Egy jó kis slotcarozás ma este? – kérdeztem barátnőmet, persze egyből benne volt. És akkor még nem is tudta, hogy Villám McQueen és Francesco Verdasco párbaj lesz a nappaliban. Ugyan még nem láttam a Verdák 2-t, de előkelő helyen van a megnézésre váró filmek listáján, csak gyerekeket kellene kölcsönkérni hozzá, hogy legyen alibi és ne nézzen hülyén a pénztáros.
Kicsit sajnálom, hogy a filmmagyarító bagázs Verdascóra keresztelte át Francesco Bernoullit: értem én a verda-Verdasco párhuzamot, de kár volt kukába dobni a finom utalást a holland matematikusra, aki az áramlástan egyik alapigazságát fogalmazta meg a róla elnevezett egyenlettel. Mindegy, nálunk már csak Verdascóként fogják ismerni a kissrácok a sötét oldalt képviselő formula-autót, így legalább nem gonosz digóként gondolnak Bernoullira, hanem csak később utálják meg a fizikaórán.
De csapjunk inkább bele a tesztbe, mert úgy gondoltam, rendesen kipróbálom a slágernek ígérkező Verdák2-szettet, amely a Carrera Go!!! egyik kisebb méretű különkiadása a filmhez, de az alap nyolcashoz képest ez is egy óriási pálya.
Ha már a nyolcasnál tartunk, ennyi éves kortól ajánlja a gyártó a játékot, és legalább ennyi négyzetméteres szoba is kell hozzá, mivel a pálya nagyjából másfélszer két méteres területet foglal el, és akkor még nem telepedtünk le mellé.
Bár nincs nyolcéves gyerekem, így nem tudom hitelesen igazolni, de valószínűleg szükség lesz apa segítségére a pálya összeállításához. Mi is elszöszmötöltünk kábé egy órát, amíg felkerültek a matricák a zászlókra és mindennek megtaláltuk a helyét – végül már annyira türelmetlenek lettünk, hogy csak a kanyarok külső ívén igen célszerű szalagkorlátokat pattintottuk fel, a kizárólag esztétikai funkciót betöltő zászlócskákkal és bannerekkel nem vacakoltunk.
Meg kell hagyni, csinos díszletet rittyentett a Carrera McQueen és Verdasco köré, arasznyi magasságú fasor és plakát tölti be néhány kanyarban a terelő szerepét, az emelkedőn pedig egy olaszos viadukt-ihletésű kartoncsíkot biggyeszthetünk a pálya mellé, csak a hangulat kedvéért. Sajnos a barlangbejárat-szerű felüljáródekort már nem lehetett rendesen felcsíptetni, mert a kelleténél kicsit magasabbra szabták, így vagy a pálya állt csálén, vagy a papír vetemedett.
Ha közelebbről nézegetjük, az autókon is nagyon mókás részleteket fedezhetünk fel, a Lightyear gumifelirattól kezdve a Verdasco hátsó szárnyán olvasható Ciao McQueen szövegig. Az egész készlet igazából nagyon mutatós, bár afelől vannak kétségeim, éles bevetés esetén mennyi ideig bírnák két vásott kölyök nyüstölését a kétcentis pöcökre tűzött óriásdíszletek.
El voltunk kényeztetve eddig a komolyabb Carrera-szettekkel: az 1:32-es és a digitális cuccok minőségére nem lehetett panasz, míg ez a Go!!! készlet azért érezhetően olcsóbb benyomást kelt. A konstrukciós megoldások ugyanazok – például az elemeket egymáshoz rögzítő fülecskék nem hagyják szétcsúszni a pályát, ami a legidegesítőbb hibák közé tartozik a slotcarozásnál, de néhány sínt izomból lehetett csak összeilleszteni, miközben veszettül oda kellett figyelni, hogy ne essen benne kár. Ehhez ügyes apa kell, nyolcévesek jobb, ha nem próbálják meg.
A minőségi szóráson kívül még kicsit odafigyelhettek volna a tervezők az oszlopokra is: a hosszú egyenes emelkedőn az alacsony tartópillér a levegőben lóg, ha felrakjuk a kartondíszt, és a szűk spirálban is máshová kell tenni a bütyköt, mint amit a leírás ír, de különben érdekes pályákat lehet összerakni a huszonhárom elemből – még két különböző ívű kanyar is van.
Végül csak összeállt a Porto Corsa, és már nyomtuk is a szabályzókat. Az első körökben széles vigyorral virgonckodtam Bernoullival, elnézést, Verdascóval, mert nagyon jó tempót lehetett autózni vele. Sokkal gyorsabbnak tűnik, mint a DTM-es Merci vagy akár az Audi és a hétköznapi F1-es szetthez képest sokkal masszívabb is: egy este nyüstölés után nem esett le róla semmi. Ami a legjobban tetszett, mégis az volt, hogy nem bután bukfencezik ki a pályáról, hanem először kiteszi a farát a kanyarban, így kis szerencsével még meg lehet támasztani a szalagkorláttal.
Villám McQueen sajnos kevésbé ügyes, a súlypontja jóval feljebb van a nagyobb átmérőjű kerekek miatt, amelyek a motort is feljebb kényszerítették a mosolygós piros kasztniban. Talán csak a szimpátiafaktor miatt barátkoztam mégis össze vele, nagyon próbáltam felvenni Verdasco tempóját, de tudjuk, mi a vége a nagy erőlködésnek: McQueen legtöbbször a szalagkorlátot egyengette. Abból a szempontból viszont ő is jól vizsgázott, hogy a számtalan bukfenc meg sem látszott rajta.
A meglepő fordulat Verdasco nyeréssorozata után az volt, amikor megfordítottuk a menetirányt: ekkor McQueen belelendült, és pár kört rá tudott verni a gonosz olaszra, ami egyből izgalmassá tette az egyre laposabb versenyt. Igazából ez lenne a legfontosabb az ilyen jellegű pályáknál, hogy a két autó közel azonos tudású legyen – erre mindenképpen figyeljen oda, aki nem csak egyéjszakás kalandnak szerzi be a slotcar-készletet.
Bár egy ilyen pálya esetében úgy érzem, inkább az a kérdés, meddig bírja apa/anya a kölykök nyüstölését, ha meglátják az áruházban Villám McQueent, Matukát vagy Verdascót.
