Mint azt már korábban is említettem, Nürnberg nem csak a modellek és játékautók miatt lehet érdekes egy autóbuzinak. Itt igazi, alumíniumból, acélból és szénszálas kompozitból készült autókat is lehet látni. Két éve a Minichamps standján látott Audi IMSA GT autójáról mutattam pár képet. A tavalyi kiállításról még nem meséltem el mit lehetett látni, pedig az sem volt érdektelen. Most viszont megragadom az alkalmat, hogy az idei autós fénypontokkal együtt elmondjam, mit állított ki tavaly a Minichamps.
Idén nagyon készültem rá, hogy megint valami izgalmas, autótörténetileg is fontos gépet állítanak ki a Minichampsnél –mindig az azévi aktuálisan megénekelt modelljük eredetijét hozzák el a showra. Persze van más kiállító is, akinél találunk néznivaló járművet. Az egyik standon Valentino Rossi Ducatiját lehetett akár óvatosan meg is tapogatni.
A verseny Ducati igazán csak egészen közelről válik borzasztóan izgalmassá, mikor az apró, utcai motorokon nem látható versenyalkatrészek is láthatóvá válnak. A kormány-lengéscsillapító, az első fékek és az első futómű elektronikus érzékelőinek gyorscsatlakozója mind olyan cucc, amit normál, utcai motoron nem lát az ember. És persze minden alkatrészen látszik, hogy űrtechnika minőségben készült. Nagyon kíváncsi vagyok, vajon milyen érzékelőnek a kábeleit lehetett az első teleszkóp aljánál látni (gyanítom, nem az ABS-é).
Aztán a Carrera standon is volt érdekesség. A Ferrari az 599XX autókat kifejezetten gazdag úriemberek versenyeztetésére használja –mindenki megveheti a saját autóját, amit ha kér, a gyár hoz-visz, és persze készít fel minden versenyre. A pilótának csak annyi ebben az esetben a dolga, hogy egyrészt fizet, mint a katonatiszt, másrészt beül a kocsiba, és padlóig nyomja a gázt. Persze szponzormatricákat ne is keressünk, itt a gazdiknak van elég pénzük, hogy kifizessék a költségeket saját zsebből. Viszont a gyár egyetlen 599XX-et megtartott magának, amivel prominens vendégeknek biztosít lehetőséget a versenyzésre. Ezt az egyetlen gyári példányt hozták el a Carrera standra. Titkon (nem is annyira titkon) reménykedtünk Janival, hogy majd kinyittathatjuk mindenét a kocsinak, és jó sok képpel örvendeztethetjük meg a sok magyar Ferrari rajongót. A remény hal meg utoljára, de mondták az illetékesek, hogy esélyünk sincs rá, minden marha titkos, semmit sem szabad megnézni, fényképezni. Persze olyan könnyen nem lehet minket lerázni, tudtuk, kedd este jönnek a kocsiért Maranellóból –gondoltuk majd az olasz szakembereket környékezzük meg.
Nos, a két morcos Ferrari alkalmazott, a maranellói Stan és Pan nem mutatkozott túl együttműködőnek. Sok kedvük még akkor sem nagyon lett volna a dologhoz, ha nem lett volna eleve tilos a körbefotózás. Ugyanis láthatóan bajban voltak. Eleinte csak azt lehetett látni, hogy marhára vakarják a fejüket, majd a helyi karbantartóktól kunyerálnak mindenféle szerszámot. Mint kiderült, valamiért ki volt szerelve a kocsi kormánya, pontosabban a helyén volt, de hiába tekergették, a kerekek nem fordultak. Ezért levették a kormány közepét, mert csavarokat kellett betenni-meghúzni a kormányagyban. Persze, mint egy rossz paparazzo, folyton próbáltam a hónuk alatt-lábuk között valamit lekapni a kocsi belsejéből. Ezekből a fényképekből tudom, hogy az ajtókárpit egy szépen formázott karbonlemez, az ajtónyitó meg leginkább egy vécélehúzóra hasonlít. Az viszont meglepett, hogy a csilli-villi kormány közepén található, ágaskodó pacival díszített szénszálas fedél alatt pár szedett-vedett kábel, meg csatlakozó van.
