Szerintem minden fiúgyerek vágyott ilyenre. Én valamikor a hetvenes évek elején láttam először effélét egy Matchbox-katalógusban. A tengelyre boholygalacsinokat húzó szőnyegeken való tologatás, a zsebben csiszolódás, a homokozó betonszélén való rendőrkanyarok miatt bekövetkező, menthetetlen erózió, az ebédlőasztalon történő kakaófoltba gázolás után felcsillant a remény – lehetne a mecsiket jól is használni.
Míg Apa a szép, sima, útburkolati jelekkel ellátott flaszteron terelgeti méregdrága, valódi autóját, a gyerek mindig érzi, hogy az ő léte csak pótcselekvés. Tudja ő, hogy kisautóit nem hajtja valódi motor, emissziójukat maximum szájberregés-decibelekben és nyálkibocsátásban lehet mérni, de azért mégis, ami sok, az sok. Miért nem jár neki rend, kultúra, valódi szabadság, terített aszfalt, pittyenő kapus parkolóház, ő miért csak alibi-helyeken kenheti el a Jaguar XJ száját olyan cikis helyeken, mint az MDW-szekrény polca, a parketta, legjobb esetben a konyhai pult, de ott is csak, ha Anya nem főz éppen? Egyik sem autó számára való terep, lássuk be.
De egy garázs. Az mindent megváltoztat. Abban megvan az összes funkció, hogy a világ kerek és valódi legyen. Például helyből ad az embernek több méternyi sima, burkolt utat. Nem csak síkban, de térben is le lehet parkolni az autókkal, ezért egyszerre több látszik belőlük. És nem kellenek méteres karok, hogy a távolabb leparkolt példányok is mozgásba lendülhessenek. Ha pedig az a garázs valami jobbfajta cucc, mindenféle szolgáltatásokra lehet még számítani - minimum egy tekerős liftre, ami a legfelső szintre visz. A garázs maga a világ, ha az ember még gyerek.
Az a Matchbox-prospektus csak nem hagyott nyugodni. Aztán később anyámék hazahoztak valahonnan egy Quelle-katalógust is, abban is volt garázs, tehát további fa került a tűzre. Tudom jól én is, a Quelle-katalógus igazából arra volt való, hogy az ember fellapozza az oldalakat a fehérneműs modelleknél, mert ott mindig lehetett benne látni csöcsöt, minimum egy párat az erotikusabb darabok között, de tízéves koromban még jobban érdekeltek a játékrovat, és azon belül is a kisautók.
Aztán jött öt év Japán, apám kereskedelmi titkári munkája miatt. 1977-ben mentünk ki, rá másfél évre, 1978 decemberére sikerült lassú, állhatatos, masszív erózióval odáig koptatni a szüleim idegeit, hogy bedobták a kulcsot – Jézuska meghozta nekem a garázst. Alig pár hete lettem akkor 12 éves, már kicsit talán elkésve jött, és már inkább a csajokat kellett volna stírölnöm, de a suli, ahová jártam, fiúiskola volt, lányokat nem is láttam szinte soha. Jobb híján maradt a mecsi.
Pontosabban nem mecsi, hanem japán Tomica, ami sokkal jobb a Matchboxnál. Például finomabb a kidolgozása, általában több mindene nyílik, hétköznapibb típusokból áll a kínálat is (ezért sokkal könnyebb volt velük eljátszani valós életbeni jeleneteket, mint a hot-rodok, fantáziaautók, prototípusok és versenykocsik felé húzó mecsikkel), ráadásul az autók valódinak tűnő szélességű, mindig jól rugózó kerekeken gurultak. Japánban pedig még kicsivel kevesebbe is kerültek, mint a Matchboxok, ha jól emlékszem, egy angol kisautó 280, egy japán 240 jenbe fájt. Akkor tíz jen volt egy forint…
Két évet nyüstöltem azt a garázst, már jócskán kamaszodtam, volt ágy alá rejtett szexújságom is, mégsem bírtam ellenállni a Tomica parkingnak. Minduntalan elővettem a dobozából, megtöltöttem a szintjeit kisautókkal, berregtem, fröcsögtem, duplán kuplungolva visszaváltottam, benzint töltöttem, mosóba álltam. Majd eltettem megint, hogy most már tényleg ez volt az utolsó alkalom, előveszem az újhullámos kazettáimat és mostantól kúl leszek.
14 éves koromban a világ legcikisebb dolgának tartottam volna, ha valaki (pláne egy csaj) rám nyitja az ajtót ilyenkor, 20 éves koromban egyenesen orrba vertem volna azt, aki olyat mert volna mondani, hogy alig hat évvel korábban még Tomicákkal berregtem. De most, 45 évesen már letojom, ki, mit gondol, egyszerűen egy szép emlék. Ezek baromi igényes játékok, a garázs pedig tényleg azt a minőségi elvet követi, amelynek mentén a Toyota is megszerezte a hírnevét.
