Kraz. Már a névről is süt, hogy itt erőről van szó, mindent túlélő masszivitásról, és hegyláncokat közepes gázfröccsre legyőző technikáról. Ezt először tíz éve tapasztaltam meg, amikor egy bányatóban vittek egy kört egy 255-össel. Hihetetlen érzés, ahogy a fülkéig dágványban ázó teherautó erőlködés nélkül, sztoikus nyugalommal kiszakítja magát a sűrű masszából. Se előtte, se azóta nem éreztem ilyet járműben, és talán ez az egyetlen dolog, amiért sajnálom, hogy kimaradtam a sorkatonaságból.
Kevesen tudják, de a kremencsuki gyár nem teherautókkal kezdte, 1948 és ’56 között hídelemeket gyártottak, és az SZKP csak két évvel később határozott a nehézgépek építéséről. Az első modell a Kraz 222-es volt, aztán 1969-ben jött a számunkra is érdekes 255-ös modell, hogy aztán a cég egyik legnagyobb darabszámban eladott gépe legyen. A rendszerváltást is sikerült átvészelniük, végül a kilencvenes évek végén a Mega-Motors nevű cég vette meg a vállalatot, ahol elég jó kezekben van: a német-ukrán tulajdonú cég 2003-ban még Vietnámban is nyitott Kraz összeszerelő üzemet.
Gyártanak katonai, és civil felhasználásra is, de valahogy, ha az ember klasszikus szovjet katonai teherautókra gondol, akkor valószínűleg a 255-ös ugrik be, esetleg valamelyik Ural. Ahogy arról már szó volt, az öcsém nagy rajongója a Legónak, és a szocialista korszak teherautóinak. Ez a kettő sosem rossz együtt, főleg, ha ilyen a végeredmény:
A LEGO Kraz hatvanöt centi hosszú, és a konyhamérleg valamivel három kiló felett állt meg, amikor lemértük. A cél az, hogy – akár az igazi – mindenhol elmenjen, ezért mind a hat kerék hajtott, és az élethűség kedvéért merevtengelyek kerültek alá. A legnagyobb kihívást a hátsó hidak jelentették, ezeket kitámasztók, gömbfejek, és stabilizátorok bonyolult rendszere tartja a helyén. A laprugó persze egyszerűbb megoldás lenne, de ilyet nem gyártanak a dánok, így maradnia kellett a hagyományos gátlóknak.
Szerencsére, amikor felrajzolták a Krazt, a célszerűség diktált, mentes minden olaszosan burjánzó domborulattól, ezért a szigorú LEGO-elemekből is hűen visszaadható a forma. Rendes, csőrös teherautó, amire gyerekként olyan jó volt ránézni, és felnőttként titkon még mindig látjuk benne a rock ’n rollt, de az időtlen formák már csak ilyenek. Az igazi kihívás mégsem ez, hanem a hajtáslánc megépítése volt.
Ez a LEGO programozható rendszerén, az NXT-n alapul. Ennek a lelke egy intelligens tégla, amelyre motorok, és szenzorok köthetők. A beérkező jelektől, és a programtól függően működnek a motorok, és robottól kezdve hangszerig bármi épülhet belőle. Mivel a motorokban tachográf is van, ezért szervónak is használhatóak, de beköthetőek szenzornak is. Így az egyik motor tulajdonképpen potméter lett, amit fokról-fokra elfordítva növelhető a másik két motor fordulatszáma. Ehhez csak a számítógépen negyedóra alatt megírható programra volt szükség, amit minden beindításnál be kell tölteni a téglán.
Oké, de mi tekeri a potmétert? Hát, egy másik motor! Ezt csak a mezei infrás távirányító kezeli, ugyanaz, ami a kormányszervót is. Aki azt gondolja, hogy ennek így semmi értelme, hisz az infrás rendszer is mozgathatná az egészet, annak még kicsit igaza is van. Viszont az NXT motorok egyenként fél newtonmétert tudnak, és, ami fontosabb, hogy igazán finoman szabályozható a fordulatszámuk, arról nem beszélve, hogy ilyen még nem volt, ezt is ki kellett próbálni.
A másik érdekes rész a futómű, ennek ugyanis változtatható a magassága, természetesen távirányítással. Nem bonyolult rendszer, ezúttal kimaradt a pneumatika, csupán egy motorral hajtott orsós-mechanika emeli-süllyeszti a gátlók bekötési pontjait. Ez azért is jó, mert így a rugóút nem rövidül, még az alacsonyabb állásban sem.
Egy igazi fanatikus kizárólag LEGO alkatrészeket hajlandó használni, viszont a ponyva még triálos körökben is bocsánatos bűn. Nem akartam elhinni, de szabályrendszerrel szabják meg, hogy milyen géppel is lehet rajthoz állni. A szigorú csak LEGO-kikötés alól egyedül a ponyva szövetével lehet kibújni, itt egy régi terítő esett a mérnöki munka áldozatául. Nem kár érte, igaz?