Jót mulattunk azon, hogy látszott, a minimál magasságú pódiumról palló nélkül le sem lehetett tolni a kocsit, hacsak nem akarta valaki kockáztatni, hogy a méregdrága spojlereket megreccsenti. Ezért a karbantartóktól mindenféle forgácslapokat, meg hullámkartont kértek, hogy legalább provizórikusan tudjanak valamiféle gurító rámpát biztosítani a manőverhez. Mi meg ott dokumentáltunk Janival, hátha valakinek mégiscsak sikerülne kárt tenni a kocsiban. Azt a cifra olasz káromkodást mindenképpen szerettem volna megörökíteni. De aztán minden gond nélkül összejött a fiúknak.
A Minichampsnél sem volt akkora szerencsénk, mint tavaly, illetve tavalyelőtt, mikor az Audit sikerült igen aprólékosan körbefényképezni. Azért igyekeztem a Rothmans Porschét a lehető legtöbb, érdekes részletében megörökíteni. Ilyen gépet nem minden nap lát az ember. A 20-30-40 évvel ezelőtti versenyautók közelről nézegetve nem valami szépek. Új korukban sem voltak olyan precízen kidolgozva, mint a mai űrsiklók, de ugye ezeket az autókat használták is, és ez meg is látszik rajtuk.
Igyekeztem lefényképezni pár ilyen részletet, hogy egy kicsit kárörvendhessek, hogy nem is olyan nagy szám egy ilyen autó. Persze tudom én, hogy ez a Porsche akkora szám, hogy azt igazából felfogni sem nagyon fogom tudni soha. De egy kicsit mégis jobb, ha azt látod egy ikonról, hogy neki is pattanásos a bőre, meg egy kicsit csámpás is. De hiába találtam igénytelennek tűnő részleteket, ennek a kocsinak a nézegetése közben folyton az jutott eszembe: ez egy vadászrepülő. Valószerűtlen formák, arányok, a pilótafülkében minden matt fekete, szegecselt alumínium alkatrészek, csövek, vezetékek mindenfelé. Mint ha csak egy régi Phantomot, vagy MiG-et látnék. Egy igazi célszerszám az egész gép. Most is, mikor sokadszorra nézem át a képeket, lenyűgöz a hangulata.
A tavalyi Minichamps autó egész más volt. Ott aztán keresgélhettem volna szánalmasnak tűnő megoldásokat. Forma-1-ben nem (sem) vagyok nagyon otthon, aki jobban érti a dolgokat, majd elmeséli, ez pontosan melyik verziója a Schumacher tavalyi autójának. Ezen a gépen természetesen minden labor-minőségű, hiperprecíz, tökéletes alkatrészekből áll össze. Ugye a nép felé ez a kocsi egy Mercedes (bár ha jól sejtem valójában a Brawn GP előző évi autója, csak átfestve), még a fényezése is az Ezüstnyilakra utal.
Nekem azonban nem az ezüstszínűre fényezett alkatrészek, meg az ezüstszínű szövetekkel erősített kompozit cuccok tetszettek igazán, hanem a pilóta ülése. Ami minden autóban kék, fekete, vagy piros. De ez ugye egy Mercedes, ahol a kockás huzatú versenyüléseknek hagyománya van. Hát persze, hogy ezt a hipermodern kagylóülést is olyan szövettel húzták be, mint az ötven-hatvan évvel ezelőtti versenyautók ülőalkalmatosságait.
Ezzel a Forma-1-es géppel is szerencsém volt, pont akkor csoszogtam el a stand előtt az utolsó előtti napon, amikor trélerre pakolták. Ennek köszönhetően egész közeli képeket csinálhattam a cockpitról, de mivel a szárnykúp is le volt szerelve, olyan részeket is lekaphattam, amiket kevesen láthatnak. Mert ugye, hányam mondhatják el magukról, látták, hogy néz ki egy F-1 autó orrkúpja belülről, vagy a kormánymű milyen színű alkatrészekből áll össze.
Ráadásul még azt is megfigyelhettem, milyen trélerrel szállítanak egy ilyen autót. Nos, kívülről csak annyi lehet gyanús, hogy háromtengelyes Ducato, hátul kis kerekekkel, tréler felépítménnyel, meg ponyvával. Leginkább ez utóbbi az, ami miatt megakadhat az ember szeme egy ilyen egyáltalán nem feltűnő kisteherautón. Egyébként nem valószínű, hogy az ember kiszúrná az autobahnon.
A jövő évi kiállítással kapcsolatban pedig el lehet kezdeni a találgatásokat, milyen igazán különleges autókat-motorokat hoznak el a modellgyártók Nürnbergbe. Mi mindenesetre ott leszünk, és lefényképezzük őket.
