Vettem egy autót. Nem nagyot, nem kicsit. Szóval az történt, hogy a suli végeztével, még júniusban odahívtam Bálint fiamat, megbeszélni, mi lesz a nyáron. Elvégezte az első osztályt, jól olvas, én pont ebben a koromban rágtam át magam az első könyvemen, a Frakk a macskák rémén. Akkor kaptam rá az olvasás ízére, könnyen lehet, hogy attól a ponttól lettem könyvmoly – legalábbis életem hosszú szakaszaiban.

A szüleim, azt hiszem, belengettek valami ajándékot, talán egy Merkur építőt, ha iskolakezdésig elolvasom a könyvet. Ez még 1973-ban történt. De Bálint nagyon más csávó, mint én voltam. Én egy rettenetesen tárgyfetisiszta, erős gyűjtőszenvedélytől átitatott, játékboltok láttán üvölteni kezdő kis hólyag voltam, Bálint higgadt, nyugis, teljesen birtoklásvágy-mentes kölök. Felnézek rá, bár én lettem volna ilyen klassz gyerek.

Viszont szülőként rossz megélni ez a motivációmentességet. „Ha elolvasol egy könyvet, kapsz egy tízest, hozzáteszed a jó bizonyítványért kapott zsét, meg a saját spórolt pénzedet, és tudsz venni belőle egy nagyobb távirányítós helikoptert. Vagy repülőt. Giga, és nagyon gyors autót…” – soroltam. Nézegettük a YouTube-on a repülőket, helikoptereket. Hívtuk a Sipost, adott szimulátort. Játszottunk vele, jó volt. Elmentünk a Lurdy-házba, ahol van egy igen jó játékbolt. Fél órát dumáltunk az eladóval, mindent megtapogattunk, kinyitottunk. Bálintnak tetszett is az ötlet, meg nem is. „Van nekem távirányítós autóm a Sipostól, azt is csak keveset használom” – mondta hazafelé. „A repülőt félnék vezetni, a helikopter mindig bedöglik…” – nem tört ki rajta az őrjöngő bírhatnék. Mindenki mindent megtett ugyan, Bálint mégsem lett konzumidióta.

De azért derekasan elolvasta nyáron a Kököjszi és Bobojsza felét, s csak valahol az időkirály után kezdett lankadni az érdeklődése, mert a könyv kétszáz oldalas, ő még alig jutott túl a századikon (bevallom, hülye voltam én is, hogy engedtem neki, hogy ilyen hosszút válasszon), viszont nem akartam, hogy félbehagyja, mert az kudarcélmény. Vázoltam neki a helyzetet: nem lesz meg a jutalom, ha iskolakezdésig nem fejezi be. Annyira azért nem érdekelte.

Egyvalamit elértem: valamikor augusztus közepén félrevont, és halkan megfogalmazta nekem, hogy mik érdeklik. Gondolom, június óta töprengett rajta. 1) azt szereti, ha együtt van a család, és szerinte nincs eleget; 2) rollerezni imád, de rossz a rollere (még Ornbauban letörte róla a féket, mert ugratni akart, aztán emiatt kockásra koptatta a vadiúj, spéci csapágyas hátsó kereket, azóta döcög); és a legfontosabb 3) imád vezetni bármit, ami motorral működik. Kismotort, quadot, szecskavágót, mindegy. Még RC-autóból is megvadulna egy belsőégésesért, de mivel nekem volt olyan (van is, darabokban), tudom, hogy ahhoz kell még egy pár év, hogy olyat jól tudjon használni.

Végül félpénzt kapott félkönyvért, ahhoz hozzátette a sajátjának egy részét, és szeptember elején vett egy szuper minőségű rollert a Vateráról, sérült dobozzal, de újonnan. Engem viszont továbbra is foglalkoztatott, hogyan ültethetném benzines jármű nyergébe, mert láttam, hogy annál jobban semmit sem szeretne. Olyan ő, hogy vurstliban inkább megy négy kört a dodzsemen, és lettojja a többi játékot. Meg amikor Ocskay Zoli barátoméknál voltunk Bokorban, le se lehetett vakarni az ATV-ről. És ha lehet bárhol quadot bérelni, ez az én szelíd, kedves fiam egy őrjöngő dervissé válik, ha lejár az ideje a nyeregben. Utaztam már mögötte, jól vezet… A vidámparkban is a bukókeretes gyerekgokart érdekelte a legjobban, de mivel a kicsi Norbi még nem vezetheti azt, ezért csak egy kört kapott. És az nagyon, nagyon lassú.

