A legnagyobb tanulság: quadrocoptert, vagy ahogy a kínai oldalakon egyre gyakrabban látni a megnevezést, quadcoptert nem használ az ember védőkeret nélkül. Pláne, ha zsenge ifjak tartják kezükben a távirányítót, különösen, ha a reptetés még az összeszokás fázisában történik, még kiváltképebben, ha az események színtere egy emberekkel zsúfolt, egyben nem különösen tágas nappali.
Merthogy az a quadrocopter, amit hazavittem egy beavató szeánszra a Carrera pár hétig a Totalcarnál lakó tesztkollekciójából, leszedhető keretes típus. És sokkal szebb keret nélkül, úgy pont olyan a kinézete, mint a nagy drónoknak, majdnem leszedtem helyből. Négy, áramvonalas szár, a lény gyomra helyén egy kis kamera és az akksi, a szárak végén rotorok – ezek elöl narancssárgák, hátul feketék, hogy tudja az ember merre van a feje a kis háziállatnak.
Nem is értem, hogy azok a bazi nagy, óriási erejű motorokkal ellátott, kevlárlapátos, nehéz és gyors igazi drónok hogyan repülhetnek rotorvédő keret nélkül. Pedig azokon sosincs ilyen, így nem csupán felmérésre és csodás autós videók készítésére, hanem ölésre is alkalmasak.
Történt ugyanis, hogy Bálint fiam már igen ügyesnek tartotta magát quadrocopter-vezetésben – mi csak ledrónoztuk a kütyüt egy idő után, mert túl sokszor kellett kimondanunk a béna szóösszetételt. Nagy bátran röpködött a nappalink ágai-bogai között, kikerülve csillárt, könyvesszekrényt, belógó nyerstégla-falszeletet, tévét. Szóval már elég ügyes volt, s mivel ezzel a Carrerával szaltózni – szakszóval flippelni – is lehet, már egy-egy akrobatikus figurát is bevetett.
Igen ám, de ez a konkrét Carrera drón – a Quadracopter RC Video One – összesen hét-nyolc perc repülést bír a pici akksijával. Egészen sok ez, teszem hozzá, mert maga az akkucsomag akkora, mint egy kocka Boci csoki, a négy rotor viszont asztali ventilátornyi levegőt nyom az ember fejére. Nem kevés energia megy itt veszendőbe. És annak a hét-nyolcpercnyi üzemidőnek az utolsó, nagyjából fél percében, amikor a ledek villogni kezdenek, hogy fogytán a fuel, mindig elmegy a trimmelés. A... micsoda?
Egy percre itt megállok: ezek a drónok négy rotorral emelik el magukat a földtől. Négy villanymotor pedig sosincs tökéletes szinkronban, ráadásul az akkucsomagot sem nyomja be mindenki koppig a drón testébe, ezért a szerkezet tömegközéppontja sem mindig esik középre. Szükség van tehát finomhangolásra, hogy a drón elengedett távirányítóval, beavatkozás nélkül egy helyben tudjon lebegni, mert onnantól lehet jól irányítani is. Előre-hátra, jobbra-balra kell csipogtatni a finomhangoló kapcsolókat, hogy a kis háziállat egy pont fölött maradjon tartósan. Eközben olyan hangot ad, mint valami őrült darázsraj. Tényleg ijesztő.
Nos, amikor merülni kezd az akku, a trimmelés elmegy, ezért folyamatosan korrigálni kell az irányítópálcákkal, hogy irányban maradjon. És idővel süllyedni is kezd. Ha ilyenkor eléri azt a magasságot, amiben a kisebbik Norbi fiam a drón szárnyalásának látványától magán kívül rohangászik éppen, és az a Norbi fiam amúgy van akkora tök, hogy épp nincs rajta a szemüvege, akkor jön a sírás. Mert a drón kegyetlenné válik, amikor a gyilkos darázsrajból az őszi légység felé csillapodó úton az erőnléte épp eléri a vadméh-szintet. Vergődik, de még van benne kraft, ha ilyenkor valaki az útjába kerül – üt. Bár Norbin nem volt szemüveg, legalább a drón viselte a nála munkaköpenyként szolgáló keretet, ezért néhány keresetlen könnycseppen és egy horzsoláson kívül nem esett nagyobb bántódás, de azóta van arról némi elképzelésem, micsoda rombolást végzett volna a szaruhártyán a rotor. Én megtapasztaltam, igaz, nem a szememen, hanem a kezemen, még mielőtt megszültük volna a családi vasszabályt, hogy amíg valakinek a kezében van a drón, nem nyúlunk a távirányítóhoz. Addigra kétszer-háromszor elkapta az ujjamat a kis dög. Fájt.
