Grisa, a helyi Gagarin termelőszövetkezet tapasztalt nehézgép-kezelőjének, Jurij Vasziljevicsnek első szülött fia, szégyent hozott az atyai fejre: meggondolatlan viselkedésével hosszú időre kivonta a forgalomból a billenős platójú ZIL-t. Igaz, a bevált, sokat látott teherautó nem volt éppen mai darab, de korábbi használói gondosan kezelték.

A dolgos évek nem múltak el nyomtalanul, horpadások, festékleverődés, egy-két hiányzó alkatrész hűlt helye jelezte, hogy ahol fát vágnak, hullik a forgács is. Grisa Vasziljevics azonban szertelen fiatalként nem a kellő tisztelettel bánt a technikával, sem a terhelést, sem a sebességet nem a megfelelő módon választotta meg, aminek a végeredménye bizony egy csúnya baleset lett. Az egyébként igen strapabíró anyagokból, a szovjet mérnökök minden tudásával megépített, óvodák és iskolák játszóterén sokfelé, sokszor bizonyított konstrukciójú ZIL típusú tehergépkocsi bonyolult első futóművét feleltőtlen viselkedésével tövestül szakította ki az ifjú kolhoznyik. A csúnya baleset természetesen örök tanulságul szolgál Grisa Vasziljevics számára, mert az okozott kárt társadalmi munkában kell megtérítenie, és természetesen saját bőrén kell megtapasztalnia, milyen az, amikor egy termelő eszköz kiesik a munkából, és műanyag vödörrel kénytelen a szülői ház udvarának egyik sarkából homokot szállítani a disznóól tövébe. Pedig a szakképzett mérnökök egy, a feladat ellátására tökéletesen alkalmas munkagépet konstruáltak a szovjet ifjúság számára, de sajnos úgy tűnik, nagyobb gondot kell fordítani a fiatalok továbbképzésére, oktatására, hogy szerszámaikat, gépeiket, munkaeszközeiket tartsák nagyobb tiszteletben, azokat csak és kizárólag rendeltetésszerűen használják.

Eddig a sok évtizedes TASSZ hír, amit Grisa Vasziljevics állítólagos üzemi balesetéről hoztak le az Ifjú Pionyír hetilapban. Most pedig nézzünk a sorok közé, tudjuk jól, hogy voltak idők, amikor az ember nem lehetett biztos benne, hogy azt írták-e meg az újságok, ami valójában megtörtént, és nem a propaganda gépezet egy újabb tákolmányát olvastuk-e éppen.

Nyomozásunk gyorsan eredményre is vezetett, kiderült, a fent leírtakból egy szó sem igaz. Lássuk, mi is a valóság:

Van énnekem egy barátom, Ubulka (nem, nem a kommentelő), aki egyébként István, alvilági nevén: Fisike. Ő az, akit mostanában foglalkozását tekintve csak mindenrevállalkozónak szoktam hívni. Eredetileg asztalos mester, csodálatos régi bútorokat szokott volt felújítani áldozatos munkával: politúroz, intarziáz, zenkol, nútol, meg a fene tudja még milyen, német eredetű szakkifejezésekkel leírt munkafolyamatokat képes végrehajtani. Mivel azonban saját kezűleg felhúzott egy műhelyt magának, átépítette otthon a tetőteret, karbantartotta a Pannóniáját, Trabantját, Barkasát, csőrös Transitját, igen sokféle területen szerzett jártasságot. Ebben a recessziós környezetben kifejezetten előnnyére válik a sok tapasztalat: ha nincs politúrozni való, hát gipszkartonoz, tetőt javít, amire csak szükség van. Ahogy Szilvássy Pistike barátunk mondaná: mindenhez ért,egy igazi polisztirol. Nos, Ubulka egyik országos barátja a Balogh, szintén asztalos. Róla érdemes még tudni, hogy neki is van egy csőrös Ford Transitja, amit én találtam neki egy önkéntes tűzoltóságnál. Ök ketten, meg én, egy egész csőrös-Transit klubot adunk ki. De nem is ez a lényeg, hanem hogy Ubulka jómultkorjában a Baloghnál meglátta ezt a csodás kis ZIL-t, és meggyőzte, hogy nekem nagyobb szükségem lesz rá, ezért elcsaklizta tőle. Ubul nem egy magas, nagydarab ember, de nehéz vele vitatkozni. Így került hozzám ez a veterán játék. Aztán különböző okokból félre lett téve, de a napokban pakolásztam a műhelyben, és megint a kezembe akadt.

