Folytatjuk a Willys Jeep makett építést. Legutóbb ott torpant meg a móka, hogy lefestettük a kocsi egyik felét úgy, ahogy a leírásban szerepelt, a másik oldalát viszont továbbra is hagyjuk, hogy olyan maradjon, amilyen egy makett akkor lesz, ha valaki csak összeragasztgatja az alkatrészeket. Így is látszik a kontraszt, mennyire más, ha le van festve a pőre műanyag, de az igazi móka csak most jön. Én legalábbis ezt élvezem az összes munkafázis közül a legjobban. Most van egy olyan Jeepünk, amiről ha csinálnánk egy ügyes fotót, úgy nézne ki rajta, mint egy nagyjából korrektül összerakott makett. Egy kezdő modellezőnek, különösen gyerekeknek, már ez is komoly teljesítmény. Mire az első tisztán, közel hibamentesen összeragasztott, majd lefestett modellt az ember összerakja, bizony az odáig vezető útat pár kevésbé sikerült darab fogja szegélyezni.
Ez a szint azonban még csak a belépő a komolyabb, összetettebb, látványosabb makettezéshez. Ha már biztosan kezeljük az ecsetet, festéksprayt, szórópisztolyt, ragasztót, tömítőpasztát, nem ülhetünk a babérjainkon. Innentől már van egy stabil alapunk, amire támaszkodva először csak a makett részleteit emeljük ki, majd ugyanezekkel a technikákkal (meg persze pár újjal) valósághű koszolódást, használati nyomokat tudunk tenni a makettre. Vágjunk bele.
A már lefestett, teljesen megszáradt makettet (illetve alkatrészeket) nézzük meg jó alaposan, közelebbről. Tele van olyan apró részlettel, amit a felhordott festék homogén színe, rosszabb esetben a rétegvastagsága miatt alig látunk. Ezek a részletek nem vesztek el, csak ki kell őket emelni. Hogyan? Pont, mint ha egy nőt sminkelnénk. Nem, nem vesztem meg, a hasonlat teljesen helyénvaló. Olyannyira, hogy a technikák, adott esetben az anyagok is nagyon hasonlóak lehetnek. Mert egy fotómodell arcánál is pontosan az a cél, hogy bizonyos részleteket kiemeljünk, másokat kevésbé hangsúlyossá tegyünk, esetleg a szemet becsapva megváltoztassunk arányokat. Már mondom is, mi a trükk.
Először is, szeretnénk, ha a csavarfejek, lemezillesztések, ki- és betüremkedések jobban látszódnának. Ilyenkor jogosan merül fel a kérdés, miért nem látom ezeket a térbeli különbségeket, mikor valójában ott vannak? Egyszerű: ha nagyon messzire megyek egy tárgytól, annak részletei összemosódnak. Itt is ez történik, hiszen ha az 1/35-ös makettet fél méterről nézem, az olyan, mintha az igazit 17,5 méterről látnám. Onnan meg már a kis részletek nem olyan élesen kivehetők, ugye? Ezért kell egy kicsit csalni. A tárgyak mélységét, tagoltságát azért is látjuk, érzékeljük, mert a fény-árnyék hatás segít. Általános iskolában is rajzolt mindenki kockát, aminek a látható három oldalát különböző tónusú szürkére satíroztatta velünk a tanbá. Ezzel érzékeltettük, hogy honnan esik a tárgyra a fény, hol van önárnyék, hol van vetett árnyék, stb. A vetett árnyék minket kevésbé érdekel, de az önárnyék eltúlzása sokat segíthet. Ezt a legegyszerűbben az alapszínnél sötétebb árnyalatú festékkel érhetjük el. Minél nagyobb a két árnyalat közti különbség, annál ordítóbb lesz a részlet, jobban kivehető távolabbról, és esetleg zavaróan túlzó közelebbről. Hogy kinek milyen tónuskülönbség tetszik, egyéni kérdés. Én azt mondom, a gazdájának tessen leginkább a kész modell, a többi (a más makettezőktől kapott elismerés) már csak bónusz.