De egy ilyen drón ettől még óriási buli. Voltak napok, amikor folyamatosan ment, szinte töltéstől töltésig éltünk, s ez a családunkat beállította a nagyjából 52 perc töltődés (USB), 8 perc játék, tehát egyórás ciklusokkal üzemelő bioritmusra. Amíg megy egy ilyen drón, le nem teszed.
Akkora kedvenc lett, hogy elvittük magunkkal hosszú hétvégézni Kehidakustányba, majd onnan az Őrségbe is. Pityerszeren, a skanzenben reptettük is a látogatók nagy bosszúságáraörömére. Csúnyákat esett, alaposan összesároztuk, egy vaskos cirmos kandúrt is idegesítettünk vele (egyfolytában le akarta szedni), csodával határos módon pedig sem a fákon nem akadtunk fenn vele (a drónos legnagyobb réme), sem vezetékeket nem találtunk el, sem nem sikerült a villanypásztoron túli mezőn landolni vele a susnyában. De majdnem. És akkor lett volna baj, mert egy szál távirányítót és egy üres dobozt adtunk volna vissza a tesztelés végén a Carrerának.
Éppen erre a pityerszeri reptetésre dolgoztam ki egy mentő ötletet. Mert ez a kis szerencsétlen, ugye, USB-ről töltődik. Ezek szerint vagy egy számítógép, vagy legalább egy váltóáram-USB adapter (és konnektor) kell hozzá, hogy a nyolcpercnyi otthonról hozott töltet után még reptetni lehessen kültéren. Úgy kerültem meg a problémát, hogy magammal vittem a mobiltelefonom vésztöltésére szolgáló akkupakkomat, arról nyomtam fel a zsebemben az akksit először ebéd, aztán a skanzen bejárása alatt. Háromszor sikerült repülnünk! Kitelepülve! Üüüüüü! Csak hogy még legyen néhány „ü” itt a bekezdés végén.
Ez a drón a szabadban valami egészen szilaj. A 30 százalékról először 60-ra kapcsoltunk (ez a tudásszintet állítja a távirányítón, gondolom, a motorok maximális erejének a korlátját teszi feljebb), majd kipróbáltuk a durva 100-as állást is, amikor egészen fura 3D-manővereket lehet vele csinálni – már ha kevesebb a ház és a fa, nagyobb a tudás, mert a miénkből esések lettek. A kis Carrerának (egy oldala 13 centi, a rotorátmérői 5,5 centisek, tehát ez nem egy nagy szerkezet) haja szála se görbült, csak a keret csúszott néha feljebb a szárán, olyankor egy mozdulattal visszanyomtam.
A kamerával sokat bíbelődtem, de megnyugtatóan sosem sikerült beüzemelnem. A felbontása nem valami hajmeresztő, gondolom 1024-et tudhat széltében, s az optika is, a szoftver is gyatra, ezért művészi felvételekről korrekt színekkel, éles élekkel, anyagszerű textúrákkal szó se lehet, ez itt egy úgynevezett játék, légypiszok-objektívvel. Ahhoz képest, viszont hogy milyen kis semmi, azért egy öt évvel ezelőtti közepes mobiltelefon szintjét megüti a videó. Azt követően meg pláne, hogy az ember néhány próbálkozás után észreveszi, hogy rajta hagyta a lencsén a védőfóliát. Bocs.
De hiába kapcsolható a távirányítóról a kamera, hiába lehet akár önálló fotókat is készíteni gombnyomásra, nem érzem a funkciót kiforrottnak. Lencsefólia nélkül sem valami csodás a kép, pláne beltérben, de a legnagyobb baj, hogy a felvételeknek több mint a fele nem sikerült, egyáltalán. Fájl keletkezett ugyan a mellékelt 1GB-os kártyán, de közülük egy csomót semmiféle eszközzel nem tudtam lejátszani, pedig próbálkoztam GOM, VLC, Media Classic és Windows Media playerekkel. Amiből lett valami, azt is csak a VLC volt hajlandó megnyitni, jócskán elcsúszott hanggal, álló számlálóval. S azok közül is több videó lefagyott a közepén. Ezen a funkción még reszelni kell.