A ZIL koránt sem mondható megkímélt darabnak, és a hiánytalan jelző sem használható vele kapcsolatban. Az a kisebbik baj, hogy az első tengelyt valaki letépte az alvázról, ez könnyen gyógyítható. De a kocsikisérő ha akarná, sem tudná a kezére csapni az ajtót, mert az kompletten hiányzik. A vezető oldaláról a kilincs veszett el, a lökhárítónak csak a nyoma látszik, a billenőplató ajtaja is elkeveredett valahová. A kerekek közepéről egy kivételével hiányzik a dísztárcsa.

A felületi rozsda minden elemen átvette az uralmat, a felület védelmét eredetileg ellátó festék már csak nyomokban van meg. De: a billenőplató hibátlanul működik. Ha a platót a helyére kattintjuk, egy fül tartja ott. A bal hátsó kerék előtt van egy kar, aminek elmozdításával kiszabadítjuk ezt a kampót, lehetővé téve, hogy a gumiharmónikával védett munkahengerben lévő rugó felemelje a platót. A rugó szerintem egy telepakolt rakfelületet is képes lenne megemelni, masszív cucc, az biztos. Csak azt nem tudom, a harmónika gyári felszerelés volt-e, vagy már egy gondos magyar apuka fejlesztése.

A ZIL minden részletében ügyes szerkezet: az ajtókat kis zsanérokon lehet(ett) nyitni-csukni, láthatóan volt valami működő kilincs is rajtuk. A plató ajtaja is mozgatható volt, ha a kezelő úgy döntött, lerakja a sódert, a billencs hátulján a csapóajtó szabaddá tette az utat kifelé. Az első futómű kormányozható, egy vonószem van rá rögzítve: ennél fogva lehet magunk mögött húzni a háztáji haszonjárművet. Van ráadás is: az első tengely rugózik is, még ha csak úgy is, mint egy egyszerű traktoré. A középen egy csap körül billegtethető, lemezekből összehegesztett tengely képes az út kisebb egyenetlenségeit kiegyenlíteni.

Bájos a beltér egészen minimalista kiképzése is: lemezből stancolt és hajlított kormányoszlop és kormánykerék, illetve egy szintén lemezből hajlított pad hivatott a fülke berendezési tárgyait jelképezni. Szó, mi szó, az eredeti ZIL sem volt sokkal bonyolultabb, kifinomultabb.

Jellegzetesen ziles a fehérre festett hűtőrács, pontosabban az egész frontmaszk, a fülke formája is beleégett a legalább 20-30 éve felcseperedett nemzedékek agyába. Úgy egészében egészen pontosak az arányai a gépnek, az alváz is nagyon hasonlít egy igazi teherautójéra.

Érdekes, hogy gyerekkoromból egyáltalán nem emlékszem ilyen játékra, se nekem, se az ismerőseimnek nem volt. De a ZIL, mármint az igazi, különösen a billencs, úgyismint dömper, valahogy alapélmény volt. A mai napig az egyik legszebb teherautó a szememben, ha végtelen pénzmag és hangárnyi garázs állna rendelkezésemre, biztosan beszereznék egy ilyen öreg, csőrös ZIL-t. De nem akármilyet: kölökkoromból is emlékszem arra az őserőre, ami egy V8-as, benzines Zil-ből áradt. Dübörgött a motor, prüszkölt a légfékje, remegett a talaj alatta. Később átépítették ezeket, illetve eleve dízelmotorral szerelték őket (gondolom, senkinek nem kell bizonygatni, hogy ez mennyivel gazdaságosabb megoldás volt). Az eredeti konstrukció azonban egy 6000 köbcentis, 150 lóerős V8-as, gyári norma szerint 36,5 literes fogyasztással. Ez a korabeli szovjetúnióban minden bizonnyal jobban használhatóvá tette az autót, a jellemzően szélsőséges üzemeltetési körülmények között, mint egy korabeli dízel motorral. Hogy nem volt gazdaságos, az vitán felüli, de a hangja... És szükség esetén akár kurblival is be lehetett indítani.

Mindenesetre, nekem már van ZIL-em ( kösz Balogh, kösz Fisi). Azt is kitaláltam, mi lesz a sorsa. Igyekszem a hiányzó alkatrészeket pótolni (minden bizonnyal le kell gyártani őket), meghegesztem a futóművet, de szó sem lehet restaurálásról: mosás-takarítás után meghagyom ilyennek, kimondottan tetszik a viharvert kinézete.

Ja, még valami. Ha ZIL-t látok, mindig beugrik egy régi, talán rádiókabaréban hallott marhaság, amit szó szerint idézni nem tudok, de valami ilyesmi volt: Vigyázz Béla, jön egy ZIL, ha nem figyelsz elgázil! Természetesen én kérek elnézést.