Amikor 1982-ben hazajöttünk, a garázs már csak kegyeletből utazott velünk haza. Tíz év múlva el is költöztem a szüleimtől egy bérlakásba, a játékaim – Legók, Pikók, egy eredeti japán slot-car versenypálya, valamint a garázs is – egy barátom társasházának a padlásán landoltak, hosszú letámasztásra. Egyszerűen nem volt hova tennem őket. További 14 évig porosodtak ott, amikor végre akkora helyre költöztünk, hogy módomban állt elhozni őket a Torontál utca 44-ből.
Bevallom, nem sokszor ellenőriztem az állapotukat, hiszen egy tízlakásos társasházról volt szó. Ott biztonságban vannak, gondoltam. Ezért végképp meglepődtem, amikor az összes legósdobozomat kifosztva találtam – olyan régi készletek is voltak közte, mint az 5-ös és a 917-es. Valaki szépen kipakolt belőlük mindent – gyanítom, gyerek lehetett, mert a dobozok helyben maradtak, csak a tartalmuk tűnt el. Az autópályának is nyoma veszett, de a garázs – talán, mert nagy volt, talán, mert egy nagy ládában lakott az ő kisebb ládája, ezért nem volt szem előtt – megmaradt, a kisautóim pedig a kupac mélyén voltak, tehát azok is. Azért a gyerekkori Legóim fájtak, még most is fájnak piszkosul. Ma már alig lehet olyan régi fajta elemeket kapni, nálam minden ép volt. De igazából mindegy.
A fiaim az elmúlt években tonnaszám kapták meg a régi játékaimat, eleinte a kopottabbakat, később a szebbeket is, nálunk negyvenöt éves Matchbox osztozik harmincnégy éves Tomicákkal és nyolcéves Bburagókkal a dobozon. De a garázzsal ki akartam várni azt az időt, amikor már a kisebbik Norbi fiam sem olyan rontom-bontom, hogy egy hét alatt eltörje. A dobozolt Tomicákkal pedig nem is tudom, mi lesz még, mert a nagyobbikat, Bálintot nem érdeklik túlzottan az autók, a kicsinek pedig mindig törmelék lesz a kezében abból, amit egyszer megfog, pedig már hétéves.
De azért a garázst megkapták. Bálint talán fél percig, Norbi egy egész napig örült neki. Egy hét után pedig valahogy, hopp, letört a sorompó, még szerencse, hogy a darabja megmaradt, és meg tudtam ragasztani. Norbi leginkább azt szereti benne, hogy a lift tekerőjének alul van egy ricnis, műanyag nyelves berregője, ami baromi hangos, néha rájön, és ész nélkül fel-le tekeri.
Egyébként a japán műanyagipart dicséri – ami már akkor is talán a legjobb volt a világon – hogy a garázs most is szinte újszerűre kipucolható még. Minden funkciója tökéletesen működik – távmozgatós autómosó, a lift, a szintén távmozgatós autóemelő, a kibillentős forgató a liftbe álláshoz. Még a matricák se hámlanak, csak a fák vástak el. Nem is valami gyakori dolog ez már - kerestem egy csomót a neten, és egyetlen nyamvadt oldalt találtam, ahol szerepel ilyen garázs, igaz, az is már valami sokkal újabb kivitel, mert teljesen más a matricázása.
Egyik júliusi délelőtt később indultam munkába a szokásosnál, ami tényleg elég későt jelent. Akkor, csak a régi emlékek kedvéért elővettem a bedobozolt Tomicákat, és berendeztem újra a kis világot. Versenyautók a kútnál, mellettük a szervizkocsik, sport- és luxusautók fent a parkolóban, parasztul parkoló terepjárósok, fél kerékkel a füvön, kis happening a szabad placcon édeskrumpli-árussal (isijakimó), pepsis kocsival, könyvtármobillal, gesztenyesütödével. A gumis HY-t is munkába állítottam, a hátsó részen pedig építkezést indítottam, s a biztonság kedvéért a mentőket, a tűzoltókat és a kukásokat is odavezényeltem.
Háttérként felpolcoltam a papírdobozokat, amikből kivettem az autókat – a fekete dobozok 1984-ig a belpiacos modellekéi voltak, a fehér-kék, nemzeti zászlókat hordók a külföldi kocsik mellé jártak. Ha megkérdezik – dehogyis, csak egész halkan berregtem.
Nem is tudom, minek tartogatom mindezt. A fiaimat nem érdekli, viszont ha eladnám a japán ebay-en, nyilván kapnék az egészért annyit, hogy vehessek belőle egy használt X-Boxot, Wiit a gyerekeknek – mert az olyanra százszor jobban vágynak. De szerencsére a japán e-bay számomra éppoly elérhetetlen, mint a kínai titkos kormányoldalak, ezért egy darabig még marad itthon ez az ömlesztett spiáter- és műanyag-massza. Talán majd az unokáknak érdekes lesz a sok, teljesen ismeretlen, ősöreg pici veteránautó…
