Egyszerűen képtelen vagyok tőlük megválni. Legalább a negyedik költözésemet éli túl a BMW, a Lotus, a két Porsche meg a Ferrari. Pedig ahányszor összecsomagolok, mindig szívtelen szelektálógéppé válok, és kihajítok minden fölösleges holmit, illetve jellemzően elajándékozom, vagy továbbadom, amit nem használtam az elmúlt évben.
De slotcarok maradnak. Amikor nemrég az átcuccolás előtt elkezdtem pakolni a holmimat, és előkerült a felső polcról a doboz, amibe gondosan el van csomagolva az öt autó meg a pálya alkatrészei, már nem is kezdtem el gondolkodni, hogy vigyem-e vagy sem. Egyértelmű volt. Aztán amikor előkerült az újonnan bérelt lakásban a doboz, egyszerűen nem bírtam ki, leporolgattam a versenyautókat, és elkezdtem összecsúsztatni a pálya elemeit, hogy mehessek végre egy kört a nyolcason.
Nemrég olvastam valamilyen reklámújságban a jólét szimbólumairól a nyolcvanas években. Mai fejemmel visszatekintve a slotcar pálya is jócskán az lehetett, amikor testvéremmel megkaptuk karácsonyra. Én kisgyerekként arról voltam híres, hogy minden ajándékot idő előtt felfedeztem: vagy a lakásban, a rejtekhelyén, vagy még a Zsiguli hátsó ülésén, amikor éppen nem a kirohadt padlólemezen át néztem az utat. Azt hiszem, ezzel komoly bosszúságot okoztam szüleimnek, ezt a pályát viszont tényleg csak a fa alatt láttam először. Egyik legkedvesebb játékommá vált. Éveken át nyűttük tesómmal, egyszerűen megunhatatlan volt. Talán amikor megkaptuk a Commodore 64-et, akkor szakadtunk le róla. Ezzel nagyjából elhelyeztem a korszakot a tér-idő kontinuumban - szerintem mindenkinek egyszerre lett meg a C64, legalábbis nálunk a lakótelepen. Kivéve a különcöket, akik Plus/ 4-est kaptak.
Igazából a fehér Lotus és a martinis Porsche 928 tartozott eredetileg a pályához. Ezekkel vívtunk éjszakába nyúló csatákat dallamos zizegéssel, surrogással aláfestve, miközben anyuéktól könyörögtük ki az újabb és újabb ötperceket a lefekvésig. Én mindig a Porschéval voltam, a Lotust nővérem hajtotta. És általában én nyertem, ha nem sokalltam be valamelyik kanyarban. A 928-as ellen egy Esprittel? Hogy is gondolhatta. Na jó, megsúgom, a Porsche valamiért jobban ment - vagy a motorját tekerték ügyesebben a hong kongiak, vagy a pöcke csúszott jobban, mindenesetre gyorsabb köröket lehetett vele menni. De ezt csak akkor tudtam meg, amikor hosszú idő után egyszer cseréltünk, és kikaptam a Lotusszal.
Nem kell azért nagyon burzsujnak képzelni, nem eredeti Carrera volt. Valami távol-keleti koppintás, de épp elég jó ahhoz, hogy ne menjen tönkre két hét alatt. Az elemtartóba hamar trafó került, hogy ne kelljen naponta cserélni a góliát elemeket, a nyolcas a gyerekszoba állandó tartozékává vált, és igazából csodálom, hogy a holmi kibírta a hosszas nyüstölésünket. Később kaptunk hozzá rokonoktól levetett pályaelemeket: akkor lett meg a négysávos pálya, és a flotta is ebből az alkalomból bővült. De még mindig a 928-as volt a király.
Arra még emlékszem, hogy a drótszövet áramszedőket ügyesen kellett megpödörni ahhoz, hogy ne nyomják fel túl magasra az autót, mégis mindig érintkezzenek a kicsit pontatlanul fröccsöntött pályával, de bevallom, arra már nem, hogy mikor játszottam utoljára a slotcarral. Most, amikor költözés után engedtem a bennem rejtőző ötéves gyereknek, és nekiláttam összerakni a pályát, újra átéltem azt az izgalmat, amit akkor a karácsonyfa alatt. Utoljára talán akkor volt bennem ez a várakozással teli, bizsergető, mindjárt nagyon jó lesz érzés, amikor a téli pihenő után raktam össze a Yamahámat, és már tudtam, hogy jó lesz.
A slotcar viszont kibabrált velem. Amikor elővettem az autókat, észrevettem, hogy a világverő Porsche aljáról elveszett a mágnes. Húsz év alatt elfáradhatott a hong kongi csiriz, és a sok pakolgatás során elkallódott a kis ferritlapocska, hiába keresgéltem. Az M1-es BMW és a 959-es Porsche pedig eleve csak donorautó volt, azok sose mentek rendesen. Nem lett volna értelme beüzemelni egyetlen jó gépet, egyedül minek versenyezni. Hiszen az a legjobb, amikor az útszűkületnél ki lehet ütni a másikat. Vagy a kanyar belső ívén nagy gázzal keresztbe állítani a Porschét, és kipöckölni a Lotust. Éljen a sportszerű versenyzés.
Közben beugrott, hogy egyszer már jártam így, amikor előkerült a játékos doboz. Akkor is hatalmába kerített a lelkesedés, és azonnal előtúrtam a neten egy slotcaros boltot, hogy pótolni tudjam a hiányzó mágneslapot. Egy ötéves naivságával nyitottam be a belvárosi üzletbe - majd itt beszerzem a hiányzó alkatrészt -, de amivel ott szembesültem, arra nem volt felkészülve gyermeteg képzeletem. Nem gondoltam bele, hogy röpke húsz év telt el, amióta az én játékomat legyártották, és azóta egyrészt valamicskét fejlődött a technika, másrészt átgyűrűzött kis hazánkba is a jólétet tükröző áruválaszték, amire a nyolcvanas években csak a nyálunkat csorgattuk. Az én talán 1:43-as méretarányú nevetséges gyerekjátékomhoz képest óriási, és döbbenetes technikával teletömött autókkal versenyzett éppen a két alig nörd eladó a boltban, én meg csak meresztettem a szememet. Csillapított rugózás, slick gumik és tuningmotorok az autókban, többszintes élethű versenypálya - fogalmam sem volt róla, mekkora szubkultúra épült a slotcarozásra.
Nem tudom elképzelni, hogy ennyire belemerülnék a témába, terepasztallal, súlyos pénzekért épített autókkal. De annak örülnék, ha a Porschét újra összeereszthetném a Lotussal, hogy lássam, még mindig gyorsabb-e. Nincs valakinek kallódó slotcarja otthon, fölösleges mágnessel?