. Aztán megjött a driftautó, megcsodáltam az összkerékhajtást, meg a full kettős keresztlengőkaros felfüggesztést, aztán ahogy Pista visszahozta a tetőről, ahol ügyesen felgyújtotta, kipróbáltam az alvázat. (A karosszéria nem semmisült meg, de ráolvadt a kerékre, úgyhogy használhatatlanná vált.)
Elkezdtem játszani vele a szerkesztőségben, de a kultúrrovatnál akkora hiszticunami tört ki, hogy ki kellett mennem a lépcsőházba. Persze, hogy irigyek, mi másért kárognának; a driftautó villanymotorja kifejezetten halk, egy kis diszkrét vinnyogás és súrlódás, ennyi. Kimentem tehát a lépcsőházba, ahol kő járólapok vannak, tehát jobban csúszik a gumi, és szikráznak benne a szögek, de sajnos a lépcsőházi világítást csak valami központi helyen lehet lekapcsolni. Úgyhogy itt is játszottam egy kicsit, de aztán sajnos dolgozni is kellett.
Ötre átmentem a rádióba, ahol mindenki azonnal megkedvelte a kis kasztnimentes szerencsétlent, még a stúdióban is driftelgettünk valamelyest. Aztán adás után még elvittem Beát egy gyönyörű helyre, hiszen megérdemelte: a Tesco parkolójába. Ott aztán őrült tekintettel kiautózta belőle az utolsó elektronokat, körülbelül tíz perc alatt. Otthon aztán rádugtam a töltőre, elmentem futni, de utána még vizes hajjal le kellett mennem a garázsba, hogy egy kis drifteléssel ellenőrizzem, tényleg csak tíz percet bír-e az akksija.
Tényleg. Hát ez így nem valami jó. Driftelni nem nagyon tudok vele, az egyszerűen szóba se kerülhet, hogy még csak hasonlót produkáljak ahhoz a videóhoz, amiben a csávó a saját bútorait drifteli körbe, a macska meg csak ostobán néz. Ezzel az autóval nagy tempó kell, hogy meglegyen a drift, nagy tempóhoz meg nagy tér, és hát mondom, tíz percet bír az akksi.
Na mindegy, azért kísérletezni azt kell vele, úgyhogy a szombat reggel már a teremgarázsban ért. Vittem egy kartondobozt is, hogy azt drifteljem körbe, mert ha csak úgy cél nélkül megy az ember, abból óhatatlanul hülyegyerek-pörgés lesz a vége, rövid időn belül. Elkezdtem tehát a tréninget, és szisztematikusan próbálgattam a különböző tempókat, kormányállásokat, trimmelést. A trimmelés itt azt jelenti, állíthatjuk a kormányművet, hogy az adott játékon belül balra vagy jobbra fordítson többet.
Ha esetleg étkezés közben volna, kérem ne olvassa tovább a posztot. Nincs a továbbiakban semmi érdekes.
Driftelőhelyem közvetlen közelében nyílik a tárolók folyosója. A bejárat fölötti barna PVC cső a szennyvízé, de ebbe, mármint a széklet és a megfelelő cső színe közti asszociációs lehetőségbe még nem is gondoltam bele. Viszont az elmélyült gyakorlás közben egyszerre csak locsogást hallottam és kezdett büdös lenni. Úgy igazán büdös. Megálltam a géppel és megnéztem, mi az: a cső falából hiányzott egy jókora darab. És most végre azt is megtudtam, hogy egy kilenc emeletes házban milyen gyakran kakil valaki. Elég sűrűn. És mire az alagsorba ér, a papír eléggé elázik, a kaki is szétszóródik. Délután szerencsére jöttek a szerelők és befoltozták a lukat, aztán a takarítók feltakarították, azóta finom, illatosított szarszagban driftelek. Ínyencek kedvéért a falról nem pucolták le.
Még egy kicsit driftelgetek odalent, aztán ha sikerül mondjuk háromszor viszonylag kis íven körbekorcsolyázni a dobozt, újra jelentkezek.