Mivel elég apró alkatrészekről, és azokon még apróbb részletekről beszélünk, nem tudunk minden egyes kis árkot, csavar- és szegecsfejet egyenként, hajszálvékony ecsettel kihangsúlyozni. Éppen ezért ugyanazt a technikát alkalmazzuk, mint amit a kerekeknél, a gumi festésénél alkalmaztunk.
Csak most még hígabb keveréket kell csinálnunk, festék és hígító segítségével. Sokan igen sokféle festéket használnak ilyenkor, művészfestékekkel, makettfestékkel, vízfestékkel operálnak. Idővel mindenki megtalálja a neki tetsző technikákat, én konzervatív módon csak makett-festékkel dolgozom, az én igényeimnek megfelel, és nem is bonyolítja túl a dolgokat. Egyetlen, nagyon fontos dolog van, amire oda kell figyelni: a hígító megválasztása. Szoktam vízbázisú akrilfestékekkel és olajfestékkel dolgozni. Mivel más alapúak, ezért más az oldószerük is. Az akrilokat általában alkohollal, esetleg ioncserélt vízzel, vagy a saját hígítójukkal használom, az olajfestékeknél jó a lakkbenzin, szintetikus hígító, de még a foltbenzin is, igaz az nagyon gyorsan párolog. És mindkettőt tudom hígítani nitrohígítóval. Ennek a higítónak az az előnye, ami a hátránya is: piszok agresszív. A műanyagot akár teljesen is képes feloldani, ezért zsírtalanításra, hibák korrigálására a legtöbb plasztik felületen használhatatlan. Éppen ezért a befolyatásos-visszamosásos technikáknál sem használhatjuk. Nekem az a módszer vált be a leginkább, hogy akrilbázisú festékkel festem az alapszínt, a részletezést pedig kis pigmentű, jó minőségű olajossal csinálom. A pigmentek mérete fontos: egy kevésbé finom olajos festéket, ha jól elhígít az ember, szinte látni az apró festékszemcséket, egészen „pixeles” lesz a végeredmény, míg a kisebb pigmentű festék „nagyobb felbontású”, ezért nem is olyan töredezett a hatása.
Tehát fogunk egy kis edényt, tálkát, akármit, bele egy kis lakkbenzin, amibe óvatosan adagolunk egy kevés festéket. Ha sötét az alapszínünk, nyugodtan lehet ez csak fekete, de persze kinek hogy tetszik. A lényeg, hogy olyasmi legyen az állaga, sűrűsége, mint amikor az üres kávécsészébe vizet engedünk. Egészen híg, erősen folyékony keverékre van szükségünk, mert ha túl sűrű, nem szalad végig a mélyedésekben, és mivel a mélyedésekben összegyűlik a lé, nem is kell, hogy túl sötét legyen. Pár próba után mindenki megérzi, milyen keverék lesz a számára ideális, mert a hatás függ az alapfelület milyenségétől, a részletek méreteitől, és másképp viselkedik a híg festék fényes felületen, mint matt alapnál. Szóval gátlástalanul, bőven mérve összepacsmagoljuk a felületet, a lényeg, hogy jól üljön meg a festék a résekben. Persze lehet óvatosabban, finoman a résekbe befolyatva is dolgozni, talán már mondtam, ízlés kérdése. Hagyni kell, hogy a hígító elpárologjon, addig ne is nagyon forgassuk a munkadarabot, mert nem tud normálisan megülni a festék.
Ha mindent összekentünk, és meg is száradt, jöhet a tiszta hígító, meg a tiszta ecset: hígítóba (mondjuk foltbenzinbe) mártott ecsettel, vigyázva, hogy ne legyen túl „nedves” az ecset, el lehet kezdeni visszamosni a felületeket. Ha jól állítottuk be az ecset hígító tartalmát, csak a kiálló részekről szedjük vissza a felesleges festéket, a mélyedésekben, résekben benn marad. A visszatörlést, visszamosást lehet nem szöszölő ronggyal is csinálni, felület nagyságától, meg az egyéni ízléstől függ (ez is, naná). Most csináltunk egy csomó önárnyékot, meg aztán a résekben megülő koszt is imitáltuk, sőt, olajfolyás is utánozható.
