Az ember hajlamos panaszkodni. Hogy nálunk nincs akkora modellező élet, mint nyugatabbra, vagy sokkal keletebbre. Hogy nekünk nem tellik ugyanazokra a dolgokra, amikre a jobban menő országok hobbistáinak. A gyerekek rínak, ha nem a legújabb, legcsillogóbb, leggyorsabb-drágább játékot kapják meg.

Félreértés ne essék, nincs ezzel feltétlenül baj, a világ attól megy előbbre, hogy folyton újabbat, jobbat, szebbet, ügyesebbet akarunk. De nem árt néha egy picit megállni, és elgondolkozni. Merengeni egy kicsit azon, hogy tudjuk-e még, mennyire jó dolgunk van. Képesek vagyunk-e arra, hogy becsüljük azt, amink van. 

A stipistopos srácok hívták fel a figyelmemet erre a kis videóra. Nem sokat fűznék hozzá, felesleges is lenne érzelmeskedni, meg tanulságokat keresni. Nem kell könnyek közt hüppögni, a gyereknek se böködjünk a monitporra, hogy látod fiacskám, az afrikaiaknak még rendes játékra se tellik, becsüld meg a sok színes kisautódat. Mert nem érdekelné, és ha ismerné a szót, egy pillanatra félrenézne, leeresztené a playstation kontrollerét, és csak annyit mondana: demagóg. Nem nevelő célzattal kell az ilyet mutogatni. Vagy ha mégis ilyen szándékaink lennének, közelítsük a dolgot onnan, hogy csodálatosan kreatív tud leni az ember, mindegy hová született, és mit használhat fel az álmai megvalósításához. 

Elvásott papucsok, botok, szardíniás doboz, gumiszalag, madzag. Ennyi kell egy autóhoz.