Retrojátékos anzikszünk számomra kedvenc állomásához érkeztünk. Azokhoz a játékokhoz, amilyenekből nekem sose vettek, pedig mindig rettentően vágytam ilyenre. Nem mintha nem lettek volna jó játékaim, de valahogy én inkább Legót meg Merkurt kaptam a szüleimtől, meg nagyon jó autókat, de a versenypálya mindig kiesett a látókörükből, én meg nem mondtam nekik. Kiskoromban nem volt szokás még a rendelés a Jézuskától – az a korszak csak később, kamaszkoromban jött.
Szóval versenyautó-pályák. A hetvenes években az autóőrült, alsó tagozatos fiúgyermekek preferencialistájának tetején az elérhetetlen rádió-távirányítós modell állt (egy egész Lorántffy Zsuzsanna ált. isk. osztálynyi merítést tudok felmutatni statisztikának), annak is a legtetején a benzinmotoros autó – tudják, amit ma (épp csak kicsivel) helyesebben robbanómotorosnak mondanak. Hiszen azok már akkor is etanollal, ricinussal, netán kis hozzáadott nitrometánnal működtek, esetükben benzinről szó sem volt, igaz, a motorjuk sem robbanós, maximum belsőégésű volt. Hogy a kákán is csomót keresők tudálékossági versenyében eséllyel rajtoljunk a dobogós pozícióiért.
Közvetlenül a távirányításos autók után következett a sorban az elektromos autópálya, messze megelőzve a kis suttyóknak való, drótos, távos autókat (Polizei-Wartburg, De Tomaso Mangusta), a Legót (hiszen olyanja azért akkor már nagyjából mindenkinek volt, aki szeretett volna), pláne meg a Merkurt, a Pebét, a Javát, a Gabit, a mecsiket.
Egy működő autópálya birtokában a fiúgyermek kicsit máris férfinak érezhette magát, hiszen kénye-kedve szerint vezérelhető kocsija volt, amellyel veszélyes volt a száguldás, sőt, a haverral is összemérhette tudását. És ezek az autók néha olyan problémásak is voltak, mint a valódiak, állítgatni, ragasztgatni kellett őket, egyik fixen gyorsabb volt, mint a másik, jöhetett hát némi tuning varrógép-olajjal.
Auto Rennbahn
A legizgalmasabb fajta a motorját a testében hordó, a kettes villamos elvét arcátlanul koppintó autókkal működő pálya volt. Ezek a kocsik szinte önállóak voltak, csak kormány kellett volna rájuk, és mentek volna akárhova – éreztük mi így, akkor. Sajnos az ilyen játék meglehetősen drága volt, még NDK-s kivitelben is.
Pedig ezek nagyon menő cuccok voltak. A kerekük a kanyar ívével együtt fordult, a kocsikon kipufogók, tüték, viszonylag részletesen kidolgozott versenyzők. Némiképp levont a gépek csillogásából, hogy az aljukon Melkus-Wartburg felirat virított – naja, keveset tudtunk mi akkor Heinz Melkus fantasztikus – igaz, valóban Wartburg-alapú – verseny- és sportkocsijairól…
Ilyen NDK-s autópályák ma is előfordulnak a Vaterán, tipikusan kissé hiányosan, törött autókkal, elvesztett kiegészítőkkel – áruk négy és tízezer forint között mozog, bár egy teljesen ép készlet simán tud többet érni, de olyan szinte nincs.
Mini Autóverseny
Az NDK-s szuperpályánál elérhetőbb (és gyakoribb) volt a magyar gyártású, de átláttunk a szitán: a kocsik motorja a lelátóban lakott, nem a kaszniban, s a pályába befűzött, végtelenített tollrugó húzta őket előre az aljukba épített tüskénél fogva. Az autók maguk aprók, pillekönnyűek, kicsit darabos mozgásúak, a szabályzón nehéz annyira tövig nyomni a gombot, hogy a kirepülés veszélye reális legyen. Sebaj, a veszélyérzet hiányáért kárpótolta a lelket az otthonos közeg: Áfor- és Cordatic-hirdetés, a Körszálló látványa, no meg a fagylaltosstand-színű panelházak barátságosan sorakozó fala.
