Legutóbb ott hagytuk abba a Willys jeep építésünket, hogy volt egy motorunk, váltóval, rajta a létraalvázon. Itt az idő, hogy megtegyük a szükséges lépéseket, hogy az alváz gurítható legyen. Persze nem lehet majd gurítani, egy ilyen makettnek nem igazán fontos jellemzője, hogy forgatni lehet a kerekeit. Oké, van elég sok makett, aminél ezt is megoldották, de lássuk be, egy ekkora, filigrán autócskát nem fogunk a padlón fetrengve, berregve-köpködve tologatni, a gyerek meg a közelébe sem mehet, rá sem nézhet.
Miközben a futómű alkatrészeit vagdossa le az ember az öntőkeretről, hibátlanul körvonalazódik, miből is áll egy klasszikus, kőbalta egyszerűségű futómű: laprugó-kötegek, amik a merev tengelyeket az alvázhoz kapcsolják, lengéscsillapítók (érdekes, hogy ennél a kocsinál már igazi teleszkópos lengéscsillapítót használtak, pedig még az ötvenes években is számos autóban alkalmaztak karos lengéscsillapítót). A laprugó-kötegeknél a figyelmesebbek megtalálhatják a cúgpántokat (ezek a kengyelek szorítják a rugólapokat a tengelyekhez), és azt is lehet látni, a laprugók melyik vége volt fixen a vázhoz kötve, és melyik csatlakozott egy elmozdulásra képes szemmel az alvázhoz –hiszen a berugózó laprugók „kinyúlnak”, ha mindkét végük az alvázhoz lenne csavarozva, nem igen tudnának rugóként működni.
A váltóhoz csatlakozó osztóműtől az első és hátsó merev tengelyhez egy-egy kardántengely továbbítja a forgó mozgást. Természetesen a kardánkeresztek helye is gyönyörűen kirajzolódik. Figyelmesebb, technikai érdeklődéssel megáldott makettező-gyerekek ennél a pontnál feltehetik a kérdést: de apuuu, mi az a lapos konzervdoboz ott? Azok az apukák, akik nem tudják a választ, hiába is próbálnák a helyére ragasztani a váltót és osztóművet védelmező lemezt (amivel a kipufogót egybe öntötték), mert nem takarja el ezt a bordázott, összepréselt olajoshordóra hasonlító izét. De vannak, akiket nem lehet megfogni egy ilyen kérdéssel, ők rávágják, kardánfék. Persze egyszerűbb lenne azt mondani, nemtomkisfiam, mert így majd azt is el kell magyarázni, mire is való az a kardánfék. Jut eszembe, igazi modern apuka ilyenkor nem válaszol semmit, csak annyit mond, fiacskám, a gugli a te jó barátod. Reméljük, a gyerek már tud olvasni…
Közben felkerül a karosszériára pár apróság, gyönyörűen szemlélteti az igazi alvázas építési módot, hogy a két egységet –alvázat és karosszériát-egymástól teljesen függetlenül építjük, és majd a szerelési fázisok végén találkoznak csak egymással.
Eljött az a pillanat is, hogy a makettezés egyik elválaszthatatlan momentumával megismertessem a hobbit nem ismerőket: az elemlámpával a kézben négykézláb káromkodást. Ez a művelet szinte bármelyik lépésnél előfordulhat, általában mi magunk teremtjük meg lehetőséget, hogy ezt a cseppet sem szórakoztató műveletet gyakorolhassuk. Én éppen a szélvédőkeret komplettírozásánál tartottam, az egyik ablaktörlőmotort már felragasztottam a helyére, mikor is a másik egy egészen halk pattanással kiugrott a csipesz szorításából. Nem állítom, hogy meglepett a dolog, gyakorlott makettezőt az ilyesmi nem éri váratlanul. Nyúltam az elemlámpáért, és próbáltam fejben lemodellezni, merre is pattanhatott az a mintegy három milliméter széles, félkör alakú izé. Röppályát elemeztem, lehetséges visszapattanási íveket vázoltam magamban, de nem láttam sehol. Az asztal alatt sajnos elég sok minden össze van zsúfolva, bárhová elbújhatott. Mivel a megtalálása esélytelen volt, feladtam.
Már megesett velem, mikor elszántabban kerestem, hogy végső elkeseredésemben úgy döntöttem, nem fejben modellezem a folyamatot, hanem szigorúan ellenőrzött kísérletben próbálom kideríteni, hogyan is történtek a dolgok. Ha van még egy olyan, vagy nagyon hasonló alkatrészem, mint a dezertőr, szememet mereven rajta tartva leejtem, nagyjából oda, ahová a másik eshetett. A pattogását figyelve jó eséllyel megtalálhatjuk, hová ugrott az előző. Ha nem találtuk meg, megismételjük a kísérletet. Két dolog szabhat gátat a próbálkozásnak. Egy idő után elmehet a kedvünk a folyamatos felveszem-eldobomtól, illetve úgy elpattintjuk a maradék alkatrészt, hogy sose találjuk meg. Jó esetben, mondjuk, előfordulhat, hogy míg a másodikat keressük, megtaláljuk az elsőt. Ilyenkor viszont ne is számítsunk rá, hogy a második meglesz, azonnal függesszük fel a keresést, örüljünk, hogy legalább az az egy meg van, ne kísértsük az Istent.