A gyerekeim viszont annyira rákaptak a drónozásra, hogy végül felmentünk a TinyDealre. Bálintnak úgyis közelgett a szülinapja, Norbi meg elővette a spórolt pénzét, quadcoptert akartak. Végül előbbi kölöknek rendeltünk egy zöld, kamerás Hubsan drónt 11 ezerért, utóbbinak egy hatalmas, hordószerű kerettel ellátottat 11,5-ért.
Két hét múlva itt volt a csomag, épp időben az ünnepléshez. A Norbié, szegényé, helyből nem működött, mert hiába ment új elem a távirányítójába, nem gyulladt ki a led. A Bálintéról viszont kiderült, hogy valószínűleg ugyanazon a gépsoron készül, mint a Carreráé, mert csak a színükben különböztek, no meg abban, hogy ennél az echt kínainál nekünk kellett felszerelnünk a védőkeretet.
Más a távirányító is – a kínai ergonomikusabb, de nem lehet rajta kamerát kapcsolni, a profi üzemmódokat és a looping funkciót pedig a vezérlőpálcák lenyomásával lehet elindítani. Nekem kicsit modernebbnek, jobb fogásúnak tűnik a Carrera régimódi távirányítójához képest, ráadásul az LCD-jén mindig látod, milyen funkciók vannak felkapcsolva, sőt, a trimmelés szintjét is mutatja. Viszont ebben csak négy cerka van, a Carrerában hat, ami – tekintve, milyen iszonyú gyorsan ponttá emelkedik egy ilyen drón a szabad égbe felszállva – megnyugtatóbbá teszi a használatát.
Rájöttem, a Carrera távirányítója tudja irányítani a Norbi drónját is – amelyiknek az alapszerkezete viszont szerintem megegyezik a nagy, habszivacs Carrera quadrocopterével, legalábbis ugyanolyan rotorok vannak rajta, ugyanolyan fogaskerék-áttétellel tekeri azokat, a motorok is nagyon azonosnak látszanak. Így pár napra sikerült megmentenem a helyzetet.
Aztán átmentem Borsi Miki barátomhoz, aki egy zseni, ő végigméregette a Norbi általam dirib-darabra szedett távirányítóját, kiderült, hogy a feszültségstabilizáló IC rossz benne. Vettem egyet 50 forintért a Váci úti Lomexben, beforrasztotta, azonnal ment. Ennyi. Onnantól lehetett hárman drónozni még egy-két napot. Olyan őrjöngést, izgalmat még nem éltek át, mint akkor, nálunk.
Kati videózott, mi hárman pedig próbáltuk lefújni egymást a földre, sőt, a Carrerával sikerült kicsit le is videóznom a többieket. Persze a Norbi sunyin felmenekült a plafonra (az övével lehet gurulni ott is, zseniális), de a Bálinttal kemény csatát vívtunk.
És igen, azt kell mondanom, hogy bár a reptudásuk azonos, a Carrera mégis jobb quadrocopter a Bálint alig feleannyiból beszerzett Hubsanjánál. A Carrera bő három hét alatt iszonyú sokat repült, azon tanultunk meg drónt vezetni mindannyian, estünk-keltünk vele, brutálisan odavertük párszor, sárban is landolt – hiszen tesztelni kaptuk.
Ha hiszik, ha nem, egy nyomorult rotor le nem esett róla ennyi idő alatt – akku feltölt, rádug, távirányító bekapcsol, repül, ennyi volt mindig. A Hubsan azonban már az első perctől elkezdte elszórni az egyik rotorját. Próbáltam pillanatragasztóval tartósabbá tenni, de nem sikerült, most már egy másik is lejár, sőt, egy rotornak az egyik tolla is letört közben. Úgy tűnik – hiába egyformák szemre, azért a Carrera valahogy elérte, hogy neki jobb minőségben gyártsanak a kínaiak. Plusz egy tízes, mínusz egy fejfájás, a mai fejemmel azt hiszem, az utóbbit választanám.