Amilyen sok volt akkoriban ezekből a négy góliátelemmel működő, az alkalmazott műszaki elv miatt rendkívül zajos pályákból, annyira megfogyatkoztak mára.
A silány, öndestruktív, vékony műanyag a legtöbbnél lényegében elmállott, a motorok nemigen élték túl az igénybevételt – amelyik ma még működik, abban ezek többnyire cserések.
Egy ilyen pálya értékét sokkal inkább a nosztalgia adja, mint a kiaknázható élvezet, és hogy előbbi ereje mily óriási, mutatja, hogy a sokkal ügyesebb, ma is izgalmas NDK-s verzióhoz képest hasonló árban mozog az ügyetlenebb magyar: 2-3 ezertől 10 ezerig terjednek a leütési árak.
Avto Gonki
És jöjjön még két különlegesség. Egyik az elve szerint ugyanaz, mint a magyar, s jól illusztrálja, hogy az oroszok mennyivel, khm, nagyvonalúbban fogták fel a játékgyártást, mint mi, svájci órásmester-lelkületű magyarok. Ezen az autók stilizált dobozok, a pálya sima, barna műanyag, a szabályzókat nem lehet kézbe venni, hiszen azok egyszerű potenciométerek, a sarkokba építve.
Aki még emlékszik a KGST országaiban tomboló, notórius elemhiányra (laposelemet lehetett kapni a Közértben is, a ceruza és a góliát már ritkább madár volt, a bébi, pláne meg a kilencvoltos igazi kincsnek számított, s ez az árukon is látszott), elismerően hajt fejet a szovjet mérnökök nagysága előtt: ezt a pályát a falba kell dugni, mert férfiasan szembemegy a kettőhússzal, és rendes, hálózati áramról megy. Amúgy is életképesnek tűnő darab – a motorok brutál erővel tekerik a tollrugót, a pálya csúszós, a kezelőszervek bénák, tehát igazi ügyesség, villámgyors reflexek, a gép hiányosságait kompenzáló versenypilótai tudás szükséges ahhoz, hogy valaki nyerő pozícióban, kör után a pályán maradjon.
Az itt bemutatott játékok mind Várnagy Zsolt lelkes gyűjtő kollekciójából származnak. Ő általában komoly háttérinformációval szolgál mindenről, amit kérdezni szoktam, de ilyen, szovjet versenypályát még ő is csak egyet látott, ezt. Meg is vette gyorsan. Szerinte ez is nagyjából a hatvanas évek vége-hetvenesek közepe között készülhetett, mint a magyar, de sokkal masszívabb, tartósabb anyagból van mindene, a motorok is erősebbek, ez egy örökkévalóságnak készült cucc. Vicces, hogy a trafó kapcsolási rajzát is tartalmazza a mellékelt leírás – még gondoltak a javíthatóságra.
Dölcoplast-Siku Rallye-Bahn
Az utolsó nem elektromos pálya, hanem a Matchbox-sztrádákhoz hasonló, normál, fém autókkal működő, gravitációs elvet hasznosító játék. Gyönyörű Siku-Porschék (igaz, a tengelyük vastag, nem jó előjel ez a sebes haladásra), precíz pályaelemek, kiegészítők. Nem raktuk össze, mert úgy tűnik, még más sem tett így a játék körülbelül negyven éves történetében. Csak azért került ide, mert Zsolti pár ezerért vette vagy két évvel ezelőtt a Vaterán. Egészen mostanáig nem tudott róla semmit, de most talált egy apró információmorzsát.
Egy játékmúzeum honlapján „Extrem selten!” – azaz nagyon ritka – megjelöléssel szerepelt, értékét 4-500 euróra becsülték. Akkor. Aztán Zsolti írt nekik, hogy van egy ilyenje, tényleg ilyen értékes-e, mert esetleg eladná. Nem válaszoltak, ellenben másnapra jócskán lejjebb vitték az árat. Ja, ha venni kell, akkor már olcsóbb…
Csak azért mert játékról van szó, ne higgye senki, hogy ezen a téren csupa mézeskalács minden. A nepperek ugyanolyan pofátlanok itt is, mint a valódi autópiacon…