Most viszont úgy döntöttem, nem pazarlom az időt-energiát, inkább alternatív megoldást alkalmazok. A makettező egyik legjobb barátja az öntőkeret. Annyi mindenre lehet használni, szinte több dolgot lehet öntőkeretből csinálni, mint a makett alkatrészeiből. Lehet ugye húzott szálat gyártani –láng fölött addig melegíteni egy megfelelő méretű darabot, míg az képlékeny nem lesz, majd a két végét széthúzva a nekünk kellő vastagságú és hosszúságú szálat tudjuk húzni belőle. Aztán van, aki öntőkeret-darabkákat pottyant oldószerbe, így állítva elő a saját gyártású műanyagragasztóját. Az én esetemben egy félkör alakú darabból ablaktörlőmotor lett. Azt talán még nem mondtam, hogy a Willys jeepeknél az ablaktörlőmotor nem elektromos, hanem vákuum mozgatja a lapátokat. Már megint tanultunk valamit a régmúlt idők technikai megoldásairól:)
Mivel a modellünk nem túl bonyolult, a főbb alkatrészeket rövid idő alatt összeszereltem, a festésre kerülő oldalon mindent lesorjáztam. Az alkatrészek festése előtt érdemes zsírtalanítani a felületeket. A legtöbb gyártói ajánlás szerint langyos, szappanos vízben kell az alkatrészeket megmosni, majd leöblíteni tiszta vízzel. A száradást a természetre kell bízni, mert a törölgetéssel csak sztatikusan feltöltjük az alkatrészeket, amitől azok mágnesként fogják vonzani a port. Melegíteni meg a műanyag alacsony olvadáspontja miatt rizikós. Én foltbenzinnel terveztem megoldani a zsírtalanítást –nem teljes sikerrel. A zsírtalanítás része működött a dolognak, azonban, bár a foltbenzin nem túl agresszív, azért csak megizélgette a szélvédőkeret alatti részt. Nem marta meg, csak valamit csinált vele, amitől még festés után is foltos maradt. Tehát a foltbenzint nem javaslom erre a célra. Esetleg denaturált szeszt, de azt még nem próbáltam, szóval semmiféle felelősséget nem vállalok, ha valakinek a félkész makettje egyszercsak elpárologna.
Mivel csak az egyik oldala lesz a modellnek lefestve, a másik oldalát ki kell takarni. Ezt gondosan felragasztott maszkolószalaggal lehet megoldani. Nem minden ragasztószalag felel ám meg a feladatnak, van, ami alá befolyik a festék, van, ami nyomot hagy a felületen, ez is egy olyan terület, ahol a tapasztalat segít a legtöbbet.Aki már több maszkolószalaggal is elrontotta a munkáját, az tudja, melyikkel nem fogja, ez sajnos ilyen.
A szín kiválasztása nem tűnik nagy feladatnak, de nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. A korábban már megénekelt goodwoodi túra során meglehetősen sok Willyst volt alkalmam testközelből megnézni, lefotózni. Szín szempontjából a legérdekesebb egy haditengerészeti, a USS Iowa hadihajó nevét hordozó jeep volt. Ha az ember a felvonuláson résztvevő autókat figyelte, látható volt, két egyforma árnyalatú autó nem volt köztük. Ezt nem csak a különböző emberek által különböző időpontokban, más-más festékkel restaurált fényezés számlájára írhatjuk. Minden további nélkül előfordulhatott, hogy már 1943-ban sem egyforma színű autók hagyták el a gyárakat, és ugye több helyen is készültek ezek a gépek. Arról már nem is beszélve, a festékek mennyire megváltoztathatták árnyalatukat a különböző hadszíntereken. Biztos volt, amit jobban szívott a nap, erősebben igénybe vette a sós levegő.
De mi most ezt mind nem vesszük figyelembe, egyszerűen a Tamiya által ajánlott TS-5 kódú olive drab színű sprayt használjuk. Ez, mint korábban írtam, számomra premier, matt Tamiya festéket még sosem fújtam sprayből. Az ecsetelés viszont szóba sem jöhetett, mert csak aki nagyon ügyesen tud ecsettel festeni, az tud egybefüggő, egyenletes, és egyenletesen matt felületet festeni. Ha valaki nincs ennek a tudásnak a birtokában, pillanatok alatt élvezhetetlené tudja tenni a makettjét. A túl sok festék megül a részletek íveiben, sarkaiban, elfedi azokat, csíkos lesz a felület, meg még számtalan lehetőség van arra, hogy elcsúfítsuk a kisautónkat. Természetesen kicsi szórópisztollyal (retuspisztoly, airbrush) lehet a legszebb eredményt elérni, a lehető legkisebb kockázattal, de ennek a beszerzése, a hozzávaló kompresszorral már egy nagyobb beruházás (ami kétségkívül megtérül, mert nagyon jó vele dolgozni!!). Azoknak, akik a lehető legegyszerűbben szeretnék megoldani a dolgot, marad a dobozba zárt airbrush, a festék-spray.
Most egy kicsi pihenőt tartunk, de legközelebb összefestékezzük magunkat!