Egy időben be akartam íratni a Talmácsi-féle motoros iskolába, de az nagyon drága, meg kötött, és nekem a munka sokszor übereli a szabadidőmet, tehát szegény Bálint állandóan kihagyna alkalmakat. Meséltek nekem valahol Budaörsön egy helyről, ahová hétvégenként oda lehetett menni a gyerekkel, és pár ezer forint leszurkolása fejében tanítják pályán motorozni, de akármennyit keresem, azóta sem találom, pedig már egyszer teljesen bejártam a budaörsi Tesco tágabb környékét, mert állítólag ott volt a cég. Beletört a bicskám, mint harkály csőre a kevlárba, pedig borzasztóan szerettem volna megoldani a helyzetet.

Ekkortájt történt, hogy turkáltam egy fél órát a Vaterán. És tizenkilencezer forintos indulóáron feljött ez.

Megfordult velem a világ. Nincs minimálár. Nincs még licit. Másfél hét múlva lejár. Hű. Néztem a levelezést, valaki épp le akart ütni egy pár forintos tételt az eladónál, hogy megkapja a címet és találkozni tudjanak – régi trükk, átlátok rajta. Másnap ment volna érte. Nem, ez nem történhet meg. Pánikból rátettem a 19 ezret, mert ha van érvényes licit, az eladó már nem veheti le a terméket.

Ezt követően nem sok mozgás volt. Egy péntek esti buliban ért utol a licit zárása, szendviccsel a számban, ölbe vett kölcsön lakktokkal vártam az utolsó percet. Gondoltam, nem is erőlködök, enyém lesz az 19-ért. Aztán meggondoltam magam: ha valaki elviszi pár ezerrel többért, omlik a terv. Bálint arca lebegett előttem, ahogy felengedi a kuplungot, és nekiindul a kertnek a balatoni ház körül. Eldöntöttem, teszek rejtett licitet. Legyen huszonhá.. nem, inkább huszonöt. Az meg túl tipikus, akkor legyen huszonhatezer… és utána még találomra pötyögtem három számot, mert a viccre gondoltam, és nem akartam, hogy kerek szám legyen. Ó.

Az utolsó tizenöt másodpercet teljes nyugalomban töltöttem az utolsó ablakot bámulva, majd pár másodperccel a vége előtt megnyomtam az „elküld” gombot. Visszajött a licit ablaka, 26 117 forint. Mi van? Hiszen én voltam az egyetlen licitáló, miért ment fel? Nézem, én nyertem. Nézem a licitek számát – 3. Valaki tehát az utolsó pillanatban rátett 25 500 forintot. A kisautó így igazából 617 forintért lett a gyerekeké. Örültem, mint majom a farkának.

Persze tudtam, lesz mit csinálni rajta , de erre most nincs idő, meg Budapesten amúgy sem tudok helyet, ahol használni lehetne. El kellett dugnom. A garázsból nyílik egy kis szobaszerű izé, ott van a gezemicés szekrény, meg ott tartjuk a bicikliket, a félkész kismotorokat, meg egy csomó beazonosíthatatlan törmeléket. Ez a jóleszmégvalamire-szoba. Úgy döntöttem, azok alá rejtem az autót, felfelé van még bőven hely terjeszkedni.

Másnap érte mentem a kombi Mercivel. Kati elvitte a gyerekeket délutánra, velük nem volt gond. A kisautó meg egészen elképesztő. Egy régi Simson Schwalbe motor hajtja, az kapcsolódik egy nekem ismeretlen, háromgangos autóváltóhoz. A váltó nagyon picike, jó régi, és biztos, hogy valami elsőkerék-hajtásos, orrmotoros, vagy egy hátsókerék-hajtásos (természetesen farmotoros) autóból származik, mert oldalt hajtja ki a féltengelyeket, nem hátul a kardánt. P70? Renault 4CV? Bár tudnám – a három fokozat eléggé behatárolja a lehetőségeket.

Különben profi munka a gép. Elöl kettős keresztlengőkarok, lengéscsillapítók, Trabant kormánymű Hardyval, hátul merev híd a váltóhoz csatlakoztatva, tekercsrugók, lengéscsillapítók. Amikor a Simson-blokk és az autóváltó egyaránt harmadikban volt, a mátyásföldi reptéren állítólag megfutotta a hetvenet is, még olyan tíz évvel ezelőtt. Juj.