Igen ám, de a kiemelkedő felületek bizonyos részei világosabbnak tűnnek a többinél, mivel a fény megcsillan rajtuk, illetve visszaverődik. Természetesen ezt is tudjuk utánozni: ez már pontosan úgy történik, ahogy az asszony sminkel otthon, és esetleg az arccsontját, homlokát, állát, bármijét megpróbálja egy kis világos púderrel kiemelni. Mi is ezt fogjuk csinálni, csak nincs púderünk. De csinálunk. Mert festékünk viszont van. Kell egy, az alaptónusnál világosabb árnyalatú szín. Ebbe finoman belemártjuk az ecsetet, a tégely száján lehúzzuk a felesleget. Majd fogjuk, és az ecsetet letöröljük papírzsepiben, vagy jó nedvszívó rongyban. Nem, nem hülyültem meg, a dolognak ugyanis, bár nem úgy hangzik, de van értelme. Mert a rongyon nem tudjuk teljesen szárazra törölni az ecsetet, marad benne egy kis festék –és nekünk pont ez kell. Akkor jó, ha papírlapon megjáratva az ecsetet már nem hagy nyomot, épp csak halványan. Ha ilyenkor finoman, akár többször is végighúzzuk egy tagolt felületen, vagy éleken, peremeken, sarkokon, a kitüremkedő részekre finoman felviszünk az ecsettel egy kis festéket. Ha jól csináltuk, csak a kiemelkedő részek tetejét festékeztük be, ezzel elérve, hogy a magasabb részek optikailag még jobban kiemelkedjenek a környezetükből. Ezzel a technikával kopásokat, fakulásokat is tudunk imitálni, például textilfelületeken (üléslapok, emberek ruhája, bármi). Sőt, ha mondjuk sokat használt járműről van szó, az olyan felületeken, ahol esetleg a sok ki- és beszállástól lekopott a festék, a kilátszó fémet is lehet így láttatni, csak egy kis fémszínű festék kell hozzá. Ezt az eljárást hívják szárazecsetelésnek, talán nem szorul különösebb magyarázatra az elnevezés.
Ezeknek a technikáknak a váltogatásával, befolyatás-visszamosás-szárazecsetelés-befolyatás-szárazecsetelés-visszamosás-szárazecsetelés, bármilyen kombinációban, sorrendben, igen érdekes, élethű hatásokat lehet elérni. Tényleg, csak az egyéni kreativitás szab határt, milyen hatást milyen módszerrel érünk el.
Az üléslapon például jól látható ráncok, varrási illesztések vannak a nyers műanyagon –az ilyen gyönyörű kidolgozást nem szabad veszni hagyni. A vászon színét hagytam megszáradni, majd egy sötétebb, híg oldattal befolyattam, száradás után finoman visszamostam, majd világosabb árnyalattal szárazecseteltem, aztán megint befolyattam finoman, és megint szárazecseteltem. Így az ülőlap színe egyrészről már nem homogén (hogy is lehetne, mikor a harcmezőn saras ruhájú katonák ugrálnak ki-be, esik rá az eső, hullik rá a por, kopik, szívja a nap), másrészről jobban látszanak a gyűrődések, illesztések, visszahajtások. A motortérben több alkatrész is fekete –ezeknél sötétebb színt nem tudok használni a befolyatáshoz (hacsak nem csalunk, és eleve nagyon sötét szürkét használunk fekete helyett), csak szárazecseteléssel próbáltam kopottabb, használtabb, tagoltabb felületet elérni.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszúra nyúlik ez a poszt –muszáj lesz a sarazás, matricázás és egyéb móka taglalását eltolni a következő alkalomra. De megígérem, olyan koszos lesz a kocsi, hogy mindenki a gőzborotváért nyúlna legszívesebben.