Amit nem értek, azok a kerekek. Nem tömör rajtuk a gumi, hiszen benyomható az oldalfaluk, viszont sehol sincs rajtuk szelepnek nyoma. Ezek ilyenek vajon, csak a gumi oldalfala tartja őket?

Olyan tízegynéhány éve vették, még valami negyvenezer körül. Amikor leállították, teljesen működött, bár nyilván át kell még alaposan néznem, meg le is akarom festeni. Esetleg egy második ülést is felszerelek rá. A készítője, készítésének ideje homályba vész, de a lámpák, a kallódó, régi fajta Simson Schwalbe-blokkok felbukkanásának kezdete a hetvenes évek közepe, nyolcvanas évek eleje közé teszi a születési idejét. Tehát már veterán autó – istenem, a fiaim saját oldtimeren kezdenek majd vezetni… Ez gyönyörű.

Száz kiló körül lehet az egész, két méter hosszú. Az Ikarus-lámpák és a kormány miatt nem fért be végül a Mercibe. Jajveszékeltem csendben. Hívtam a Sipost, hátha szabad, és értem tud jönni a fagyis Transittal, de a boltban volt éppen. Mondta, szóljak a Szilvássy Pistinek, ő kint van Kerepesen, nála a saját Transitja. Nem akartam ugyan a Pistit elrángatni, mert éppen Warszawát szerelt, de végül nem tudtam mit tenni. Elkezdett esni az eső, az autókát kirángattuk a fészerből, az eladó ment volna el, a saját gyerekeim eltávolítását pedig nem kis melóba került megszerveznem.

Pisti jött, persze rögtön megismerték egymást az eladó ismerősével, aki szintén ott volt segíteni – a veterános-restaurátor-buherátor-átépítő világ igen kicsi Magyarországon. Öten (az eladó fia, a kocsika egyik régebbi sofőrje is megjelent) felrángattuk a kisautót a beltérbe, úgy, hogy az eleje rajta volt a második sor ülésének támláján. Otthon, Zuglóban már ketten vettük le, kicsit megszakadtunk. Volt még két órám, amíg hazajönnek a többiek. Lóhalálban, verejtékezve pakoltam szét a garázst, a kisautó – ami nem is olyan kicsi – ott terpeszkedett a garázs közepén. Alig kisebb, mint a Bianchi. Hogy fog ez beférni? Hirtelen nagyon kicsinek tűnt az a kisszoba, még kisebbnek a bejárat.

Pakoltam egy órát, az autó csak nem akart kisebb lenni. A garázs már tele volt a lomokkal. Ülések, romos motorok, biciklik, beazonosíthatatlan dobozok, gyerekülések… Volt ott minden, mint a vásárban.

Lemértem a kisszobában a kapott helyet. 180 centi a szekrényig, tehát simán, csak úgy nem fér be, be kell tolni a farát a szekrény mellé. Ott 90 centi széltében a hely. Mérem az autót: 92 cm. Basszus, nem fog beférni. Élével állítva hatalmas, akkor meg a biciklik maradnak ki. Mit tegyek, mit tegyek…

Oda, hátra kéne beférnie, a sötét lyukba

Elő a mérőszalag, az eleje 89 cm. Próba, szerencse. De azért még leszereltem a falikutat is, mert láttam, hogy az mindenképpen útban lesz. Fél órát kínlódtam, üvöltve, leszakadt derékkal, véres kezekkel, vertem le mindenütt a falat, de valahogy csak berángattam. Közben persze négyen hívtak, egyik a Kati volt, sürgetett. Nem voltam kedves. Ilyenkor nem megy. A többiekkel sem voltam az.

Milliméterek maradtak az autó mellett és mögött, de befért. Beborítottam lepellel, rápakoltam az életnyi szörnyű gyűjtögetés alatt keletkezett vas- és műanyaghalmot, visszaszereltem a falikutat. Csak valami formátlan izé sejlik fel így, meg az, hogy ijesztően tömött lett a kisszoba.

Mindegy, tavasznál előbb úgyse kezdek neki, akkorra beszerzek egy csákányt és kibontom az egész romhalmazt, fallal együtt…

De aki ismeri a Bálintot, a Norbit - isis, ovis szülő, tanár, óvónéni, dadus - kérem, ne újságolja el nekik, hogy olvasott róluk a neten. Még nem tudják, mi készül, utána meg már oda lenne a nyugalmam.